Mintha megfordult volna a világ a politikai elemzőkkel hazánkban. Legalábbis bizonyos elemzőkkel – a pontosítás feltétlenül szükséges. Arról írnak, beszélnek, hogy a mostani választás kudarc volna a kormányerők számára, miközben az új ellenzék elsöprő lendületet mutat. Ezt az állítást a tények egyáltalán nem igazolják. A Fidesz önkormányzati pozíciója nem rengett meg, sőt sziklaszilárdan őrzik fővárosi és országos támogatottságukat.
Budapesti győzelmeik elismerésre méltók, a vármegyei közgyűlésekben hatalmas többségben vannak, az ország kisebb-nagyobb településeit meggyőző fölénnyel kormányozzák. A kormányoldal tehát ma megkerülhetetlen erő az országban.
Ami azonban még ennél fontosabb: támogatóik tizennégy év kormányzás után sem fordultak el tőlük, változatlanul több millió választópolgár követi őket. A mostani megméretésen uniós szinten is kiemelkedően teljesített a Fidesz–KDNP, soha nem szavaztak annyian rájuk, mint most.
Akad még egy fontos eleme a mostani látványos Fidesz-győzelemnek, amit interjújában a miniszterelnök is hangsúlyozott. Tizennégy százalékot ráverni a második helyezettre úgy, hogy közben zajlik a háború, hazánkra pedig súlyos külföldi nyomás nehezedik, különösen imponáló teljesítmény. Azt már csak zárójelben tesszük hozzá, hogy bár átfordítani a mostani választást a két év múlva esedékes parlamenti választásra pusztán fikció, mégis fontos körülmény, hogy a jelenlegi szavazatarány jelenleg újabb kétharmadot ért volna a kormányzó erőknek.
Ezek tehát a tények.
A kormány, valamint a Fidesz–KDNP köszöni szépen, jól van, ismét győzelmet aratott.
Történt azonban egy fontos változás, mégpedig a Tisza Párt látványos előretörése, amely a semmiből érkezett, mégis remekül szerepelt. Ezzel a helyzettel valamit kezdeniük kell az elemzőknek, mégpedig azért, mert hasonló jelenség talán elő sem fordult demokráciánk harmincöt évében.
Régi, de működő alapvetés, ha a magyar választásokat úgy tekintjük, mint három csoport egyidejű jelenlétét a hazai közéletben. Létezik egy jobboldali tábor, egy baloldali, valamint – bár a közéletben nem vesznek részt, mégis jelen vannak – egy harmadik harmad, amely nem szokott szavazni, nem gyakorolja választói jogait. A választásokat rendszerint az dönti el ciklusról ciklusra, hogyan alakul a három csoport egymáshoz való viszonya, ki tudja egyben tartani a saját táborát, ki csipeget az ellenfél harmadából, valamint sikerül-e bevonni új szavazókat az érdektelenek közül.
2010 óta a Fidesz–KDNP diktálja a szabályokat ebben a felállásban. Hallatlan profizmussal megszervezte és egyben tartja a sajátjait, valamint időről időre megszólítja a másik két tábort is pragmatikus témákkal (például bevándorlás, családvédelem, rezsiügyek), amelyekről a baloldali átlagembernek alkalmasint ugyanaz a véleménye, mint a jobboldalinak vagy a semlegesnek. Ez a hegemónia jelenleg is fennáll, és emlékeztetjük a politikai elemzőket, hogy a mostani választás alapvetően nem rajzolta át az erőviszonyokat. A három harmad továbbra is egymás tőszomszédságában éldegél, olykor reagál egymásra, de egyelőre csak a kormányoldal képes épkézláb, életszerű javaslatokat nyújtani a magyar társadalomnak.
Akik idő előtt vadul ünnepelni kezdték a Tisza Pártot, talán elfelejtették, hogy ez a társulat egyelőre semmit nem javasol az országnak. Nem javasol, mert nem képes rá. Hiszen amint kibújna a gyűlöletbuborékból és szakpolitikai mezőre tévedne, színt kellene vallania. Ha konkrétan megfogalmazzák elképzeléseiket a bevándorlásról, a Soros-veszélyről, az ország szuverenitásáról, az uniós politikáról, de akár a genderkérdésről, a NATO-ról, a háborúról, a szomszédságpolitikánkról, máris valamifajta viszonyba kerülnek a politikai élet többi szereplőivel.
A Tisza Párt a népszerűségét egyelőre kétségtelenül annak köszönheti, hogy vezetője gátlástalanul szidalmazza ellenfeleit, és ezzel felszította a baloldal egyharmadának szimpátiáját. Éppen ezért határozottan úgy tűnik, hogy egyelőre csak ellenzéki átrendeződést eredményezett hangos megjelenésük. A közönség leváltotta régi kedvenceit, és messiásként tekint az újakra, akik azonban még semmit sem mondtak, mert nem is mondhattak, nehogy lelepleződjenek.
Ebben a helyzetben az a valóságos kérdés, hogy a következő másfél évben, amikor klasszikusan pártot kell építeniük (ezt nem ússzák meg), lejátsszák belső vitáikat, konfliktusba keverednek olyanokkal, akikkel nem szerettek volna, belefolyást engednek ügyeikbe a külföldi háttérerőknek, titkos megállapodásokat kötnek a baloldal maradék pártjaival, egyszóval odalavírozzák magukat, ahova mindig, mindenki lavírozta magát, mi lesz a közönség válasza az új helyzetre? Ha pedig a senkiföldjén maradnak, meddig tűrik híveik az elegáns kívülállást, a semmitmondást, a kamupolitizálást?
Mindezek után joggal vetődik fel a kérdés, hogy a mostani választáson eldőlt-e bármi, lehetséges-e, hogy új fázisába lép az ellenzéki mozgalom, vagy kisvártatva visszahullanak oda, ahonnan érkeztek, és ahonnan kétszer, háromszor, többször képtelenség újra megérkezni a rivaldafénybe?
Az újak esélyét rontja Magyar Péter kezelhetetlen és kiszámíthatatlan személyisége. A konfrontációs hajlam csak ideig-óráig fűtőerő a politikában: soha senki nem tudott épkézláb gondolatok, érthető és hiteles program, elemi türelem, tapasztalat, előrelátó képesség nélkül érvényesülni ebben a világban.
Ezen a téren Magyarnak leküzdhetetlen hátránya van fő ellenfelével szemben, ami – pontosabban szólva – nem pusztán hátrány, jóval több annál: minőségi különbség. Ami nem szokott eltűnni az idő múlásával, inkább mindenkinek láthatóvá válik.
Gyakori érvelés, hogy a jobboldali közeg, közte a sajtó felhúzta valamennyire az új mozgalmat, miközben csendben kellett volna várakozni, mire viszik anélkül, hogy emlegetnénk őket. Aki valóban elhiszi, hogy 2024-ben el lehet hallgatni jelen lévő társadalmi jelenségeket, alaposan téved. Merthogy aki kiabál, annak eleve messzire hallatszik a hangja. Aki pedig dolgozik, méghozzá összeszokott csapattal, keményen és szorgalmasan, valamint – Orbán Viktorral szólva – megfelelő alázattal, joggal reménykedhet a jobb választói elbírálásban. A politikában ez fontos adomány, ha nem a legfontosabb.
Aki elmossa az elmélet és gyakorlat közötti határt, és őszintén elhiszi, hogy a csodavárás egyenértékű a felelős politizálással, alighanem bizonytalanul mozog a közéletben. Valójában a barátság, a bizalom és a tudás egyvelege mindaz, ami a döntő pillanatban fontos lehet. Ha ez a viszonyrendszer tartósan létezik egy politikai mozgalom irányítói és a választók között, akkor voltaképpen érdektelen, mit gondol, mit hirdet, mit javasol az ellenfél.
Ebben bízhat joggal a magyar kormány és a kormánypártok, hiszen a friss választási szereplés egyidejűleg látványos siker és csattanós válasz. Ami pedig a mostani alkalmon túlmutat, arra természetesen a jövő adja meg a választ. De ahogyan a magyar labdarúgó-válogatott is győzni és továbbjutni, nem pedig vasárnapi matinéra indult el Németországba, úgy mi is azt hisszük, hogy ahol vagyunk, ott mindig győzni kell. Ennél alább soha nem adhatjuk, már csak azért sem, mert nem szép elveket, hanem a hazánkat, családunkat, szeretteinket szolgáljuk. Ez a „nagy titok”, erről szól a mi örök életű szerződésünk, és ezért szükséges majd felemelt fejjel küzdeni az újabb választási győzelemért.
