Jókora követ hajított elemi erővel a korabeli hazai sajtó állóvizébe harmincöt évvel ezelőtt a Hunnia Füzetek. A rendszerváltozás kínkeserves, útkereső időszakának megkerülhetetlen, iránymutató folyóiratának első száma 1989. szeptember 25-én jelent meg, és azonnal dühödt gyűlöletet vont magára a kommunisták és a liberálisok felől.
A bemutatkozó lapszám törzsanyagát a két világháború közötti magyar közélet tévedéseivel, igazságtalanságaival együtt is meghatározó író-gondolkodója, Szabó Dezső négy esszéje adta, köztük Az antijudaizmus bírálata című, amely miatt a magának megkérdőjelezhetetlen ítéletek kimondásának jogát vindikáló SZDSZ-univerzum születése pillanatában rányomta a lapra az antiszemitizmus hamis bélyegét. Holott Szabó Dezső, miközben fölemlítette a dualizmus korszakának fájdalmas ellentmondásait, a magyarság térvesztését, ebben az 1938-ban írt eszmefuttatásában épp a minden bajért a zsidókat célkeresztbe állító leegyszerűsítő, militáns hangulatkeltést támadta, felhívva a figyelmet a nemzetiszocialista Németország jelentette egyre növekvő politikai, katonai veszélyre. Józan, gondolkodásra és őszinte kibeszélésre inspiráló esszé ez, érvek és ellenérvek ütköztetése helyett azonban csak átkozódás lett az 1990 júniusától Hunnia néven, a magyar szellem önvédelme alcímmel megjelenő lap osztályrésze. Persze ezeket a primitív, gyűlölködő, mai szemmel már megmosolyogtató vádakat mindenki megkapta, aki nemzeti sorskérdéseinkben kiállt a küzdőtérre.
A Hunnia rövid idő alatt a keresztény, nemzeti értelmiség legfontosabb folyóiratává vált, széles szellemi-kulturális spektrumába belefértek az egykori harmadik utas népi írói mozgalom hagyományai, a két világháború közötti konzervatív, jobboldali értékek, a rendszerváltozás éveiben ezekből táplálkozó kezdeményezések, és természetesen 1956, amely a lap tízéves fennállása során mindvégig igazodási pontként szolgált.
Ennek egyik oka, hogy a Hunnia főszerkesztője, Kunszabó Ferenc (1932–2008) maga is ötvenhatos hősünk volt, és az maradt halála után is. Munkássága ettől függetlenül is a magyar szellemi élet kimagasló szereplőjévé emelte. Bár nyírségi tanyasi uradalmi cseléd szülők fiaként megérintette a népre hivatkozó szocializmus, kérlelhetetlen és szókimondó igazságérzete miatt folyamatosan ütközött a pártkatonákkal, 1955-ben nacionalizmus vádjával kizárták az ország összes egyeteméről.
1956. október 23-án a Somogyi Néplap főszerkesztőjévé és a megyei forradalmi nemzeti tanács tagjává választották. November 4. után fegyvert fogott, és a mecseki láthatatlanok soraiban küzdött a szovjet megszállók és hazai csatlósaik ellen. Isten kegyelméből ez soha nem jutott a vérszomjas bosszúállók tudomására, így megúszta tíz év börtönnel, amiből öt és fél évet letöltött.
Szabadulása után kétkezi munkásként dolgozott számos vállalatnál, míg végre 1964-ben író barátai közbenjárására visszatérhetett a szellemi pályára. A kor legbátrabb hangú szociográfusaként dokumentálta a kolhozosítás és az erőltetett iparosítás végzetes kártételeit, a hagyományos vidéki Magyarország szétporladását, az elidegenedést, a gyökértelenedést, miközben soha nem tagadta meg ’56-ot. Fontos műve a Széchenyi István életművét bemutató És ég az oltár című esszéje, az évekig szamizdatként terjedt Magyar cselekvés című geopolitikai szemléletű elemzése pedig már akkor kendőzetlenül kinyilvánította a magyarságot a sok évezredes eurázsiai kultúrához fűződő kapcsolatokat, a Kelet ma már mindenki számára nyilvánvaló gazdasági fölemelkedését, a nyugati világ identitásvesztését, énközpontúságát, a devianciák divattá válását.
