2010 óta a Fidesz–KDNP diktálja a szabályokat ebben a felállásban. Hallatlan profizmussal megszervezte és egyben tartja a sajátjait, valamint időről időre megszólítja a másik két tábort is pragmatikus témákkal (például bevándorlás, családvédelem, rezsiügyek), amelyekről a baloldali átlagembernek alkalmasint ugyanaz a véleménye, mint a jobboldalinak vagy a semlegesnek. Ez a hegemónia jelenleg is fennáll, és emlékeztetjük a politikai elemzőket, hogy a mostani választás alapvetően nem rajzolta át az erőviszonyokat. A három harmad továbbra is egymás tőszomszédságában éldegél, olykor rea­gál egymásra, de egyelőre csak a kormányoldal képes épkézláb, életszerű javaslatokat nyújtani a magyar társadalomnak.

Akik idő előtt vadul ünnepelni kezdték a Tisza Pártot, talán elfelejtették, hogy ez a társulat egyelőre semmit nem javasol az országnak. Nem javasol, mert nem képes rá. Hiszen amint kibújna a gyűlöletbuborékból és szakpolitikai mezőre tévedne, színt kellene vallania. Ha konkrétan megfogalmazzák elképzeléseiket a bevándorlásról, a Soros-veszélyről, az ország szuverenitásáról, az uniós politikáról, de akár a genderkérdésről, a NATO-ról, a háborúról, a szomszédságpolitikánkról, máris valamifajta viszonyba kerülnek a politikai élet többi szereplőivel. 

Ebben a helyzetben az a valóságos kérdés, hogy a következő másfél évben, amikor klasszikusan pártot kell építeniük (ezt nem ússzák meg), lejátsszák belső vitáikat, konfliktusba keverednek olyanokkal, akikkel nem szerettek volna, belefolyást engednek ügyeikbe a külföldi háttérerőknek, titkos megállapodásokat kötnek a baloldal maradék pártjaival, egyszóval odalavírozzák magukat, ahova mindig, mindenki lavírozta magát, mi lesz a közönség válasza az új helyzetre? Ha pedig a senkiföldjén maradnak, meddig tűrik híveik az elegáns kívülállást, a semmitmondást, a kamupolitizálást?

Mindezek után joggal vetődik fel a kérdés, hogy a mostani választáson eldőlt-e bármi, lehetséges-e, hogy új fázisába lép az ellenzéki mozgalom, vagy kisvártatva visszahullanak oda, ahonnan érkeztek, és ahonnan kétszer, háromszor, többször képtelenség újra megérkezni a rivaldafénybe? 

Ezen a téren Magyarnak leküzdhetetlen hátránya van fő ellenfelével szemben, ami – pontosabban szólva – nem pusztán hátrány, jóval több annál: minőségi különbség. Ami nem szokott eltűnni az idő múlásával, inkább mindenkinek láthatóvá válik.

Gyakori érvelés, hogy a jobboldali közeg, közte a sajtó felhúzta valamennyire az új mozgalmat, miközben csendben kellett volna várakozni, mire viszik anélkül, hogy emlegetnénk őket. Aki valóban elhiszi, hogy 2024-ben el lehet hallgatni jelen lévő társadalmi jelenségeket, alaposan téved. Merthogy aki kiabál, annak eleve messzire hallatszik a hangja. Aki pedig dolgozik, méghozzá összeszokott csapattal, keményen és szorgalmasan, valamint – Orbán Viktorral szólva – megfelelő alázattal, joggal reménykedhet a jobb választói elbírálásban. A politikában ez fontos adomány, ha nem a legfontosabb. 

Ebben bízhat joggal a magyar kormány és a kormánypártok, hiszen a friss választási szereplés egyidejűleg látványos siker és csattanós válasz. Ami pedig a mostani alkalmon túlmutat, arra természetesen a jövő adja meg a választ. De ahogyan a magyar labdarúgó-válogatott is győzni és továbbjutni, nem pedig vasárnapi matinéra indult el Németországba, úgy mi is azt hisszük, hogy ahol vagyunk, ott mindig győzni kell. Ennél alább soha nem adhatjuk, már csak azért sem, mert nem szép elveket, hanem a hazánkat, családunkat, szeretteinket szolgáljuk. Ez a „nagy titok”, erről szól a mi örök életű szerződésünk, és ezért szükséges majd felemelt fejjel küzdeni az újabb választási győzelemért.