Több sebből vérzik ez az eszmefuttatás, mégis sokkal közelebb áll a valósághoz, mint az a mese, hogy Ukrajna honvédő háborút folytat az agresszor Putyin hódító seregei ellen az Európai Unióba és a NATO-ba törekvő ország szuverenitását és területi integritását védve. 

A pénzfolyam elapadása az ukrán állam azonnali csődjével járna, és hiába érne holnap véget a háború, az irdatlan adósságot soha nem tudnák visszafizetni. Földek, kikötők, gazdasági szektorok átadása lesz majd a csereeszköz. Független, szuverén Ukrajnáról tehát nem lehet beszélni.

A fronton pedig az a helyzet, hogy az oroszok szép lassan, módszeresen számolják fel az ellenállást, és egyre nagyobb területeket foglalnak el. Ebből az is jól kiolvasható, hogy az eddigi segítség kevés volt a területi integritás visszaállításához, erre is több és több fegyver, lőszer és immár ember kellene. Eljutott Európa a sisakok küldésétől a harckocsikon, repülőkön át odáig, hogy egyre hangosabbak azok az őrültek, akik NATO-katonák frontra vezénylését sem tartják kizártnak, ami a legtöbb szakértő szerint egyenlő a harmadik világháború kitörésével. És ez nem a háborús uszítók akaratán múlik majd, hanem egyedül Putyin reakciójának higgadtságán. Izraelt és Iránt sikerült megfékezni, ám arra kevesen fogadnának, hogy ez Oroszország esetében is ilyen egyszerű lenne.

Fölmerül tehát a kérdés, miért kell nekünk támogatni ebben a konfliktusban akár Amerikát, akár Ukrajnát. Miért kellene elhinnünk, hogy az az Oroszország, amelyik eredetileg nem is nevezte háborúnak akcióját, és állítólag még Ukrajna is le tudja győzni, mégis egész Európát fenyegetné? Miért kellene nekünk is feláldoznunk mindenünket az amerikai érdekek szolgálatában? Ezeket a kérdéseket ma föltenni sem szabad a dicső nyugati demokrá­ciákban, mert a kérdezőt azonnal Putyin pincsijének minősítik és orosz propaganda terjesztésével vádolják meg. De ki kell magunkat szabadítani ebből az ostoba narratívából, különben tehetetlenül nézhetjük végig, ahogy kihajtják a mi fiain­kat is a vágóhídra. Igaz, hogy még a némák is harsány nótákat dalolnak, és újra különös nyári éjszakák járnak áprilisban. De nem szabad félnünk.

Mi, a béke pártján állók azonnali tűzszünetet követelünk és a béketárgyalások megkezdését sürgetjük. Nem állunk egyik fél oldalán sem, de mindkét oldal álláspontját tiszteljük és meg akarjuk érteni azért, hogy segíteni tudjunk a mindenki által elfogadott észszerű kompromisszumok megtalálásában, amelyek nem rejtik magukban egy újabb véres összetűzés magvait. Ez mindenki érdeke, kivéve persze a fegyvergyárosokat, az őket finanszírozó bankárokat és a háborún jól kereső egyéb gazembereket. De legyen elég nekik is, amit eddig harácsoltak. Amúgy is rádöbbent a világ összes országa mára, hogy muszáj többet költenie fegyverkezésre, ha meg akarja őrizni saját szuverenitását és területi integritását.

Jól lehet tehát keresni az elrettentő erők növelésén is. De nem halhat meg egyetlen emberrel sem több azért, hogy pár százalékkal nőjön még az extraprofit. Nem maradhat árván egyetlen gyerek sem, nem sírhat több özvegy halott férje után csak azért, hogy valakik előrébb rukkolhassanak a leggazdagabbak listáján. Mert ki kell mondani: elég volt! Legyen béke már! Legyen vége már! Ezt kell üvöltenünk minden nap, míg rossz gégénkből telik, nem törődve gúnnyal, megvetéssel, röhögéssel, amivel a háborúpárti újbalos globalisták aláznak bennünket. Legyünk nagyon sokan június kilencedikén, akik csak olyan képviselőt küldenek Brüsszelbe, aki kiáll a békepárti politika mellett. A háborús pszichózisban szenvedőket, az uszítókat pedig zavarjuk el az európai közéletből addig,