Kaja Kallas értelmes és – ha nem számít még szexizmusnak ilyet leírni – csinos politikusnő. De az észt miniszterelnök személyének most inkább azért lett különös jelentősége, mert minden jel szerint ő lesz az Európai Unió következő kül- és biztonságpolitikai főképviselője. Lehet persze vitatni, hogy mekkora ennek a tisztségnek a tényleges politikai súlya – általánosságban véve sajnos, a mostani brüsszeli háborús hangulatban viszont szerencsére nem olyan nagy. Mindenesetre
Kallas jelölése, majd kinevezése jól jelzi azt az irányt, amelyet az unió jelenleg Ukrajnával és Oroszországgal kapcsolatban képvisel, és amelyre az elkövetkező években is számíthatunk.
Először is: Kallas liberális politikus, akinek pártja mindössze egyetlen mandátumot szerzett az új Európai Parlamentben. Észtország kis tagállam, összesen hét uniós képviselőre jogosult, de a Reform Párt így is elveszítette mandátumainak felét. Uniószerte pedig a liberálisok tíz százalékpontot veszítettek az EP-választásokon, de ezzel együtt továbbra is a néppárti vezetésű (meggyengült) fősodor oszlopos tagjának számítanak. „Jár” hát nekik poszt. Másodszor: a fősodor Kallas személyében fiatal és kelet-közép-európai politikust választott a megfáradt és nyugati Josep Borrell utódjának az EU-külügyek élére. (Borrell-lel Szergej Lavrov orosz külügyminiszter 2021-ben szabályosan felmosta a padlót.)
A Szovjetunióban született észt kormányfő nem könyvből tanulta az orosz történelmet. Dédapja, Eduard Alver az 1918–20-as észt függetlenségi háború egyik vezéralakja volt, aki társaival elérte azt (ha nem is örök időkre), amit Kallas most akar: térdre kényszerítette Moszkvát. Kaja Kallas édesanyját és az ő felmenőit később, Sztálin idején Szibériába telepítették. Nagy kérdés, hogy a kommunizmussal és a Szovjetunión belüli nemzetiségi ellentétekkel megterhelt családi múlt nem teszi-e Kallast – immár a mi kontónkra is – zsigereiben is sérelmi politikussá. Ez már másokban is felmerült.
A brüsszeli Politicónak egy uniós illetékes azzal kérdőjelezte meg Kallas jelölését a külügyi főképviselői posztra, hogy „oroszokat eszik reggelire”. Mire Kallas lefényképezte a reggelijét: joghurttal, müzlivel és áfonyával kezdi a napot. Szellemes megoldás, de a lényegen nem változtat, márpedig a politikusnő jelen állás szerint 2029 decemberéig a nyakunkon marad.
Hírfogyasztóként abban a szerencsés, európaiként viszont abban a nagy valószínűséggel szerencsétlen helyzetben vagyunk, hogy Kallas a napokban hosszabb interjút adott a Channel 4 brit tévécsatornának. Ebben a Nyugat szerinte helyes Moszkva-politikáját ismertette. A Politicónak nyilatkozó illetékes még visszafogottan is fogalmazott: Kallas ugyanis ebédre és vacsorára is oroszokat enne.
Egyszerűbb azt felsorolni, hogy mit nem támogatna Vlagyimir Putyin feltartóztatásra, mint azt, hogy mit igen. Nem zár ki semmilyen eszközt – pénzt, paripát, fegyvert, éppen hogy észt atombomba-fejlesztést nem emleget. Lelkesen beszél a sorkötelezettségről, szerinte az megedzi a férfiakat (noha az ukrajnai kényszersorozásokról készült videókon nem azt látjuk, hogy az ottani – ahogy Soros György nevezi – „élőerő” el lenne ragadtatva a lehetőségtől.)
De Kallas szerint még az európai nők is szívesen önkénteskednének angyalbőrben. Úgy véli, Putyin felé a Nyugatnak erőt kell mutatnia, mert csak abból ért, ugyanúgy, ahogy 1938-ban Hitlernek sem lett volna szabad átadni Csehszlovákiát, mert csak növelte az étvágyát. Szerinte nem kell begyulladni attól, hogy Oroszország atomhatalom, mert a békülékenység csak arra bátorítja a nukleáris arzenállal rendelkezőket (Kínát? Észak-Koreát? A jövőben Iránt?), hogy bármit megtehetnek. Érdekes, hogy nem papol az ukrán szabadságról és demokráciáról, inkább arra utal, az ukránokat támogatni még mindig olcsóbb, mint egy az egyben az oroszokkal harcolni. Igen ám, de hol van megírva, hogy Putyin meg akarja támadni a NATO-t?