A magyar néplélekben kiemelt helyet foglal el a sport. Így volt ez a XX. század legrémesebb éveiben is, és így megy ez ma is. Akadnak persze olyanok is, akik nyafognak emiatt, de legyen ez az ő bajuk, a folyamatos károgás ugyanis beteggé tesz. A sportnak a néplélekben kifejtett ficánkolása világversenyek idején intenzívebbé válik, különös tekintettel az olimpiákra. Mert azok alatt aztán nincs olyan, hogy kedvenc sportágak, ahol magyar indul, ott szurkolás van, még akkor is, ha esetleg nem teljesen világosak a szabályok, tekintve, hogy az ötkarikás játékokon kívül eső intervallumban eszünkbe sem jut követni az adott versenyszámokban zajló eseményeket, hát még a folyamatosan változó lebonyolítási rendszert.
Magam például egyáltalán nem jövök lázba attól a gondolattól, hogy kevéske szabadidőmben esetleg női ökölvívást nézzek a televízióban. Kövezzenek meg, de többek között azért sem, mert leragadtam annál a – belátom, kissé maradi – véleményemnél, hogy a boksz nem feltétlenül nőkre szabott sportág. Erre mi történik? Jön egy rendkívül rokonszenves kőszegi ifjú hölgy, és máris ott találom magamat a képernyő előtt.
Adrenalin fent, még jó, hogy nincs előttem sör, és nem hadonászom összevissza. A többi stimmel, pedig akkor még nem is tudom, hogy pár nappal később egy férfi ellen kell küzdenie a ringben, akinek az a heppje, hogy nőket üt a szorítóban.
Mert megteheti, hiszen a Nemzetközi Ökölvívó-szövetség markáns nyilatkozatával és a józan ésszel szembemenve, az egymástól független laboratóriumi eredményeket figyelmen kívül hagyva a Nemzetközi Olimpiai Bizottság lehetővé tette neki.