Egy országot kétféleképpen lehet elveszteni: ellenséges hadakkal, támadás útján, és belső támadókkal nemzeti jellegének, nemzetiségének meghamisítása útján. Most e veszély előtt állunk.
A cikk, amelyben e gondolat olvasható, éppen nyolcvanöt éve jelent meg a Magyar Nemzetben. Szerzője egy huszonhét éves fiatalember, akkor már országos hírű író és szociográfus volt, akit Pethő Sándor főszerkesztő 1939 tavaszán hívott meg belső munkatársnak az előző év augusztusában általa alapított napilaphoz.
A június 18-i számban megjelent Jámbor szándék című publicisztikájában ő, azaz Szabó Zoltán hirdette meg a szellemi honvédelmet, amely fogalom a Magyar Nemzet minden volt, jelenlegi és jövendő munkatársa számára nem csupán nemes örökség, hanem örök kánon és egyben erkölcsi parancs.
Legalábbis az én szerény véleményem szerint, aki harminc éve csatlakoztam (először) ehhez a szellemi közösséghez.
Szabó Zoltán lapunkban három egymást követő vasárnapon (!) publikált „okoskodásában” fejtette ki a szellemi honvédelem szükségességét, tervét és módszereit. Kiindulópontja az volt, hogy 1938 márciusában (amikor az Anschluss következtében a nemzetiszocialista Német Birodalom közvetlenül határos lett hazánkkal) a becsületes magyar „a forradalmas reformkövetelés állapotából a szabadságharcos nemzetvédelem állapotába jutott”.
A külső (náci) és belső (nyilas) veszély, a hódító idegen hatás ellen egy lelki-szabadságharcos és önvédelmi mozgalom indítását kezdeményezte, amely „felszabadítja a magyart a magyarban”.
A teendőket így összegezte: az értelmiségi rétegben át kell építeni az idegen alapozású nacionalizmust a magyar hagyományok és magyar emlékek talajára; a nép – pártfölöttiek által való – politikai kiművelésével pedig tudatosítani kell az egész magyarságban a hazát, a magyar magatartást, és a külpolitikát nem érintő örök magyar geopolitikai helyzetet.
Szabó elgondolása alapján a szellemi honvédelem lényegét tekintve tanítás, népművelés, nemzetnevelés, közvélemény-formálás. Ahogy fogalmazott:
egy olyan gondolkodási rendszer képviselete és propagálása, mely magyar ügyekben nem ismer más tanítót, mint a magyar nagyokat, nem ismer más kritériumot, mint a magyar érdeket, és nem keres más célt, mint a független, szociálisabb és magyarabb Magyarországot.
Ezt a célt, feladatot, egyben programot – mint magyar értelmiségi és nemzetes újságíró – ma épp olyan fontosnak és időszerűnek vélem, mint nyolcvanöt éve Szabó Zoltán, ezért talán nem túlzás, ha kijelentem: minden becsületes magyar számára a szellemi honvédelem örök feladat, hivatás, küldetés. A konkrét módszerek és eszközök persze – a kor körülményeihez, kihívásaihoz és lehetőségeihez alkalmazkodva – szükségszerűen változnak, de ma is elgondolkodtató és inspiráló, hogy jeles elődünk hogyan gondolta és kezdte el koncepciója megvalósítását.
Ő a magyar irodalom és művészet által, a fontos könyvek olvasására buzdítással, régi nagyjaink észjárásának, tudásának, tapasztalatainak átadásával akarta visszatéríteni magyarrá a magyart, felszabadítani és propagálni a magyarság törzsökös nemzeti tulajdonságait és időfölötti hagyományait.
Mint 1939. június 25-i cikkében írta:
Adjatok egy sarkot, s ez: a könyvtár. Adjatok egy emelőt, s ez: a modern propaganda lehetősége és anyagi alátámasztása. S e sarokból ez emelővel magyarrá tudjuk visszafordítani az idegenedő magyar világot…
Az írók és újságírók, a könyvkiadók és -terjesztők, a rádió és a vidéki újságok, a tervezett Magyar Olvasó Társaság, egy leendő szellemi honvédelmi szerv, illetve testület – ezeket mind a közvélemény-alakítás, a népnevelés eszközeinek gondolta.
