A csalfa férj megcsalja a feleségét, a gyanútlan nő azonban éppen a liezon közben nyit rá a hűtlen férfira. – Te jó ég, megcsalsz engem?! – kérdezi hüledezve a feleség. – Drágám, sosem tennék ilyet! – riposztol a férj. – De látom, hogy valaki mással hemperegsz az ágyunkban! – így a nő, majd érkezik is az adekvát kérdés: – Most akkor nekem hiszel, vagy a szemednek?
Körülbelül ilyen érzés nézni ma, 2024-ben az olimpián zajló eseményeket, már, ami a gender-témákat illeti: teljesen hihetetlennek tűnik, amit látunk, sőt, nem is akarjuk látni, így kiégett retinával kérdezi szinte egyként a világ: ez tényleg megtörténik?
Amikor a megnyitót néztem, tulajdonképpen végig ott futott a fejemben az a gondolat, hogy ez az olimpia Budapesté lett volna, ha annak idején, 2017-ben Fekete-Győr András – a mára mikroszkopikussá zsugorodott Momentum Mozgalom akkori elnöke – nem indítja el pusztán és kizárólag politikai haszonszerzés céljából a NOlimpia mozgalmat és nem fúrja meg, hogy Budapest beadja pályázatát a 2024. évi nyári olimpia megrendezésének jogáért. Ha a magyar emberek időben felismerték volna Fegyőr jelentéktelenségét, akkor most, ma, ezekben a percekben hazai pályán ünnepelhetné a világ a kiváló magyar sportolók csillogó bravúrjait.
Tény és való, nagy eséllyel nem hörögtek volna szakállas nők a megnyitón a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelszavak néhai forradalmi jelentőségét sárba tiporva, sőt, istenkáromlást sem látott volna a világ, de még a vérhastól is megkíméltük volna a triatlonistákat. De, mi már csak ilyen elmaradott, bigott ország vagyunk.
Egy gondolat erejéig maradva a belpolitikánál, most, hogy az ellenzéknek sikerült a Momentumot kiradírozni a potenciális ellenfelek térképéről, Karácsony Gergely is kedvet kapott az olimpiarendezéshez mondván, minden feltétel adott hozzá Budapesten! Az más kérdés, hogy ezeknek a feltételeknek a teljesülése – lásd stadionok – nem szemfüles főpolgármesterünkön múltak, ő ugyanis bőszen gyűjtötte ellenük az aláírásokat. De ki emlékszik már arra, nem igaz?
Visszatérve Párizsba tehát,
a teljesen szürreális megnyitó után itt van most nekünk Imane Helif ökölvívó, aki nem kis felháborodást keltett a világ normálisabb felében. Ellenfele, az olasz Angela Carini mindössze 46 másodperc után adta fel az ellene zajló küzdelmet, állítása szerint azért, mert olyan különbség volt kettejük ütőereje között, hogy esélytelennek érezte a győzelemnek tulajdonképpen a gondolatát is.
Carini sírva távozott a ringből, állítólag az orra is eltört, és nem fogott kezet ellenfelével, amire azért igen ritkán látni példát a sport világában, főleg egy olimpián.
Imane Helif algériai származású, születésekor lányként anyakönyvezték, mivel az elsődleges nemi jellegei erre engedtek következtetni. Itt jegyzem meg, a biológiai sokszínűséget pontosan jegyzők kedvéért, hogy Helif valóban nem transznemű, a pontos meghatározás szerint interszexuális, ami egy születési rendellenesség és nagyjából az emberek egy-két százalékát érinti. Ennek köszönheti Helif – és erre is hivatkozik az utóbbi napokban a botrány kapcsán –, hogy XY kromoszómákkal is rendelkezik, ez pedig valóban nem az ő hibája, így született. Ez különbözteti őt meg a transzszexuális emberektől, ők ugyanis egyértelműen valamelyik nem jellegzetességeivel születnek meg a világra, csak nem érzik magukat önazonosnak vele és mára már a legkülönfélébb módokon alakíttatják át magukat férfivá vagy nővé, ahogy tetszik.
Na de, a lényeg nem itt van. Ha az ember végigböngészi Helif közösségi oldalát, nem igazán tudja a képei alapján megítélni, hogy nő vagy férfi, talán ő maga sincsen ezzel egészen tisztában, hiszen van, hogy a férfias megjelenését erősíti – például öltönyben és rövid hajjal látható –, de van, hogy a nőit. Szintén zárójeles megjegyzés, hogy az országban, ahonnan Helif származik, vagyis Algériában törvény tiltja a nemváltoztatást, sőt, az egynemű kapcsolatokért két hónaptól két évig terjedő szabadságvesztés jár. Zárójel bezárva.
Helif a sportpályafutását tekintve eddigi karrierje során 51 mérkőzést játszott, amelyből 42-t megnyert, négy győzelmét diszkvalifikálták és hat kiütéses győzelmet szerzett. Mindannyiszor a nők között versenyzett. 2023 márciusában pedig bejutott az IBA női ökölvívó világbajnokság döntőjébe, de nem sokkal az aranymérkőzés előtt kizárták, mert nem felelt meg a Nemzetközi Ökölvívó Szövetség (IBA) jogosultsági feltételeinek, ugyanis túl magas volt a tesztoszteronszintje.
Ha a sport oldaláról közelítjük meg a helyzetet, lévén, hogy az olimpián történtek kapcsán merült fel a téma, viszonylag egyértelmű a válasz a felmerülő kérdésekre.
Ha valaki az ellenkező nem jegyeit, hormonszintjét produkálja, akkor jogtalan előnyöket szerezhet és ezzel igazságtalan hátrány éri a többi, „kategóriájában” induló versenyzőt, ergó, ki kéne zárni kérdés nélkül.
A véresszájú, Helifet védő jogvédők egyébként ez esetben is összekeverik a szezont a fazonnal, a véleményoldalaikat böngészve ugyanis olyanokat láttam írásba foglalva, hogy micsoda szemét egy világ ez, mert most mindenki Helifet bántja azért, mert ő más. Nos, nem!
Nem az a probléma, hogy olyan rendellenességgel született, amiről nem tehet. A gond az, hogy ebből egy olyan terepen kovácsol magának behozhatatlan előnyt, ahonnan egy jóérzésű, fair play sportoló azonnal visszavonulót fújna.
Szintén egy magát száz százalékig elfogadó portál egyik témával foglalkozó cikkében olvasható: „A versenysport egyik jellegzetessége, hogy olyan nemi szegregációt, elkülönítést tart fenn, ami napjainkban kevésbé van jelen az élet más területein, legalábbis a nyugati társadalmakban. A férfiak és nők elit sportjának merev szétválasztása abból a szempontból persze indokolható, hogy a sport középpontjában elsősorban a testi adottságok és a fizikai teljesítőképesség különbségei állnak, ugyanakkor ez a rendszer sok esetben nem tud mit kezdeni a biológiai nem természetesen előforduló sokszínűségével.” Ergó, az olimpia a hibás, mert a női és férfi megkülönböztetés eleve hiányos és kirekesztő. Téboly!
Ugyanez a cikk egyébként „bezzeg” példának hozza fel Michael Phelps amerikai úszót, akinek uszonyszerű láb- és kézfejét, amelyek a Marfan-szindróma miatt az átlagostól eltérően is hajlanak, „inkább ünnepelte a világ és oké volt vele, hogy – nyilván elképesztő mennyiségű munkával és ragyogó tehetséggel – 23 olimpiai aranyat nyerjen”. Itt azért érzek némi különbséget. Phelps ugyanis nem cápa volt az emberek között, hanem valaki, akit még a Jóisten is úszni teremtett. Kizártnak tartom, hogy a Marfan-szindróma miatt tetemes előnye lett volna a többiekkel szemben, sőt, megkockáztatom, hogy az idejét tekintve jelentős súllyal nem is bírt ez a tulajdonsága.
És itt érünk el az alapvető problémához Heliffel kapcsolatban: nem az a baj ugyanis, hogy különbözik a többségtől, hanem, hogy egy olyan sportágban indul nők ellen, ahol még a férfiak között is grammra mérik a versenyzők súlyát a mérkőzések előtt, pontosan azért, mert a túlságosan nagy fizikai különbség behozhatatlan előnyt vagy hátrányt jelentene a sportolóknak. Nem véletlen, hogy nincs koedukált szám a küzdősportokban.
Helif esetében viszont, ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, akkor tulajdonképpen végignézhetjük, ahogy egy férfi nőket üt a ringben – mert igen, ilyen esetben nem a lelkivilága számít, és, hogy ő milyen neműnek érzi magát, hanem a fizikai adottságai. A libsi jogvédőknek pedig ebben áll a hatalmas tévedése.
Persze azt sem értem, ha már jogokat védenek, miért nem a nőkét, akiknek teljesen irreális körülmények között kell teljesítenie a ringben, jóformán a testi épségüket kockáztatva? Így már nem számít az áhított egyenjogúság? A sport tisztasága?
Szerencsére vannak még olyan sportolók, nem is kevesen, akiknek ez fontos. Például Helif tegnapi ellenfele,
Hámori Luca, aki példás leckét adott küzdőszellemből és az ökölvívás szeretetéből. Derekasan küzdött, de alulmaradt, ahogy a legtöbb nő egy férfival szemben így járna. Lucának mindenesetre végtelen tisztelet jár, még ebben a romlott világban is megőrizte azt, ami az olimpia sajátja kéne, hogy legyen minden sportoló számára.
Hogyha pedig ideológiai és politikai síkra tereljük a kérdést, ugyanoda érkezünk, ahová sajnos az utóbbi időben megannyiszor: egy szűk kisebbség érdekeit helyezik a nyugati erők a többség érdekei fölé, méghozzá magasan. És nem, ez a helyzet most nem az elfogadásról szól, nem a sokszínűségről és nem arról, hogy ki mennyire toleráns. Sokkal inkább a sportról és annak kőbe vésett szabályairól, amit most a genderőrület oltárán akarnak felszámolni, ahogy már annyi minden mást is. A józan többség azonban láthatóan hinni akar a szemének és milyen jól teszi! Azért van egy határ…
