Rendesen berúgta az ajtót a július, másképpen Szent Jakab, avagy Áldás hava, az ember alig győzi félrekapni a fejét. Hogy kinek lesz áldás, kinek átok, az még kérdéses, viszont tagadhatatlanul intenzív mozgás tapasztalható. A forint a szokásos szédelgés után kissé magához tért, ismét ugyanezt kívánja a kormány az üzemanyag-kereskedőknek, egyenes kieséses szakaszba ért a labdarúgó Európa-bajnokság, az észak-koreaiak már megint megbombázták magukat, Le Penék vezetnek Franciaországban, Orbán Viktor új politikai formációt hozott létre, és minden ellenkező vágyálom ellenére fél évig Magyarország lesz az Európai Unió Tanácsának soros elnöke. És akkor lehet, hogy ki is hagytam valamit.
Azt viszont érzékelem, hogy még a hivatásos károgók is visszavettek egy kicsit a tempóból, felértékelődni látszik a magyar csapat Svájc és Németország elleni veresége.
Persze azokon, akiknek még a skótok elleni meccs századik percében sem sikerült átélniük egy rendes katarzisfélét, nem lehet segíteni, de kiválóan szórakoznék egy német–svájci döntő alatt és után. Nyilván addig is lesz még néhány drámai jelenet, már azon túlmenően, hogy hátracsavart kezű játékosok igyekeznek elkerülni a fülcimpájuk belógását a leghátsó védő mögé.
Az viszont máris bizonyos, hogy a VAR egy újabb hatalmas lépés a foci halála felé vezető rögös úton.
Mindeközben a világ túlsó felén, Észak-Koreában újfent lepottyant egy rakéta. A törmelékek ezúttal nem a vízbe, hanem a szárazföldre hullottak, ám azt egyelőre nem tudni, hogy milyen károkat okoztak. Mindenesetre öt napon belül ez volt az északiak második sikertelen kísérlete, közvetlenül azután, hogy szemétszállító léggömböket eregettek délnek. A próbálkozásaik ugyan rendre így végződnek, de azért egy ilyen hiperszonikus meg ballisztikus izé nem lufi, és nagy kérdés hogy mi lesz, ha egyszer mégis összejön nekik. Valószínűleg a dél-koreaiaknak és a japánoknak van tervük erre az esetre is, de már amúgy is akkora a feszkó a világban, hogy nehéz lenne jól kijönni belőle.
Viszont úgy tűnik,
Marine Le Pen szélsőjobboldalinak nevezett pártja, a Nemzeti Tömörülés jól jön ki az előre hozott választásokból, de a matek szerint valószínűleg nem szereznek abszolút többséget a nemzetgyűlésben. Hamarosan jön a második forduló, de az már bizonyosnak tűnik, hogy a Nemzeti Tömörülés még soha nem volt ennyire közel a hatalomhoz, és az is, hogy Macron addig hazardírozott és játszadozott a stukkerrel, míg végül csak sikerült vádlin lőnie magát. Egyébként is elég puskaporos a levegő arrafelé is, van, aki már polgárháborút vizionál az olimpia idejére, ami egyébként nem határos a lehetetlennel.
Sőt. Jósolgatni felesleges, polgárháborúkat meg nem szokás előre bejelenteni, azokhoz elég egy szikra. Gyúanyag pedig van doszt, a gyarmatosításnak és a más kultúrájú és vallású tömegek beözönlésének köszönhetően. És más sem hiányzik már a vergődő Európának, mint egy újabb eszement rombolás. Építeni és rendet rakni a játékok között persze mindig nehezebb és nem olyan látványos.
Ennek ellenére, vagy éppen ezért számomra
az elmúlt napok legnagyobb politikai durranása annak az új formációnak a létrejötte, amit Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, Herbert Kickl, az Osztrák Szabadságpárt elnöke és Andrej Babis korábbi cseh kormányfő, az Elégedetlen Polgárok Akciójának elnöke rakott össze. Készül a Monarchia, mondhatnánk vicceskedve, de ez azért egy komolyabb történet. Mert amennyiben csatlakozik még a Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés, valamint Salviniék, a holland Szabadságpárt és még néhányan, létrejöhet a harmadik legerősebb európai parlamenti képviselőcsoport.
A célok világosak. „Visszavesszük intézményeinket, és olyan irányba tereljük az európai politikát, amely a nemzeteinket és népeinket szolgálja. Előtérbe helyezzük a szuverenitást a föderalizmussal szemben, a szabadságot a diktátumokkal szemben, és a békét: ez az Európát szolgáló patrióták kiáltványa.”
Végül, de nem utolsósorban, fél évig Magyarország a tagállamok szakminisztereiből álló Európai Unió Tanácsának soros elnöke. Nehéz meccs lesz ez is, a magyarok nagy barátjának, Daniel Freundnak a vezetésével már az öltözőfolyosón megkezdődött a keménykedés. Ebben a jól ismert légkörben nem könnyű feladat egyszerre aktivitást és kompromisszumkészséget mutatni. A feladatkör a szimbolikus jelentőségén túl nagyjából olyan, mint a kapitányi állás a bolondok hajóján.
