E folyamatok nyomán számos birtokos munkaerő nélkül maradt, a földek műveletlenül, parlagon hevertek. Ezért települt be mintegy százezer szerb a lakatlanná vált bácskai területekre, főleg a Határőrvidékre. Később III. Károly király a felszabadított Temesközbe főleg németeket telepített, Mária Terézia uralkodása idején szintén jelentős német tömegek költöztek Baranyába, Tolnába és a Dél-Dunántúl más vidékeire. Ekkoriban mintegy négyszázezer román is betelepült a Bánság, illetve Erdély területére.

Az 1848-as forradalom is háborúba torkollott, 1849 januárjában az Avram Iancu és Ioan Axente-Sever által vezetett román martalócok több napon át öldökölték Nagyenyed és térsége magyar lakosságát, s a népirtás következtében a térségben végzetesen visszaszorult a magyar népelem. Ugyanilyen népirtás áldozatául esett a bácskai magyarság jelentős része, itt a Gyorgye Sztratimirovity vezette szerb rablóbandák garázdálkodtak.

Bár az 1910-es népszámlálás adatai szerint az akkor (Horvátország nélkül) 18 264 533 lelket számláló ország 54,5 százaléka volt magyar anyanyelvű, ez csalókának bizonyult, a szűk statisztikai többség létrejöttében ugyanis a jelentős és ellenőrizetlen keleti bevándorlásnak is szerepe volt, hiszen az újonnan jötteket automatikusan magyarként könyvelték el, illetve a nemzetiségek körében is megfigyelhető volt az asszimiláció. 

Az 1873-as nagy európai gazdasági válság drámai vagyonvesztést okozott, és ez alapjai­ban változtatta meg a tulajdonszerkezetet. A pesti bankok ontották az alacsony kamatú kölcsönöket délromán kisbankoknak, amelyek ebből a pénzből sorra vásárolták fel Erdélyben a magyar földeket. A jogtudós Bernát István, a Magyar Gazdaszövetség elnöke írja 1895-ben megjelent Zálogba tett Magyarország című munkájában: 

Ez is óriási népességvesztést okozott, ennek következménye volt, hogy, mint azt József Attila írta, „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”.

Eközben a pesti sajtó arról harsogott, hogy a magyarság elnyomja a nemzetiségeket, holott a nemzetiségi többségű országrészekben már rég nem a magyar oktatási nyelv elsőbbségéért kellett küzdeni, hanem azért, hogy egyáltalán megmaradhasson a magyar nyelv az iskolákban. A szabadkőműves propaganda következetes gonoszsággal csepegtette a nemzet lelkébe az öngyűlölet mérgét. 

A Trianonban megtestesülő országvesztés oka tehát hármas: a népességveszteség és a vele járó bevándorlás, a nemzetellenes szellemi, gazdasági és politikai térfoglalás és a vezetésre hivatott magyar elitnek a döntő pillanatban tanúsított menthetetlen, bűnös tétlensége.
És mi, magyarok, mégis élünk, pedig Trianonra jött a második világháború, az 1956 utáni kétszázezres kivándorlás, a trianoni utódállamok néha nyíltan erőszakos, máskor ravaszul lélekpusztító asszimilációs politikája. Ez önmagában olyan történelmi teljesítmény, amelybe belekapaszkodva képesek lehetünk a magunk javára alakítani a jövőnket. 

Bár Juhász Gyula azt írja Trianon című versében, hogy

a nagy költőnek nincs igaza. Jogunk és kötelességünk mindig, mindig beszélni róla, elmondva mindent gyermekeinknek, hinni és építkezni, imádkozni és dolgozni azért, hogy egyszer, ha üt az alkalmas történelmi óra, Magyarország újra ép és egész lehessen.