A fenti tételre visszautalva megállapíthatjuk, hogy

 Történeti alkotmányunk és annak gondolati talpköve, a Szent Korona-tan szerint ugyanis egyfajta hatalommegosztás érvényesült, a magyar Országgyűlésnek komoly hatáskörei voltak a királlyal is összevetve, az uralkodónak így egyáltalán nem volt teljhatalma. Ez pedig azt jelentette, hogy a kérdéses integráció nem eredményezte a nemzeti szuverenitás sérelmét.

A Habsburgok uralma hazánkban egy hatalmas történelmi korszakot jelentett (1526–1918), de ez sem tekinthető egy homogén időszaknak. A mohácsi csata után három részre szakadó Magyarországon I. Ferdinánd uralmával a perszonálunió megmaradt, az osztrák ház tagjai egyben cseh királyként és később német-római császárként is uralkodtak egyidejűleg. A Pragmatica Sanctio révén Mária Terézia magyar és cseh királynő volt 1740-től 1780-ig, de a német-római trónon először férje, Lotharingiai Ferenc, majd fia, II. József ült. A Habsburgok 1804-től a német-római helyett a csekélyebb területet uraló, de örökletes osztrák császári címet bírták.

Az 1849–49-es forradalom és szabadságharc merőben új helyzetet teremtett. Ferenc József 1848 decemberétől osztrák császár volt, de magyar királlyá nem koronázták meg. A szabadságharc leverését követően az osztrák közjogi gondolkodás Magyarországot az Osztrák Császárság részének tekintette, mindenesetre hazánk a császári csapatok elnyomása alatt sínylődött. Ezen periódus idején Magyarország szuverenitása megszűnt. A kiegyezés 1867-ben megoldotta az előző kérdést és létrehozott egy teljesen sajátos államszerkezetet, a reál­uniót. Ez azt jelentette, hogy a két egyenrangú társult országot az uralkodó személye mellett összekötötte három közös minisztérium, a külügy, a hadügy és az ezek fedezetére szolgáló pénzügy. Ezenfelül az államoknak külön minisztériumai és parlamentjei működtek.

Nem ajándékba kaptuk szuvenírként, letűnt dicső idők emlékeként, hanem az járt jogos jussként minden dinasztia idején. Ennek kapcsán ki kell emelnünk, hogy nem szuverenitást ruháztunk az Európai Unióra, hanem a szuverenitásból fakadó egyes hatáskörök gyakorlását.

Ha egy másik birodalmi központból hozták a döntéseket illegitim módon, akkor természetesen az integráció egy elnyomó gépezetet jelentett hazánk számára. Az integrációk akkor voltak igazán sikeresek, amikor a magyarság Nyugat felé törekedett, saját régiójában dominált, de nyitva tartotta szemét és építette kapcsolatait keleti irányba is. Ez különösen igaz az Anjou-k, Zsigmond király és Hunyadi Mátyás időszakára is.

A szerző alkotmányjogász professzor