Vérvesztéstől országvesztésig

Trianon a múlt, bele kell törődni, nézzünk előre – sugalmazzák a kicsinyhitűek, a lemondók. Ez halálos hazugság. Trianon nem befejezett múlt, hanem jelenleg is zajló folyamat. Benne élünk. Nem lehet más célunk, mint visszafordítani a romlást. De ehhez tanulni kell a múltból. Azonosítanunk kell történelmünk kritikus sorsfordulóit, melyek Magyarország mai nyolc részre szaggatottságához vezettek. Látnunk kell, hogy jelenünk a súlyos vérveszteség, majd az azt követő gazdasági és szellemi térvesztés következménye.

Múltunkat időrendi sorrendben elemezve azt látjuk, hogy

hazánk az 1500-as évek elejétől nagyjából kétszáz évig folyamatosan az ottomán birodalom és a Habsburg Birodalom tektonikus erejű összeütközésének hadszíntere volt vallási és politikai indíttatású polgárháborús testvérharcokkal súlyosbítva. Az emberveszteséget a magyarság azóta sem heverte ki.

Mohács után öt nagy háború dúlta Magyarországot. 1540 és 1547 között zajlott a muzulmán hódítók és a Habsburg Birodalom első nagy összecsapása, majd következett az egri várvédő hősök világraszóló dicsőségét is hozó 1552-es nagy hadjárat. 1591 és 1606 között dúlt a tizenöt éves háború, néhány évtizedre rá az úgynevezett második Habsburg–török háború 1663–64-ben, végül a Magyarország felszabadulását is eredményező nagy európai keresztes hadjárat 1683-tól 1699-ig. Más jellegű konfliktus volt, de demográfiai következményeit tekintve ugyancsak vérveszteséget okozó belháború volt a Rákóczi-féle felkelés.

A számok tragikusak: ebben a két évszázadban Európa népessége átlagosan hatvan százalékkal nőtt, ugyanilyen ütemű népesség-növekedés esetén

Magyarország lakosságának a XVI. század eleji négy és fél millióról a szatmári békéig 7,2 millióra kellett volna nőnie. Ehelyett azonban 1711-ben alig négymillióan éltek Magyarországon, vagyis kétszáz év alatt elveszítettünk 3,2 millió embert. A vérveszteség nyomán Magyarország nagy területei váltak lakatlanná, különösen a Délvidéken és az Alföldön.

Ez alapvetően megváltoztatta a településszerkezetet és hazánk etnikai viszonyait. Aprófalvak ezrei semmisültek meg, életben maradt lakosságuk a biztonságosabb városok felé vette az irányt, így alakultak ki az alföldi mezővárosok. A hegyvidékek népe a lakatlanul maradt sík területekre vándorolt, az Alföld egyes részein ekkor jelentek meg a szlovákok, Dél-Erdélyben ekkoriban került többségbe a románság. A magyar etnikai határ ekkor húzódott vissza az ország közepe felé.

E folyamatok nyomán számos birtokos munkaerő nélkül maradt, a földek műveletlenül, parlagon hevertek. Ezért települt be mintegy százezer szerb a lakatlanná vált bácskai területekre, főleg a Határőrvidékre. Később III. Károly király a felszabadított Temesközbe főleg németeket telepített, Mária Terézia uralkodása idején szintén jelentős német tömegek költöztek Baranyába, Tolnába és a Dél-Dunántúl más vidékeire. Ekkoriban mintegy négyszázezer román is betelepült a Bánság, illetve Erdély területére.

Mindezek nyomán a magyarság számaránya a XV. század végi nyolcvan százalékról a felére csökkent a XVIII. század közepére, az ország soknemzetiségűvé vált.

Az 1848-as forradalom is háborúba torkollott, 1849 januárjában az Avram Iancu és Ioan Axente-Sever által vezetett román martalócok több napon át öldökölték Nagyenyed és térsége magyar lakosságát, s a népirtás következtében a térségben végzetesen visszaszorult a magyar népelem. Ugyanilyen népirtás áldozatául esett a bácskai magyarság jelentős része, itt a Gyorgye Sztratimirovity vezette szerb rablóbandák garázdálkodtak.

Bár az 1910-es népszámlálás adatai szerint az akkor (Horvátország nélkül) 18 264 533 lelket számláló ország 54,5 százaléka volt magyar anyanyelvű, ez csalókának bizonyult, a szűk statisztikai többség létrejöttében ugyanis a jelentős és ellenőrizetlen keleti bevándorlásnak is szerepe volt, hiszen az újonnan jötteket automatikusan magyarként könyvelték el, illetve a nemzetiségek körében is megfigyelhető volt az asszimiláció.

Magyarország kétharmadának elszakítását azonban a törzsökös magyar népi erő már nem volt képes megakadályozni, mert az ország etnikai képének átalakulásával a szellemi és a gazdasági élet is elidegenedett.

Az 1873-as nagy európai gazdasági válság drámai vagyonvesztést okozott, és ez alapjaiban változtatta meg a tulajdonszerkezetet. A pesti bankok ontották az alacsony kamatú kölcsönöket délromán kisbankoknak, amelyek ebből a pénzből sorra vásárolták fel Erdélyben a magyar földeket. A jogtudós Bernát István, a Magyar Gazdaszövetség elnöke írja 1895-ben megjelent Zálogba tett Magyarország című munkájában:

»Míg az 1870-es esztendőkben 6,5 millió katasztrális hold volt a magyar középbirtok összes területe, negyed század múltán már csak 3,9 millió katasztrális hold volt a magyar középbirtokosságé. […] Az uzsora s a kereskedelmi leleményesség ellen védhette volna ugyan a törvényhozás a falusi népet, de ki mert gondolni erre az állami beavatkozásra a közgazdasági liberalizmus mézes heteiben?! […] A falu, mely 1848-ban felszabadult a jobbágyság alól és utolsó támaszát is elvesztette a földesurában, most az uzsora rabja lett.«

Ez is óriási népességvesztést okozott, ennek következménye volt, hogy, mint azt József Attila írta, „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”.

Eközben a pesti sajtó arról harsogott, hogy a magyarság elnyomja a nemzetiségeket, holott a nemzetiségi többségű országrészekben már rég nem a magyar oktatási nyelv elsőbbségéért kellett küzdeni, hanem azért, hogy egyáltalán megmaradhasson a magyar nyelv az iskolákban. A szabadkőműves propaganda következetes gonoszsággal csepegtette a nemzet lelkébe az öngyűlölet mérgét.

Így érte hazánkat az első világháború, melynek végén, bár idegen katona nem taposta Magyarország földjét, mégis szétszaggatott a történelmi haza. 1918-ban a történelmi magyar politikai osztály megmagyarázhatatlan bénultsággal tűrte, hogy históriánk legundorítóbb hazaárulói megszállják, majd szétverjék és önvédelmi képességétől megfosszák a több mint ezeréves keresztény magyar államot.

A Trianonban megtestesülő országvesztés oka tehát hármas: a népességveszteség és a vele járó bevándorlás, a nemzetellenes szellemi, gazdasági és politikai térfoglalás és a vezetésre hivatott magyar elitnek a döntő pillanatban tanúsított menthetetlen, bűnös tétlensége.
És mi, magyarok, mégis élünk, pedig Trianonra jött a második világháború, az 1956 utáni kétszázezres kivándorlás, a trianoni utódállamok néha nyíltan erőszakos, máskor ravaszul lélekpusztító asszimilációs politikája. Ez önmagában olyan történelmi teljesítmény, amelybe belekapaszkodva képesek lehetünk a magunk javára alakítani a jövőnket.

Bár Juhász Gyula azt írja Trianon című versében, hogy

»nem kell beszélni róla sohasem, de mindig, mindig gondoljunk rá«

a nagy költőnek nincs igaza. Jogunk és kötelességünk mindig, mindig beszélni róla, elmondva mindent gyermekeinknek, hinni és építkezni, imádkozni és dolgozni azért, hogy egyszer, ha üt az alkalmas történelmi óra, Magyarország újra ép és egész lehessen.