Hogy gyávaságból vagy esetleg azért, mert megvették őket kilóra, azt most már hagyjuk is, ugyanaz a véleményem róluk, mint Santa Diego Maradonának a FIFA tisztségviselői­ről. Mert van az a pénz, amiért a sivatag után akár az Északi-sarkkörön túl is lesz labdarúgó-világbajnokság, legfeljebb majd felöltöznek rendesen a srácok. Annyira undorító ez az egész, hogy jogos önvédelemből nem is rugóznék rajta tovább, de megütött egy mondat a nagyszerű Hámori Lucával készített egyik interjúból. A Mandiner kérdésére a következőt válaszolta.

„Amikor hivatalossá vált, hogy nevez a játékokra (Iman Helif úr/hölgy – H. Z.), kicsit meglepődtem. Azon pedig még inkább, hogy amikor bevonultam, engem pfujoltak a csarnokban, az ellenfelemet pedig tapsolták és éljenezték. Nem volt felemelő, de végül ezt is ki tudtam zárni.” Mi viszont óvatosan, de azért zárjuk ki annak lehetőségét, hogy az eseményre kizárólag a szomszédos elmegyógyintézet szabadnapos lakói váltottak jegyet. Akkor viszont marad az a verzió, ami akár szimbolikus is lehetne, hogy egy számarányához képest rendkívül hangos kisebbség tetszésnyilvánítása uralta a terepet.

Vajon honnan ilyen ismerős ez a történet? De engedjük is el ezt a vonalat kedvesen, attól állítólag megszépülünk. Ám ha már szépség, belső és külső. Nézem a paralimpiát, hallgatom a Himnuszt, ami éppen Konkoly Zsófiának szól. A kamera szuperközeliben mutatja az arcát, naná, a kamera nem hülye, szereti Konkoly Zsófiát. Mert az a tekintet romba döntheti Pekinget, ahogy a költő mondja. 

És nézem persze újra a Fradit is, ahogy már megint vergődik a boszniai szerbek ellen. Nézem, pedig nézni is rossz, szinte fizikai fájdalmat okoz. Nem nyújt elégtételt, hogy egy hete már jeleztem, hogy porszem került a gépezetbe, sőt kavics a cipőnkbe, de azt majd ne mondja senki később, hogy nem szóltunk, mi, megveszekedett, hithű zöldszívűek a játékos-részvényekről, és most meg azt ne, ha lehet, hogy nem örülünk, hogy megvan az Európa-liga új, értelmezhetetlen csoportköre. 

A szakik a stúdióban még udvariasak, a drukkerek már kevésbé, az aggodalom viszont közös. Nyilván az illetékesek is érzik ezt, és remélhetőleg azt is, hogy a Ferencvárost féltők nem a mindenszarozók népes táborát erősítik. Ők most amúgy is a szent világszabadságot féltik annak kapcsán, hogy most akkor be lehessen vinni azt a telibetolt telefont az iskolába vagy inkább ne. Ultrakonkrétan a Zorbántól féltik, kitől mástól. De erről majd legközelebb.