Érvek a keresztény nacionalizmus mellett

Fölépítik az ősi romokat, és ami már rég pusztulásnak indult, azt helyreállítják. Újra fölépítik az elhagyott városokat, amelyek annyi nemzedéken át romokban hevertek. (Iz 61:4)

1918 után a nagy háborút a birodalmakat vezető uralkodók és arisztokrácia felelőtlenségével magyarázták, amire a megoldást a nemzetállamban látták. Ennek szellemében létrehoztak – részben a széthulló Monarchia helyén – több kis „nemzetállamot”, mint a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot, Csehszlovákiát. 1945 után viszont már az volt a meglátás, hogy a háború oka a nacionalizmus volt, ezért az Európát megszálló, és így békét teremtő szuperhatalom nagy elánnal állt neki a nemzettudat irtásának, főleg a vesztes országokban.

Egészen az utóbbi évekig a nemzettudat szégyenpadra került, még a (gazdasági) nemzeti érdek fogalma is. Az új irányhoz legügyesebben a nagyhatalmak alkalmazkodtak, amelyek úgy beszéltek a saját nemzeti érdekükről, hogy az tulajdonképpen az egész emberiség, a haladás stb. érdeke.

Az európai értelmiség és a politikusok megértették a leckét, aki mégsem, az kiszorult a pályáról. Így azután a nemzettudat és a nemzeti érdek évtizedekre a sötét oldalra került, és a gonoszságok sorában betöltött első helyéről talán csak az utóbbi években taszította le a „fehér ciszheteró férfi”. Ennek a nagyon is tudatosan felépített szellemi konformitáskényszernek köszönhető, hogy a nemzet, sőt a nacionalizmus felértékelése nem Európából indult el. Bár az első óvatos kísérlet 2004-ben jelent meg: Roger Scruton England and the Need for Nations című műve, de komolyabb visszhangot nem váltott ki a rövid írás, az áttörést az izraeli–amerikai konzervatív Yoram Hazony A nacionalizmus erénye (Századvég, 2019) és az izraeli munkáspárti Yuli Tamir Why Nationalism (2019) című könyve jelentette.

Mindkét szerző a multikulturalizmussal szemben védi a nemzettudat természetes és hasznos voltát. 2019 óta évente kétszer a Hazony alapította Burke Foundation megszervezi a National Conservatism konferenciasorozatot, bár a névadás – mivel az angolszász konzervatív gondolkodás távolról sem nemzeti, inkább birodalmi – meghökkentő az angolszász konzervatív világban, az előadók jellemzően inkább konzervatív panasznapot tartanak, mint nemzeti vagy nacionalista politikát hirdetnének. Mindkét szerző az egyetemi világból jött, és annak ma is megbecsült tagja. Vicces lenne eljátszani a gondolattal, hogy ilyen témájú könyvekkel milyen egyetemi karriert futhatna be egy magyar vagy egy európai kolléga. Nagy eséllyel semmilyent.

A két izraeli szerző után írta művét Stephen Wolfe, egy fiatal amerikai, kálvinista politológus The Case for the Christian Nationalism (Érvek a keresztény nacionalizmus mellett) címmel.

Ha valahonnan nem vártuk volna a nacionalizmus dicséretét, az egy bevándorlóország, az Egyesült Államok. Az Egyesült Államok egy birodalommal szemben jött létre, azután maga is birodalommá vált. Ma azt látjuk, hogy a Pax Americana repedezik, és kétséges, hogy versenyhelyzetben a multikulturális, kulturális-vallási-ideológiai ellentétek szabdalta ország mennyire lesz képes helytállni.

A könyv célja azt bemutatni, hogy érdemes és szükséges a keresztény nacionalizmusra törekedni.

Wolfe leghosszabban a nemzet, a helyhez kötődés és a helyi közösség természetes volta mellett érvel. Az emberi természetből fakadóan – a woke korában pusztán az „emberi természetről” beszélni is botrány – szívesebben élünk együtt hasonló emberekkel. A hétköznapi életünk a hasonlóság alapján zajlik. Feltételezzük, hogy a másik hasonló hozzánk: közös a felfogásunk, közösek az az elvárásaink, a következtetéseink, a felelősségre vonatkozó elképzeléseink. Ennek alapja a közös partikularitás. Természetes hajlamunk, hogy hasonló emberekkel éljünk. A hasonlót választjuk az eltérővel szemben, mivel az ember jobban kedveli és szereti azokat, akik hozzá hasonlók, akik közel állnak hozzánk: a családunk, gyermekeink, nemzetünk. Ebből fakadóan a család és a nemzet nem történelmi kategóriák.

A kulturális hasonlóság a közjó alapja, ugyanis a tömeges sokféleség harcokat, egyenetlenségeket, félreértést eredményez. A rendezetlen politikai közösség nem segít egy jól elrendezett lélek felé. A jó élet szüksége, feltétele a közös kultúra, és ezért a nemzeteknek jogukban áll a kultúrájuk megőrzése céljából kizárni másokat.

A nacionalizmus mellett a másik tabudöntögető mozzanat a közéleti kereszténység hirdetése. A modernitásban a kereszténységet vagy a magánélet egyik sarkába szorították be, vagy az uralkodó közéleti témák – jóléti állam, tolerancia, multikulti, bevándorlás, társadalmi igazságosság, egyenlőség, emberi jogok, demokrácia stb. – támogatását, a Nyugat társadalmi-politikai krédójának a megkeresztelését várják el tőle. A keresztények legfeljebb középkori szerepjátékosokként lehetnek nyilvánosságban, mint mondjuk a Star Wars-hívek. Ezzel szemben Wolfe egy Nyugattal nagyon is kritikus kereszténység igényéről ír.

Wolfe nem fogadja el a „fülkékre” osztott világ képét. Visszatérően hivatkozik a Teremtés során kapott isteni feladatra: „Töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá!” (I. Móz 1:28) Ez a feladat, a teremtett világ feletti uralom ma a közéleti és kritikus kereszténységet igénylőknél gyakran megfogalmazódik. Uralom (Dominion. How the Christian Revolution Remade the World, 2019) címmel erre a szöveghelyre építve írt bestsellert Tom Holland (a könyv magyar kiadása elvette a könyv címében rejlő utalást), majd ezt a feladatot a keresztény nacionalizmussal Andrew Torba és Andrew Isker Christian Nationalism: A Biblical Guide for Taking Dominion (2022) című könyve kapcsolta össze. Mindegyik mű a világalakító – és nem a hozzá alkalmazkodó – kereszténység mellett érvel.

Ez a könyv nem egy akcióterv.

A „keresztény nacionalizmus” kifejezést korábban az evangéliumi keresztényekre használta erősen gúnyos éllel a liberális elit, azonban a kálvinista Wolfe büszkén beleáll a gúnyos elnevezésbe. Szerinte nagy megújulásra (instauratio magna) van szüksége az országának, amely megújulás részben keresztény, részben nemzeti.

A létező világ annyira romlott, hogy Wolfe nem lát benne semmi megőrzésre méltót. Ezért határozottan nem nevezi magát konzervatívnak, mint a kereszténység megújulását száz évvel ezelőtt sürgető T. S. Eliot sem tette. A problémánk forrása elsősorban mentalitásbéli: az intézményeinket nem csupán elfoglalta a baloldal, de alapvetően a hagyományos keresztény kultúra ellen is fordította. Ezért az intézményekbe vetett bizalom, azok védelme, ami egykor a konzervatívokat jellemezte, ma a liberális ügyet szolgálja.

Akkor tudjuk megújítani az intézményeinket, ha az ősi elvekre építjük őket, a Nyugat időtlen bölcsességére, ami egyben a természetjogi gondolkodás és a józan ész felértékelése. A könyv bőven idéz antik és középkori keresztény szerzőktől, még a jezsuita Suáreztől is, ami váratlan fordulat egy protestáns írótól.

Nem akar senkit megtéríteni Jézus követésére, inkább arra épít, hogy a bűnbeesés nem rombolta le teljesen az ember értelmét, ezért képesek vagyunk értelemmel belátni a kereszténység tanítását és a nemzet szükséges voltát.

A világ uralása igényli az alakítását, és ehhez elégséges a természetes értelem, nem kíván különös kegyelmet. A keresztény domínium célja nem a földi mennyország megteremtése.

A természetes értelmünk belátja, hogy a világi hatalom, a nemzet, a határozottan férfiból és nőből álló család az ember természetéből fakad. A kegyelem nem rombolja az emberi természetet, sem a természetes vonzalmainkat, azaz a keresztények számára is jó és hasznos a nemzet.

Wolfe hamarosan Magyarországra érkezik, és szeptemberben előadást fog tartani a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen.

A szerző az NKE Eötvös József Kutatóközpontjának munkatársa