Kaja Kallas értelmes és – ha nem számít még szexizmusnak ilyet leírni – csinos politikusnő. De az észt miniszterelnök személyének most inkább azért lett különös jelentősége, mert minden jel szerint ő lesz az Európai Unió következő kül- és biztonságpolitikai főképviselője. Lehet persze vitatni, hogy mekkora ennek a tisztségnek a tényleges politikai súlya – általánosságban véve sajnos, a mostani brüsszeli háborús hangulatban viszont szerencsére nem olyan nagy. Mindenesetre
Kallas jelölése, majd kinevezése jól jelzi azt az irányt, amelyet az unió jelenleg Ukrajnával és Oroszországgal kapcsolatban képvisel, és amelyre az elkövetkező években is számíthatunk.
Először is: Kallas liberális politikus, akinek pártja mindössze egyetlen mandátumot szerzett az új Európai Parlamentben. Észtország kis tagállam, összesen hét uniós képviselőre jogosult, de a Reform Párt így is elveszítette mandátumainak felét. Uniószerte pedig a liberálisok tíz százalékpontot veszítettek az EP-választásokon, de ezzel együtt továbbra is a néppárti vezetésű (meggyengült) fősodor oszlopos tagjának számítanak. „Jár” hát nekik poszt. Másodszor: a fősodor Kallas személyében fiatal és kelet-közép-európai politikust választott a megfáradt és nyugati Josep Borrell utódjának az EU-külügyek élére. (Borrell-lel Szergej Lavrov orosz külügyminiszter 2021-ben szabályosan felmosta a padlót.)
A Szovjetunióban született észt kormányfő nem könyvből tanulta az orosz történelmet. Dédapja, Eduard Alver az 1918–20-as észt függetlenségi háború egyik vezéralakja volt, aki társaival elérte azt (ha nem is örök időkre), amit Kallas most akar: térdre kényszerítette Moszkvát. Kaja Kallas édesanyját és az ő felmenőit később, Sztálin idején Szibériába telepítették. Nagy kérdés, hogy a kommunizmussal és a Szovjetunión belüli nemzetiségi ellentétekkel megterhelt családi múlt nem teszi-e Kallast – immár a mi kontónkra is – zsigereiben is sérelmi politikussá. Ez már másokban is felmerült.
A brüsszeli Politicónak egy uniós illetékes azzal kérdőjelezte meg Kallas jelölését a külügyi főképviselői posztra, hogy „oroszokat eszik reggelire”. Mire Kallas lefényképezte a reggelijét: joghurttal, müzlivel és áfonyával kezdi a napot. Szellemes megoldás, de a lényegen nem változtat, márpedig a politikusnő jelen állás szerint 2029 decemberéig a nyakunkon marad.
Hírfogyasztóként abban a szerencsés, európaiként viszont abban a nagy valószínűséggel szerencsétlen helyzetben vagyunk, hogy Kallas a napokban hosszabb interjút adott a Channel 4 brit tévécsatornának. Ebben a Nyugat szerinte helyes Moszkva-politikáját ismertette. A Politicónak nyilatkozó illetékes még visszafogottan is fogalmazott: Kallas ugyanis ebédre és vacsorára is oroszokat enne.
Egyszerűbb azt felsorolni, hogy mit nem támogatna Vlagyimir Putyin feltartóztatásra, mint azt, hogy mit igen. Nem zár ki semmilyen eszközt – pénzt, paripát, fegyvert, éppen hogy észt atombomba-fejlesztést nem emleget. Lelkesen beszél a sorkötelezettségről, szerinte az megedzi a férfiakat (noha az ukrajnai kényszersorozásokról készült videókon nem azt látjuk, hogy az ottani – ahogy Soros György nevezi – „élőerő” el lenne ragadtatva a lehetőségtől.)
De Kallas szerint még az európai nők is szívesen önkénteskednének angyalbőrben. Úgy véli, Putyin felé a Nyugatnak erőt kell mutatnia, mert csak abból ért, ugyanúgy, ahogy 1938-ban Hitlernek sem lett volna szabad átadni Csehszlovákiát, mert csak növelte az étvágyát. Szerinte nem kell begyulladni attól, hogy Oroszország atomhatalom, mert a békülékenység csak arra bátorítja a nukleáris arzenállal rendelkezőket (Kínát? Észak-Koreát? A jövőben Iránt?), hogy bármit megtehetnek. Érdekes, hogy nem papol az ukrán szabadságról és demokráciáról, inkább arra utal, az ukránokat támogatni még mindig olcsóbb, mint egy az egyben az oroszokkal harcolni. Igen ám, de hol van megírva, hogy Putyin meg akarja támadni a NATO-t?
Ismételten: nem Kallas személyes vagy a majdani tisztségével járó súlya az érdekes. Mégis, jelzésértékű és iránymutató mindez.
Ügyes húzással találták ki és teszik az unió fődiplomatájává ezt az önmagában nézve periferikus kardcsörtetőt, Észtország Tordai Bencéjét. Különösen érdekes, hogy az Ukrajna nyílt nyugati támogatása melletti, vitatható, de legalább tényre (Ukrajna 2022-es orosz megtámadására) visszavezethető érvek egyre jobban átcsúsznak egy puszta feltételezésbe (Putyin majd minket is megtámad), amely történelmi előzménynek is híján van (sem Oroszország, sem a Szovjetunió nem támadott meg NATO-tagállamot.)
A háború elhúzódásától függően a Nyugat a jövőben is dollárban, euróban számolt tíz- és százmilliárdokkal támogatja majd Ukrajnát. Egyesek az oroszoktól való említett félelmükben teszik ezt, de írtunk már e hasábokon arról is, hogy a háború jó üzlet is, legfeljebb nem nekünk (Magyar Nemzet, 2024. április 22.)
Az EU biztonsági garanciát adott Kijevnek, elkötelezte magát az ország újjáépítésére, és a minap megkezdte vele a csatlakozási tárgyalásokat. A jövő heti NATO-csúcs várhatóan ugyancsak elkötelezi magát (százmilliárd eurós segélycsomagról van szó), sőt egyfajta „hidat” ajánl Kijevnek a tagságra, bármit is jelentsen ez.
Mindenesetre nem eszik a kását túl forrón – Ukrajna EU- és NATO-csatlakozása előtt számos akadály tornyosul még, például azt minden tagállamnak külön-külön is jóvá kell hagynia. Magyarország a jelen háborús hangulatban annyit tehet, hogy mondjuk Szlovákiában, illetve (a NATO-n belül) Törökországban szövetségesre lelve annyit vállal – humanitárius segítségnyújtást –, amit nyújtani kész, egyértelműen tartva magát vörös vonalaihoz (sem katonát, sem fegyvert nem küldünk).
Minden, az ukránokat érintő előrelépést továbbá a kárpátaljai magyarok jogainak nemcsak papíron való rögzítéséhez, de annak következetes betartásához köt. Mindez megfelel a magyar közvélemény többségi akaratának és a világpolitikai helyzetnek: úgy hisszük, ezzel teszünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy kimaradjunk a háborúból.
Már a NATO-csúcs előtt ismert, hogy októbertől Mark Rutte lesz az atlanti szövetség főtitkára Jens Stoltenberg utódaként. Gary Lineker mondását („a futball egyszerű játék: huszonkét férfi 90 percen keresztül kergeti a labdát, és a végén a németek nyernek”) így fogalmazhatjuk át: a politika is egyszerű dolog, a végén mindig a liberálisok nyernek. A néppárt és a szocialisták az elmúlt évtizedekben maguk vedlettek kváziliberálissá, de a magukat liberálisnak nevezők is szépen kapják a posztokat, függetlenül a választási szereplésüktől. Ahogy Kaja Kallas az EP-vereségük után kap magas uniós posztot, úgy Rutte a holland liberálisok tavalyi parlamenti választási fiaskóját követően. Persze az ő ajánlólevelével nem nehéz ez.
A Foreign Policy amerikai külpolitikai magazin idézi őt a minapi portrécikkében. Rutte tavaly így szólt Joe Biden amerikai elnökhöz: – Már kétszer megkért, hogy legyek a NATO főtitkára, én pedig kétszer visszautasítottam. Ha harmadszor is megkér, igent mondok…
A NATO elvben 32 egyenlő szövetséges állam szervezete. De az Egyesült Államok erőforrásaival, katonai képességével és befolyásával a többiek együttesen sem vehetik fel a versenyt, arról nem beszélve, hogy egyes kérdésekben megosztottak is. Mindez meghatározza Washington európai befolyását, tekintve hogy a 32 tag kettő híján mind európai ország, az EU 27 tagja közül pedig csak négy (Ausztria, valamint három kisebb szigetország) nem része a NATO-nak.
A Nyugat Ukrajna- és Oroszország-politikájában az amerikai elnökválasztás hozhat fordulatot. Donald Trump a múlt heti tévévitán azt ígérte: ha megválasztják, már beiktatása előtt lezárja az ukrajnai konfliktust. Előbb persze nyernie kellene a novemberi választáson.
A NATO-ban mindenesetre már tartanak Trumptól. Kiszervezik az amerikai vezetés alól a Kijevet támogató NATO-mechanizmust, az Ukrajna Védelmi Kontaktcsoportot, hogy Trump ne tehesse majd rá a kezét.
