Benne volt a levegőben, mégis megdöbbentette a világot, amikor Irán több mint háromszáz drónnal, ballisztikus rakétával és cirkálórakétával egyik éjszaka megtámadta Izraelt. A támadás szerencsére inkább az izraeli légvédelem sikeres tesztjének bizonyult, és nem okozott súlyos károkat. Azóta Izrael is megmutatta, hogy hatalmas veszteségeket tudna okozni Iránnak, ha akarna, de
egyelőre úgy tűnik, a világ urai elnapolták annak lehetőségét, hogy Ukrajna mellett a Közel-Kelet puskaporos hordóján is fellángoljon a gyújtózsinór.
Kevésbé líraian fogalmazva az a helyzet, hogy nem elég Európa vezetőinek háborús pszichózisa, amivel napról napra egyre beljebb sodorják az uniót és a NATO-t az orosz–ukrán háborúba, már nemcsak ők robbanthatják ki a harmadik világháborút pillanatokon belül, hanem Izrael is, ha nem fékezi meg egyébként jogos indulatait, és teljes erőből visszavág Iránnak. Sajnos nekünk itt, az Egyesült Államok ukrajnai proxyháborújának szomszédságában az időhúzás csak annyit jelent, Bidenék fenntartják maguknak a jogot, hogy ők dönthessék el, mikor, hol és ki rendezheti háborúval vélt vagy valós sérelmeit. Szóval különös, különös nyári éjszaka volt ez így április közepén.
Ne feledjük azt sem, hogy a globalista magánpénz-birodalom fegyvergyárosai és az őket finanszírozó bankok olyan mértékű profitot vágtak már zsebre az elmúlt két évben is, hogy nem győzik összeszámolni.
De ennek az emberi mivoltából kivetkőzött fajtának semmi nem elég.
Ráadásul az elszabaduló háborús infláció kiválóan alkalmas az irdatlan méretű adósságtömeg elégetésére is, ami például az USA esetében olyan nagyságrendet öltött, hogy ha az ott lévő összes magán és állami, ingó és ingatlan vagyont összeadjuk, az sem fedezi. Bizonyos köröknek tehát egy világháború jól jövedelmező üzlet, egyfajta befektetés, aminek kockázatát más viseli.
Ja, hogy közben százezrek meghalnak? Milliók veszítik el mindazt, amit életük során felépítettek?
Árvák, özvegyek, megnyomorított életek szenvednek a felperzselt földeken az Istent játszó degeneráltak kisded játékai után? Mindez kit érdekel? Járulékos veszteség. És ma már ott tartunk, hogy Ferenc pápán és Orbán Viktoron kívül alig mer magas rangú politikus békepárti álláspontra helyezkedni. Néhány kivételtől eltekintve háborús uszítókká váltak az Európai Unió tagállamainak vezető politikusai, a NATO katonai és politikai vezetői, a globalista erőket kiszolgáló média és művészvilág, tudósok, értelmiségiek. Csörtetnek bátran a senkik, és meglapul az igaz ember. Különös, különös nyári éjszakák ezek így április közepén.
Érdemes elgondolkodni azon is, mi áll a háborús retorika középpontjában, mivel tudják kimosni tömegek agyát, és eltompítani veszélyérzetüket.
Most, hogy az Egyesült Államok törvényhozásának alsóháza megszavazott Ukrajnának egy újabb hatvanegymilliárd dolláros támogatási csomagot, Zelenszkij tűpontosan definiálta, mi is a hazája földjén pusztító háború lényege: az Egyesült Államoknak nem kell harcolnia a NATO-országok védelmében, mert ezt az ukránok megteszik, a civilizált világnak pedig egyedül a harchoz szükséges felszerelést kell rendelkezésre bocsátania. Állítása szerint mindez nem kidobott pénz, mert az amerikaiak mindenekelőtt Európa szabadságát és demokráciáját védelmezik.
Több sebből vérzik ez az eszmefuttatás, mégis sokkal közelebb áll a valósághoz, mint az a mese, hogy Ukrajna honvédő háborút folytat az agresszor Putyin hódító seregei ellen az Európai Unióba és a NATO-ba törekvő ország szuverenitását és területi integritását védve.
Ukrajnának ugyanis régen elveszett a képessége az önrendelkezésre. Ahogy az elnök körülírta, amerikai zsoldosokká váltak, idegen érdekeket szolgálnak. Hiába önti a Nyugat a dollár- és eurómilliárdokat a működésképtelen országba, a hatalmas összegek nyomonkövethetetlenül fogynak el pillanatok alatt, és két-három havonta újabb és újabb igényekkel áll elő Zelenszkij.
A pénzfolyam elapadása az ukrán állam azonnali csődjével járna, és hiába érne holnap véget a háború, az irdatlan adósságot soha nem tudnák visszafizetni. Földek, kikötők, gazdasági szektorok átadása lesz majd a csereeszköz. Független, szuverén Ukrajnáról tehát nem lehet beszélni.
A fronton pedig az a helyzet, hogy az oroszok szép lassan, módszeresen számolják fel az ellenállást, és egyre nagyobb területeket foglalnak el. Ebből az is jól kiolvasható, hogy az eddigi segítség kevés volt a területi integritás visszaállításához, erre is több és több fegyver, lőszer és immár ember kellene. Eljutott Európa a sisakok küldésétől a harckocsikon, repülőkön át odáig, hogy egyre hangosabbak azok az őrültek, akik NATO-katonák frontra vezénylését sem tartják kizártnak, ami a legtöbb szakértő szerint egyenlő a harmadik világháború kitörésével. És ez nem a háborús uszítók akaratán múlik majd, hanem egyedül Putyin reakciójának higgadtságán. Izraelt és Iránt sikerült megfékezni, ám arra kevesen fogadnának, hogy ez Oroszország esetében is ilyen egyszerű lenne.
Fölmerül tehát a kérdés, miért kell nekünk támogatni ebben a konfliktusban akár Amerikát, akár Ukrajnát. Miért kellene elhinnünk, hogy az az Oroszország, amelyik eredetileg nem is nevezte háborúnak akcióját, és állítólag még Ukrajna is le tudja győzni, mégis egész Európát fenyegetné? Miért kellene nekünk is feláldoznunk mindenünket az amerikai érdekek szolgálatában? Ezeket a kérdéseket ma föltenni sem szabad a dicső nyugati demokráciákban, mert a kérdezőt azonnal Putyin pincsijének minősítik és orosz propaganda terjesztésével vádolják meg. De ki kell magunkat szabadítani ebből az ostoba narratívából, különben tehetetlenül nézhetjük végig, ahogy kihajtják a mi fiainkat is a vágóhídra. Igaz, hogy még a némák is harsány nótákat dalolnak, és újra különös nyári éjszakák járnak áprilisban. De nem szabad félnünk.
Ha szétszakad ajkunk, akkor is mondanunk kell: nem az a jó ember, aki mindenáron le akarja győzni az agresszort, hanem az, aki békét akar teremteni a háborúzók között. Nem az segít a megtámadotton, aki gyilkos eszközökkel látja el, hanem az, aki mindkét féllel leteteti a fegyvert. A jó ember az életért áll ki, nem a pusztítást segíti.
Mi, a béke pártján állók azonnali tűzszünetet követelünk és a béketárgyalások megkezdését sürgetjük. Nem állunk egyik fél oldalán sem, de mindkét oldal álláspontját tiszteljük és meg akarjuk érteni azért, hogy segíteni tudjunk a mindenki által elfogadott észszerű kompromisszumok megtalálásában, amelyek nem rejtik magukban egy újabb véres összetűzés magvait. Ez mindenki érdeke, kivéve persze a fegyvergyárosokat, az őket finanszírozó bankárokat és a háborún jól kereső egyéb gazembereket. De legyen elég nekik is, amit eddig harácsoltak. Amúgy is rádöbbent a világ összes országa mára, hogy muszáj többet költenie fegyverkezésre, ha meg akarja őrizni saját szuverenitását és területi integritását.
Jól lehet tehát keresni az elrettentő erők növelésén is. De nem halhat meg egyetlen emberrel sem több azért, hogy pár százalékkal nőjön még az extraprofit. Nem maradhat árván egyetlen gyerek sem, nem sírhat több özvegy halott férje után csak azért, hogy valakik előrébb rukkolhassanak a leggazdagabbak listáján. Mert ki kell mondani: elég volt! Legyen béke már! Legyen vége már! Ezt kell üvöltenünk minden nap, míg rossz gégénkből telik, nem törődve gúnnyal, megvetéssel, röhögéssel, amivel a háborúpárti újbalos globalisták aláznak bennünket. Legyünk nagyon sokan június kilencedikén, akik csak olyan képviselőt küldenek Brüsszelbe, aki kiáll a békepárti politika mellett. A háborús pszichózisban szenvedőket, az uszítókat pedig zavarjuk el az európai közéletből addig,
amíg ránk nem gyújtják az egész kontinenst.
