Az Európai Parlament csütörtökön megszavazta: Európában az abortusz alapvető jog. Az állásfoglalás szerint a tagállamoknak teljes mértékben büntethetetlenné kell tenniük a művi terhességmegszakítást, az abortuszt ellenző csoportok és szervezetek uniós finanszírozását pedig meg kell szüntetni. Azt is mondták, a nemek közötti egyenlőség biztosításának ez elengedhetetlen feltétele, de elítélték, hogy egyes tagállamokban az orvosok, sőt egyes esetekben egész egészségügyi intézmények lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadják az abortuszt. 

Az állásfoglalást megszavazó EP-képviselők aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy „a világban, így Európában is jelentősen megnövelték a genderellenes és az abortuszt ellenző csoportok finanszírozását”, ezért felhívták az Európai Bizottságot, hogy minden rendelkezésre álló eszközt használjon fel annak biztosítására, hogy a nemek közötti egyenlőség és a nők jogai, köztük a reproduktív jogok ellen küzdő szervezetek ne részesüljenek uniós finanszírozásban.

Magyarországon létezik az úgynevezett szívhangtörvény, amely 2022 szeptemberében lépett életbe. Ennek értelmében csak abban az esetben végezhető el abortusz, ha a terhességmegszakítást kérő anya meghallgatta a benne növekvő magzat szívhangját. A hatályba lépést követő évben büszkén írta meg a Válasz Online: „Hiába a kormány azon törekvése, hogy elrettentse a nőket az abortusztól, az úgynevezett szívhangrendelet bevezetése nem hozta a várt hatást, ugyanis nem csökkent, hanem nőtt a terhességmegszakítások száma”. Ez akkor egy diadal? A törvény lényege nem az, hogy ellehetetlenítse a nőket. Arra hivatott, hogy az a semmivel össze nem téveszthető dobogás kapjon egy utolsó esélyt, hogy megzengesse a Földet: Itt vagyok, élek! Hátha…

Olyannyira csípi az állásfoglalást megszavazókat a magyar szabályozás, hogy külön kiemelik, elfogadhatatlan a szívhangtörvény, sőt az is, hogy működnek itthon olyan klinikák, ahol teljes mértékben elutasítják az ott dolgozók az abortusz elvégzésének lehetőségét. Pedig a kettő lehetetlen és nem fér össze, s talán ha magukban kimondanák, ők is éreznék az emberi élettel teljes mértékben összeegyeztethetetlen ellentmondást: ott, ahol nap mint nap gyermekeket segítenek világra, nem lehet, hogy egy másik kórteremben meg is öljék őket az egyenjogúság hamis lobogója alatt.

Az emberi élet a fogantatással kezdődik, nem tizenkét héttel később. S annak, aki ott megfogan, akárhogy is, de joga van az élethez. Nem kevesebb, mint az édesanyjának, aki rendelkezne felette.

Annak a lehetősége azonban, vagyis a képesség arra, hogy egy nő képes táplálni és világra hozni egy új életet, nem hátrány a férfiakkal szemben, hanem egy soha be nem hozható előny. Ajándék, aminek az értéke pénzben, elvekben, állásfoglalásokban, törvényekben, szabályozásban nem mérhető. Lehetetlen. Mert az anyaság mindent átformál. A világról alkotott képünket, a személyiségünket, a lelkivilágunkat, olyan erőt táplál bennünk, ami semmihez sem fogható, amit más képtelen előidézni. Ez nem valamiféle jog, hanem kiváltság. Csak a legostobábbak hiszik azt, hogy kufárkodhatnak vele. 

 Akkor is, ha sosem születik gyermeke, mert a lehetőségét, akárhogy is dönt, ajándékul kapja, az élete során pedig biztos, hogy legalább egyszer azt a bizonyos kérdést fel kell tennie magának, úgy igazán komolyan. Márai Sándor és a Füveskönyve jutott eszembe. 

„Megvárni egy angyal, és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek –, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.” Valahogy így. 

Akármit is firkálnak össze ott Brüsszelben, matekoznak, kalkulálnak, állást foglalnak, asztalra csapkodnak, 

 Ha nézőpontot váltunk és fentről nézzük a nagy egészet, ebbe nincs beleszólásuk. Felelősségük annál inkább!