A mindenkori demográfiai és népesedési tényezők nem rövid távú, hanem évtizedeken átnyúló folyamatok eredményei. Amennyiben hosszabb távon is csökken a szülőképes korú nők száma, annak valószínűsíthetően az lesz a következménye, hogy minden évben egyre kevesebb gyermek születik. Magyarországon viszont az elmúlt évtizedben többször is éppen ennek az ellenkezője történt.

2013 és 2016 között az élveszületések száma 88 689-ről ­93 063-ra, a 2019 és 2021 közötti években pedig 89 193-ról 93 039-re nőtt. A teljes termékenységi arányszám – amely azt mutatja meg, hogy egy nő élete során átlagosan hány gyermeket hozna világra, ha az adott év termékenységi adatai állandósulnának – a fenti időszakokban 1,34-ről 1,49-re, illetve 1,49-ről 1,59-re emelkedett. A szülőképes korú (15–49 éves) nők száma ugyanakkor 44 (2013–2016), illetve 40 (2019–2021) ezer fővel csökkent. Mindez azt jelzi, hogy a szülőképes korú nők csökkenő száma ellenére a korábbi évekhez viszonyítva nőtt a gyermekvállalási kedv a magyar családokban.

A társadalmi reprodukció, a demográfiai kérdések (idősödő társadalmak, fenntartható szociális és egészségügyi ellátórendszerek) nemcsak Magyarországon, hanem a fejlett ­európai országokban, sőt világszerte (Kína, Dél-Korea) aktuális és proaktív kormányzati cselekvést igénylő problémák. Amennyiben egy kormányzat támogatja, segíti állampolgárait a családalapítás, a gyermekvállalás és a gyermeknevelés örömteli, de anyagi kiadásokkal járó terheinek mérséklésében, az nem elítélendő, hanem inkább elismerésre méltó. Szakmai­lag ezért sem könnyű minősíteni a Financial Times szerzőjének azon megállapítását, hogy „a családtámogatásokra fordított összes kiadások meghaladják a GDP öt százalékát, ami több mint kétszerese annak, amit Magyarország a honvédelemre költ”. Vajon ki és mi a fontosabb?

Még a cikk szerzője is elismeri, hogy a koronavírus-járvány és az azt követő gazdasági válság elérte Európát, a születések száma itt is lecsökkent. Az elmúlt években tapasztalt hazai csökkenést ezért lehet ugyan belső tényezőkkel is magyarázni, de nem szabad megfeledkezni a nemzetközi, illetve a környezeti hatásokról. Ráadásul nemcsak Európáról van szó, hiszen a születésszámok csökkenése világszerte látható trend, amelynek jelentőségét számos kormány még csak mostanában kezdte felismerni, miközben hazánkban ez már mintegy másfél évtizede, sőt már régebben is az egyik meghatározó témája a közbeszédnek.

A Pénzügyminisztérium, illetve a Magyar Államkincstár adatai szerint a családi otthonteremtési kedvezményt (csok) 2015–2023 között 244 ezer család, a babaváró kölcsönt 2019. július 1. és 2024. szeptember 5. között mintegy 250 ezer házaspár vette igénybe. A négy vagy több gyermekes anyák szja-mentességére 2020. január 1. és 2024 június 30. között 56 500 édesanya, a 25 év alatti fiatalok szja-mentességére pedig 2022. január 1. és 2024. június 30. között 339 ezer fiatal volt jogosult. A fentiekből is látható, hogy a kormányzati támogatások a magyar társadalom széles spektrumát lefedik, ha családonként (két szülő és egy-két gyermek) csak három-négy főt veszünk figyelembe, a csok vagy a babaváró kölcsön akkor is egy-egy millió embert érintett.

A kormányzati támogatások jellemzően nem alanyi jogon járnak (mint például a gyes), igénylésük biztosítási jogviszonyhoz kötött, és életkortól, családi állapottól, lakóhelytől és gyermekszámtól függ. 

Nem igazán, sőt a legtöbb országban még a családi pótlék is jövedelemhez kötött. De vajon mit javasolnak azok, akik a hazai kormányzati családpolitikát bírálják? Hogyan lehet az hatékonyabb és a költségvetés szempontjából is fenntartható a jelenlegi hazai és külső környezeti feltételek mellett? Erre sajnos sosem kapunk választ.

Ami népesedési szempontból a legfontosabb, hogy az egyének és a családok egy kiszámítható környezetben, biztonságosan tervezhessék meg a jövőjüket, és mindig érezzék azt, hogy a legnehezebb helyzetben is számíthatnak támogatásra.

A szerző a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért kutató-elemzője