Nyár volt, azt hiszem, július derekán jártunk. Hajnali három óra lehetett, és én néztem bele mélyen a sötétbe. Egy gondolat motoszkált a fejemben, ami nem hagyott aludni. Pontosabban nem is a fejemben, inkább a szívem környékén birizgált, felsejlett egy érzés. Csak vártam, számoltam a perceket, hogy elérkezzen a hajnal és megválaszolhassam a kérdést, amit életemben először tettem fel magamnak, úgy igazán komolyan.
Szinte most is látom magam, ahogyan végiglépkedek lábujjhegyen a hálószobától a mosdóig, nehogy felébresszem a mellettem mélyen alvót, aki egy hosszú és fárasztó költözködés után nyugtázza az elmúlt hónapok hajszáját. Majd várok három hosszú és végeláthatatlan percig. Először nem merek odanézni, mély levegőt veszek, s aztán mégis…
Két kék csík!
A másodperc törtrésze alatt megfordult alattam a planéta. S még fel sem fogtam talán az eszemmel, amit látok, az első ösztönös mozdulatra a kezem indult el, amit a hasamra tettem, és tisztán emlékszem az első mondatra is, ami akkor a számat elhagyta: Ha ott vagy bent, kapaszkodj erősen! Ott, hajnalban, amikor az első napsugarak keltek.
Ez volt anyaságom első pillanata. És azóta is, amikor az életem fontosabb állomásain túl nagy jelentőséget tulajdonítanék saját magamnak, a tetteimnek és a döntéseimnek, ez a másodperc jut eszembe. Mert akárhogy tervezünk, szervezünk, számolgatunk, kalkulálunk, időzítünk, a nagy matekozás közepén a Jóisten egyszer csak elmosolyodik, és fordít egyet a sorsunk kerekén. És ha egy pillanatig azt gondolnák, hogy ez egy villámcsapásszerű nem várt fordulat, meg kell cáfolnom ezt is: olyannyira eleve elrendelt, hogy a lánygyermekét váró édesanya tulajdonképpen már az unokáit is a szíve alatt hordja. A lány babákban ugyanis már magzati korban megtermelődik az összes, élete során egyszer majd megérő petesejt.
Ha ennek a linearitásába csak egy kicsit mélyebben belegondolunk, a teremtés és az élet fogantatásának zsenialitásába, feltételezhetjük még azután joggal, hogy nekünk, oktondi embereknek van ebbe bármi beleszólásunk?
Úgy hiszem, nincs. De mégis megtörténik. Értékválság van, és ma már minden megrendíthetetlennek tűnő alapvetését az életünknek megkérdőjelezzük. Dönteni akarunk a halálunk időpontjáról, a nemiségünkről, a biológiai adottságainkról, megváltoztatjuk a külsőnket, visszafordítjuk vele az idő kerekét, szembe megyünk a kultúránkkal, a származásunkkal, a bőrszínünkkel, szétziláljuk a családot, elválunk, semmissé tesszük az Isten előtt tett eskünket, hogy aztán újra esküt tegyünk holtodiglan, és ítéletet mondunk a bennünk növekedni vágyó élet felett is.
Az Európai Parlament csütörtökön megszavazta: Európában az abortusz alapvető jog. Az állásfoglalás szerint a tagállamoknak teljes mértékben büntethetetlenné kell tenniük a művi terhességmegszakítást, az abortuszt ellenző csoportok és szervezetek uniós finanszírozását pedig meg kell szüntetni. Azt is mondták, a nemek közötti egyenlőség biztosításának ez elengedhetetlen feltétele, de elítélték, hogy egyes tagállamokban az orvosok, sőt egyes esetekben egész egészségügyi intézmények lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadják az abortuszt.
Az állásfoglalást megszavazó EP-képviselők aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy „a világban, így Európában is jelentősen megnövelték a genderellenes és az abortuszt ellenző csoportok finanszírozását”, ezért felhívták az Európai Bizottságot, hogy minden rendelkezésre álló eszközt használjon fel annak biztosítására, hogy a nemek közötti egyenlőség és a nők jogai, köztük a reproduktív jogok ellen küzdő szervezetek ne részesüljenek uniós finanszírozásban.
Vajon hogyan jutott el ide Európa, az a kontinens, amely egyre csak elöregszik, mert képtelen még önmaga reprodukálására is? Országok felelős vezetői, köztük női képviselők is, ebben látják saját esélyegyenlőségüket? Rákényszerítenének orvosokat, akikben még él a lelkiismeret, hogy az esküjükkel szembemenve emberi életeket oltsanak ki? Sőt, büntessük meg azokat, akikben még maradt egy cseppnyi józan ész és küzdenek az élet szervezett kioltása ellen? Legyen ez az Európai Unió alapjogi chartájának része?
Magyarországon létezik az úgynevezett szívhangtörvény, amely 2022 szeptemberében lépett életbe. Ennek értelmében csak abban az esetben végezhető el abortusz, ha a terhességmegszakítást kérő anya meghallgatta a benne növekvő magzat szívhangját. A hatályba lépést követő évben büszkén írta meg a Válasz Online: „Hiába a kormány azon törekvése, hogy elrettentse a nőket az abortusztól, az úgynevezett szívhangrendelet bevezetése nem hozta a várt hatást, ugyanis nem csökkent, hanem nőtt a terhességmegszakítások száma”. Ez akkor egy diadal? A törvény lényege nem az, hogy ellehetetlenítse a nőket. Arra hivatott, hogy az a semmivel össze nem téveszthető dobogás kapjon egy utolsó esélyt, hogy megzengesse a Földet: Itt vagyok, élek! Hátha…
Olyannyira csípi az állásfoglalást megszavazókat a magyar szabályozás, hogy külön kiemelik, elfogadhatatlan a szívhangtörvény, sőt az is, hogy működnek itthon olyan klinikák, ahol teljes mértékben elutasítják az ott dolgozók az abortusz elvégzésének lehetőségét. Pedig a kettő lehetetlen és nem fér össze, s talán ha magukban kimondanák, ők is éreznék az emberi élettel teljes mértékben összeegyeztethetetlen ellentmondást: ott, ahol nap mint nap gyermekeket segítenek világra, nem lehet, hogy egy másik kórteremben meg is öljék őket az egyenjogúság hamis lobogója alatt.
Az emberi élet a fogantatással kezdődik, nem tizenkét héttel később. S annak, aki ott megfogan, akárhogy is, de joga van az élethez. Nem kevesebb, mint az édesanyjának, aki rendelkezne felette.
S ha ez egy nőnek alapjoga, hogy döntést hozhat a benne megfogant életről, vajon hol találkozik ez az élethez való elidegeníthetetlen joggal? Cseh Katalin (aki egyébként orvos) és Donáth Anna büszkék, mert az állásfoglalást ők is megszavazták, s roppant ostobák, mert azt gondolják, a két nem közötti esélyegyenlőséghez kerültek ezzel közelebb.
Annak a lehetősége azonban, vagyis a képesség arra, hogy egy nő képes táplálni és világra hozni egy új életet, nem hátrány a férfiakkal szemben, hanem egy soha be nem hozható előny. Ajándék, aminek az értéke pénzben, elvekben, állásfoglalásokban, törvényekben, szabályozásban nem mérhető. Lehetetlen. Mert az anyaság mindent átformál. A világról alkotott képünket, a személyiségünket, a lelkivilágunkat, olyan erőt táplál bennünk, ami semmihez sem fogható, amit más képtelen előidézni. Ez nem valamiféle jog, hanem kiváltság. Csak a legostobábbak hiszik azt, hogy kufárkodhatnak vele.
És végül egy utolsó gondolat. Az a baba, aki magában hordozza az élete során egyszer majd megérő összes petesejtjét, a haláláig dédelgeti majd magában az anyaságát is.
Akkor is, ha sosem születik gyermeke, mert a lehetőségét, akárhogy is dönt, ajándékul kapja, az élete során pedig biztos, hogy legalább egyszer azt a bizonyos kérdést fel kell tennie magának, úgy igazán komolyan. Márai Sándor és a Füveskönyve jutott eszembe.
„Megvárni egy angyal, és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek –, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.” Valahogy így.
Akármit is firkálnak össze ott Brüsszelben, matekoznak, kalkulálnak, állást foglalnak, asztalra csapkodnak,
szembe mennek a saját emberi mivoltukkal, arcon köpik magukat.
Ha nézőpontot váltunk és fentről nézzük a nagy egészet, ebbe nincs beleszólásuk. Felelősségük annál inkább!
