Lassan véget ér eddigi életünk legforróbb nyara (most azért gondoljuk meg kétszer a klímahiszti szóösszetétel használatát, mert megy tönkre a termés), de még mindig remegő délibábon át sejlik fel, merre is tart a világ. Például az óriás techcégek rémuralma felé. Balsorsom és az éhség behajt egy multigyorsétterembe. Mivel ez szökőévenként egyszer fordul elő velem, újra rácsodálkozom mindenre. Az ajtón felirat hirdeti, hogy amennyiben sor keletkezne a pénztárnál, használjam bátran a mittudoménmilyen appot. Nem teszem, enni jöttem kínomban, nem nyomkodni, egyébként sem foglalkoztatja éppen senki a kassza mögött álló barátságos és segítőkész kizsákmányoltat. Ennek ellenére három fiatal birizgálja a telefonját a vendégtérbe kihelyezett számítógép előtt, körülöttük családtagok szorítanak a győzelemért.

Értjük, ugye? Senki és semmi nem kényszeríti őket erre, önként teszik és dalolva. Az úgynevezett techóriások meg röhögnek a markukba. A kísérlet sikerült, szépen ment, vér nélkül. Ahogyan azt többek között Schiffer András is leírta évekkel ezelőtt. 

Schiffernél megállok egy pillanatra. Érdeklődéssel követem a munkásságát, akkor is, ha éppen nem értek egyet vele. Máskor meg igen, a világ már csak ilyen. Túl azon is, hogy pontosan és szellemesen hozza be a Keresztapát. Így vagyok Fodor Gáborral is. A mai napig sajnálom, hogy elváltak útjaik Orbán Viktorral. Remélem, néha azért beszélgetnek, mert ha két ragyogó elme találkozik, az mindig izgalmas. De ha már elméknél tartunk, egyszerűen nem értem a magyarországi ellenzéket támogató szavazópolgárokat. Ott volt nekik Schiffer és Fodor, mégis mindig a vállalhatatlanokra voksoltak. Na de ez már végképp nem az én bajom, vissza a virtuális térbe.

A Mandiner hetilapban van egy rovat, a címe Könyvek a jövőből, a kezelője Böszörményi Nagy Gergely. Veszélyes terület, lustuláshoz vezet. A szerző ugyanis olyan remekül válogat a világ bármely pontján felbukkanó friss könyvekből, és olyan kiválóan ír róluk, hogy olyan érzésünk is támadhat, hogy nekünk ezeket akár nem is kell már elolvasnunk, a munkát elvégezte helyettünk. Nézzük például a legutóbbi, A jobbágyság visszatérése című recenziót Jánisz Varufákisz Technofeudalizmus című kötetéről, annak is először a felvezetőjét. A kapitalizmusnak vége, ez már a technofeudalizmus kora. Az ­óriás techcégek nem piaci szereplők többé, ők maguk a piacok: egyetlen funkciójuk a tized beszedése tőlünk, felhőjobbágyoktól – dobja fel a lasztit Böszörményi Nagy Gergely. Tökéletes, és a felhőjobbágy kifejezést már nyúlom is. 

Magam egyébként (mivel nem vagyok hajlandó bekockulni) bírok néhány balost is. Varufákisz közéjük tartozik. Jól szórakoztam például, amikor visszaszólt a németeknek, akik lelustázták a görögöket a pénzügyi válság idején. Türelmesen várt néhány évet, aztán amikor beütött az energiaválság, bemondta a frankót. Az eleje után nézzük a végét Böszörményi Varufákisz-cikkének. „Szerzőnk szerint a nyugati jobboldal hibát követ el, amikor magától értetődőnek (»a légkörhöz hasonló adottságnak«) tekinti a kapitalizmust. Ahogyan a baloldal is téved, amikor azt gondolja, hogy a kapitalizmusnak csak valamiféle marxista alternatívája lehet. Akad egy harmadik lehetőség, ami rosszabb mindennél: az óriási techcégekkel ugyanis »vége a feudalizmust feloszlató megállapodásnak, amelyből a kapitalizmus és a demokrácia is kinőtt«.” A Facebookról például lassan kihalunk, de a legtöbb magyarországi felhasználó még mindig ezt a felületet tekinti valamiféle „közösségi” platformnak.

Félelmetes az a magabiztosság, ahogyan ezek a mindent is tudók szétosztják az észt. Azt írja nekem az egyik, a női mezőnyt szétverő ökölvívó apropóján, hogy a te gyereked is járhatott volna így.

Na, az van, drágám, te derék nagy virtuális barom, hogy neked fogalmad sincs arról, hogy a valóságban miken mentem keresztül, miközben különféle gyerekekkel kísérleteztünk, ahogy a költő mondta. Mennyi kínon, szenvedésen, örökre beégett órákon, éveken. De igazad van, bejöhetett volna még ez is. És akkor arra hajtottam volna, hogy menjen el sakkozni.