Nyár volt, azt hiszem, július derekán jártunk. Hajnali három óra lehetett, és én néztem bele mélyen a sötétbe. Egy gondolat motoszkált a fejemben, ami nem hagyott aludni. Pontosabban nem is a fejemben, inkább a szívem környékén birizgált, felsejlett egy érzés. Csak vártam, számoltam a perceket, hogy elérkezzen a hajnal és megválaszolhassam a kérdést, amit életemben először tettem fel magamnak, úgy igazán komolyan.
Szinte most is látom magam, ahogyan végiglépkedek lábujjhegyen a hálószobától a mosdóig, nehogy felébresszem a mellettem mélyen alvót, aki egy hosszú és fárasztó költözködés után nyugtázza az elmúlt hónapok hajszáját. Majd várok három hosszú és végeláthatatlan percig. Először nem merek odanézni, mély levegőt veszek, s aztán mégis…
Két kék csík!
A másodperc törtrésze alatt megfordult alattam a planéta. S még fel sem fogtam talán az eszemmel, amit látok, az első ösztönös mozdulatra a kezem indult el, amit a hasamra tettem, és tisztán emlékszem az első mondatra is, ami akkor a számat elhagyta: Ha ott vagy bent, kapaszkodj erősen! Ott, hajnalban, amikor az első napsugarak keltek.
Ez volt anyaságom első pillanata. És azóta is, amikor az életem fontosabb állomásain túl nagy jelentőséget tulajdonítanék saját magamnak, a tetteimnek és a döntéseimnek, ez a másodperc jut eszembe. Mert akárhogy tervezünk, szervezünk, számolgatunk, kalkulálunk, időzítünk, a nagy matekozás közepén a Jóisten egyszer csak elmosolyodik, és fordít egyet a sorsunk kerekén. És ha egy pillanatig azt gondolnák, hogy ez egy villámcsapásszerű nem várt fordulat, meg kell cáfolnom ezt is: olyannyira eleve elrendelt, hogy a lánygyermekét váró édesanya tulajdonképpen már az unokáit is a szíve alatt hordja. A lány babákban ugyanis már magzati korban megtermelődik az összes, élete során egyszer majd megérő petesejt.
Ha ennek a linearitásába csak egy kicsit mélyebben belegondolunk, a teremtés és az élet fogantatásának zsenialitásába, feltételezhetjük még azután joggal, hogy nekünk, oktondi embereknek van ebbe bármi beleszólásunk?
Úgy hiszem, nincs. De mégis megtörténik. Értékválság van, és ma már minden megrendíthetetlennek tűnő alapvetését az életünknek megkérdőjelezzük. Dönteni akarunk a halálunk időpontjáról, a nemiségünkről, a biológiai adottságainkról, megváltoztatjuk a külsőnket, visszafordítjuk vele az idő kerekét, szembe megyünk a kultúránkkal, a származásunkkal, a bőrszínünkkel, szétziláljuk a családot, elválunk, semmissé tesszük az Isten előtt tett eskünket, hogy aztán újra esküt tegyünk holtodiglan, és ítéletet mondunk a bennünk növekedni vágyó élet felett is.