A szuverenitás a teljes állami főhatalmat jelenti, amely egységes és oszthatatlan, minden más hatalom eredete és forrása. A szuverenitásra is igaz, ami hétköznapi morális értékek tekintetében is helytáll: akkor tudjuk értékelni, amink van, ha elveszítjük. Vagyis a szuverenitás értéke is akkor tűnik fel, ha sérelmet szenved. A vizsgált kategória akkor csorbul, ha 1. egy országot nem hivatalosan függésben tartanak vagy 2. ha valamilyen módon integrálódik egy másik államba.
Az 1. eshetőségről a következőkben beszélhetünk.
Magyarország önállósága is sérült a náci Németország általi megszállással a második világháború végén, illetőleg a szovjet csapatok által végrehajtott „felszabadulással”. Először még kvázi szabad választásokat tartottak, de ne feledjük, a kommunizmus hazai kiépülése az itt állomásozó tankok árnyékában zajlott le.
Az 1936-os sztálini alkotmány másodlatának tekinthető, a történeti alkotmányosságot megtörő 1949. évi XX. törvény szerint ugyan egy független Magyar Népköztársaság született meg, de annak vezetőit nem demokratikus választások révén emelték tisztségükbe. (Tehát a népszuverenitás sérült, annak ellenére, hogy a népköztársaság kikiáltásával éppen azt akarták hangsúlyozni és kiemelni.)
A 2. kategória még komplexebb. Sérül-e a szuverenitás, amennyiben egy ország csatlakozik egy integrációhoz? Történhet beolvadás egy nagyobb birodalomba, ekkor igen a válasz. Ez szinte mindig a behódolt ország közösségének jogkorlátozását vonja maga után. Létrejöhet viszont egy összetett államszerkezet, de iure (jogi) és de facto (tényleges) egyenrangú alkotóelemekkel.
Egyik ilyen alkotmányjogi kategória a perszonálunió, amely esetében két vagy több független államot az államfő személye köt össze. Hogy milyen erősségű ez az integráció? Ez konkrétan attól függ, hogy az államfőnek milyen súlyúak a hatáskörei az egyes államokban.
Magyarország Nagy Lajos uralkodása idején perszonálunióként működött Lengyelországgal (1370–1382). Luxemburgi Zsigmond magyar királyként (1387–1437) a legtovább uralkodó személy volt, de később a német-római császári és cseh királyi tisztséget is betöltötte. Ki kell emelnünk, hogy Zsigmond először volt magyar király és ekként foglalta el a hatalmas birodalmat, Budáról kormányozva azt. Groteszk erre gondolni az Európai Unió időszakában, amikor a luxemburgi Európai Bíróság döntései igyekeznek kiterjeszteni az integrációt és csorbítani a nemzeti szuverenitást.
Később I. Albert egyszerre (1437–1439) volt Magyarország és Csehország királya, mint ahogy utószülött fia, V. László (1440–1457) is. Majd – részben utóbbival egyidejűleg – I. Ulászló magyar uralkodása (1440–1444) mellett lengyel király is volt. Természetesen kiemelten kell említést tennünk Hunyadi Mátyásról (1458–1490), akit Szilézia és Morvaország elfoglalását követően cseh királyként (1469) is elismertek. Majd a Jagellók visszatérésével II. Ulászló (1490–1516) és II. Lajos (1516–1526) idején ismét perszonálunióként működött Magyarország és Csehország.
A fenti tételre visszautalva megállapíthatjuk, hogy
az uralkodó státusa szerint az „együttélés” nem jelentett jogfosztást a magyarság számára.
Történeti alkotmányunk és annak gondolati talpköve, a Szent Korona-tan szerint ugyanis egyfajta hatalommegosztás érvényesült, a magyar Országgyűlésnek komoly hatáskörei voltak a királlyal is összevetve, az uralkodónak így egyáltalán nem volt teljhatalma. Ez pedig azt jelentette, hogy a kérdéses integráció nem eredményezte a nemzeti szuverenitás sérelmét.
A Habsburgok uralma hazánkban egy hatalmas történelmi korszakot jelentett (1526–1918), de ez sem tekinthető egy homogén időszaknak. A mohácsi csata után három részre szakadó Magyarországon I. Ferdinánd uralmával a perszonálunió megmaradt, az osztrák ház tagjai egyben cseh királyként és később német-római császárként is uralkodtak egyidejűleg. A Pragmatica Sanctio révén Mária Terézia magyar és cseh királynő volt 1740-től 1780-ig, de a német-római trónon először férje, Lotharingiai Ferenc, majd fia, II. József ült. A Habsburgok 1804-től a német-római helyett a csekélyebb területet uraló, de örökletes osztrák császári címet bírták.
Az 1849–49-es forradalom és szabadságharc merőben új helyzetet teremtett. Ferenc József 1848 decemberétől osztrák császár volt, de magyar királlyá nem koronázták meg. A szabadságharc leverését követően az osztrák közjogi gondolkodás Magyarországot az Osztrák Császárság részének tekintette, mindenesetre hazánk a császári csapatok elnyomása alatt sínylődött. Ezen periódus idején Magyarország szuverenitása megszűnt. A kiegyezés 1867-ben megoldotta az előző kérdést és létrehozott egy teljesen sajátos államszerkezetet, a reáluniót. Ez azt jelentette, hogy a két egyenrangú társult országot az uralkodó személye mellett összekötötte három közös minisztérium, a külügy, a hadügy és az ezek fedezetére szolgáló pénzügy. Ezenfelül az államoknak külön minisztériumai és parlamentjei működtek.
A magyar történeti alkotmány alapköve a szuverén, önálló Magyarország. A történeti jogfolytonosság jegyében elképzelhetetlen a szuverenitás csorbítása. Elődeink mindig ragaszkodtak a szuverenitáshoz, nem uralkodói kegyként, hanem hősiesen kivívott vezérelvként Paradox módon mindig harcoltak a szuverenitásért – éppen azért, hogy a jövőben ne kelljen harcolniuk.
Nem ajándékba kaptuk szuvenírként, letűnt dicső idők emlékeként, hanem az járt jogos jussként minden dinasztia idején. Ennek kapcsán ki kell emelnünk, hogy nem szuverenitást ruháztunk az Európai Unióra, hanem a szuverenitásból fakadó egyes hatáskörök gyakorlását.
Összességében Magyarország pozitívan jött ki az említett integrációkból, amennyiben annak egyenrangú tagja volt, főképp ha domináns és nem alávetett szerepet játszott vagy ha önmaga kezdeményezte az integrációs szervezet alapítását.
Ha egy másik birodalmi központból hozták a döntéseket illegitim módon, akkor természetesen az integráció egy elnyomó gépezetet jelentett hazánk számára. Az integrációk akkor voltak igazán sikeresek, amikor a magyarság Nyugat felé törekedett, saját régiójában dominált, de nyitva tartotta szemét és építette kapcsolatait keleti irányba is. Ez különösen igaz az Anjou-k, Zsigmond király és Hunyadi Mátyás időszakára is.
A szerző alkotmányjogász professzor
