Visszatérve Párizsba tehát, 

Carini sírva távozott a ringből, állítólag az orra is eltört, és nem fogott kezet ellenfelével, amire azért igen ritkán látni példát a sport világában, főleg egy olimpián.

Imane Helif algériai származású, születésekor lányként anyakönyvezték, mivel az elsődleges nemi jellegei erre engedtek következtetni. Itt jegyzem meg, a biológiai sokszínűséget pontosan jegyzők kedvéért, hogy Helif valóban nem transznemű, a pontos meghatározás szerint interszexuális, ami egy születési rendellenesség és nagyjából az emberek egy-két százalékát érinti. Ennek köszönheti Helif – és erre is hivatkozik az utóbbi napokban a botrány kapcsán –, hogy XY kromoszómákkal is rendelkezik, ez pedig valóban nem az ő hibája, így született. Ez különbözteti őt meg a transzszexuális emberektől, ők ugyanis egyértelműen valamelyik nem jellegzetességeivel születnek meg a világra, csak nem érzik magukat önazonosnak vele és mára már a legkülönfélébb módokon alakíttatják át magukat férfivá vagy nővé, ahogy tetszik.

Na de, a lényeg nem itt van. Ha az ember végigböngészi Helif közösségi oldalát, nem igazán tudja a képei alapján megítélni, hogy nő vagy férfi, talán ő maga sincsen ezzel egészen tisztában, hiszen van, hogy a férfias megjelenését erősíti – például öltönyben és rövid hajjal látható –, de van, hogy a nőit. Szintén zárójeles megjegyzés, hogy az országban, ahonnan Helif származik, vagyis Algériában törvény tiltja a nemváltoztatást, sőt, az egynemű kapcsolatokért két hónaptól két évig terjedő szabadságvesztés jár. Zárójel bezárva.

Helif a sportpályafutását tekintve eddigi karrierje során 51 mérkőzést játszott, amelyből 42-t megnyert, négy győzelmét diszkvalifikálták és hat kiütéses győzelmet szerzett. Mindannyiszor a nők között versenyzett. 2023 márciusában pedig bejutott az IBA női ökölvívó világbajnokság döntőjébe, de nem sokkal az aranymérkőzés előtt kizárták, mert nem felelt meg a Nemzetközi Ökölvívó Szövetség (IBA) jogosultsági feltételeinek, ugyanis túl magas volt a tesztoszteronszintje.

Ha a sport oldaláról közelítjük meg a helyzetet, lévén, hogy az olimpián történtek kapcsán merült fel a téma, viszonylag egyértelmű a válasz a felmerülő kérdésekre. 

A véresszájú, Helifet védő jogvédők egyébként ez esetben is összekeverik a szezont a fazonnal, a véleményoldalaikat böngészve ugyanis olyanokat láttam írásba foglalva, hogy micsoda szemét egy világ ez, mert most mindenki Helifet bántja azért, mert ő más. Nos, nem! 

Szintén egy magát száz százalékig elfogadó portál egyik témával foglalkozó cikkében olvasható: „A versenysport egyik jellegzetessége, hogy olyan nemi szegregációt, elkülönítést tart fenn, ami napjainkban kevésbé van jelen az élet más területein, legalábbis a nyugati társadalmakban. A férfiak és nők elit sportjának merev szétválasztása abból a szempontból persze indokolható, hogy a sport középpontjában elsősorban a testi adottságok és a fizikai teljesítőképesség különbségei állnak, ugyanakkor ez a rendszer sok esetben nem tud mit kezdeni a biológiai nem természetesen előforduló sokszínűségével.” Ergó, az olimpia a hibás, mert a női és férfi megkülönböztetés eleve hiányos és kirekesztő. Téboly!

Ugyanez a cikk egyébként „bezzeg” példának hozza fel Michael Phelps amerikai úszót, akinek uszonyszerű láb- és kézfejét, amelyek a Marfan-szindróma miatt az átlagostól eltérően is hajlanak, „inkább ünnepelte a világ és oké volt vele, hogy – nyilván elképesztő mennyiségű munkával  és ragyogó tehetséggel – 23 olimpiai aranyat nyerjen”. Itt azért érzek némi különbséget. Phelps ugyanis nem cápa volt az emberek között, hanem valaki, akit még a Jóisten is úszni teremtett. Kizártnak tartom, hogy a Marfan-szindróma miatt tetemes előnye lett volna a többiekkel szemben, sőt, megkockáztatom, hogy az idejét tekintve jelentős súllyal nem is bírt ez a tulajdonsága.

És itt érünk el az alapvető problémához Heliffel kapcsolatban: nem az a baj ugyanis, hogy különbözik a többségtől, hanem, hogy egy olyan sportágban indul nők ellen, ahol még a férfiak között is grammra mérik a versenyzők súlyát a mérkőzések előtt, pontosan azért, mert a túlságosan nagy fizikai különbség behozhatatlan előnyt vagy hátrányt jelentene a sportolóknak. Nem véletlen, hogy nincs koedukált szám a küzdősportokban. 

 Persze azt sem értem, ha már jogokat védenek, miért nem a nőkét, akiknek teljesen irreális körülmények között kell teljesítenie a ringben, jóformán a testi épségüket kockáztatva? Így már nem számít az áhított egyenjogúság? A sport tisztasága?

Szerencsére vannak még olyan sportolók, nem is kevesen, akiknek ez fontos. Például Helif tegnapi ellenfele, 

Hogyha pedig ideológiai és politikai síkra tereljük a kérdést, ugyanoda érkezünk, ahová sajnos az utóbbi időben megannyiszor: egy szűk kisebbség érdekeit helyezik a nyugati erők a többség érdekei fölé, méghozzá magasan. És nem, ez a helyzet most nem az elfogadásról szól, nem a sokszínűségről és nem arról, hogy ki mennyire toleráns. Sokkal inkább a sportról és annak kőbe vésett szabályairól, amit most a genderőrület oltárán akarnak felszámolni, ahogy már annyi minden mást is. A józan többség azonban láthatóan hinni akar a szemének és milyen jól teszi! Azért van egy határ…