Teljes mértékben egyetértek a magyar kormány programjának alapelvével: gazdasági semlegességre kell törekednünk. Ez konkrétan azt jelenti, hogy Nyugat és Kelet, Észak és Dél irányában is kereskedünk. Mondhatjuk úgy is, hogy konnektivitást folytatunk, azaz minden irányban gazdasági kapcsolatokat tartunk fenn, amelyek az érdekeinket szolgálják. Ez persze azt jelenti, hogy demokráciákkal és diktatúrákkal is egyaránt kereskedünk, együttműködünk gazdaságilag, ha ez nekünk megéri.
Persze nyilván vannak kivételek. Nem ajánlanám, hogy Észak-Koreával széles körű gazdasági kapcsolatokat alakítsunk ki, mert azért mindenben léteznie kell egy vörös vonalnak, még a gazdaságban és a kereskedelemben is. Talán az Iszlám Állammal sem (ha lenne még ilyen) vagy az afganisztáni tálibokkal sem kötnénk államközi egyezményeket, gondolom én. De ezen túl, ismétlem, mélyen egyetértek a semlegességi koncepcióval.
Ez a koncepció következik abból, hogy kis, nyitott gazdaságként erősen ki vagyunk szolgáltatva a külkereskedelemnek, illetve az ide bejövő külföldi tőkének, mely nélkül ma már nem boldogulnánk. Bár azt azért meg kell jegyezni, hogy 35 év alatt többet kellett és lehetett volna tenni az önjáró, saját lábán megállni tudó magyar gazdaság megteremtéséért. A jelenlegi kitettségünkben mind az Antall-, mind a Horn-kormánynak negatív történelmi szerepe van, hiszen ez a nyolc év volt az, amikor a rendszerváltás után bősz lendülettel adtunk el mindent borzalmasan olcsón a külföldi befektetőknek, amelyek ezt a saját érdekükben vagy felszámolták, vagy eladták, vagy hatalmas hasznot termeltek saját maguknak.
Az Orbán-kormányok ezek után mindent megtettek, hogy visszaszerezzék az eltékozolt, stratégiai jelentőségű nemzeti vagyon, állami vállalatok jelentős részét, s ez a törekvés nem kis sikerrel járt. Ma ezért vagyunk jobb állapotban, ezért vagyunk kevésbé kitett ország, mint mondjuk 1994–1998 között vagy később a gyurcsányi évek alatt.
De ezzel együtt is a kitettségünk megmaradt, így nem tehetünk mást, mint hogy ennek megfelelő stratégiát alakítunk ki. Ez a gazdasági semlegesség. Ebből következik, hogy a konnektivitást kell választanunk. A blokkosodást pedig el kell vetnünk.
De mi is az a blokkosodás? Az, hogy nem szorítjuk be magunkat egyetlen régió, nagyhatalom vagy szövetség béklyói alá sem. Nyitottak maradunk tehát, s ez a nyitottság nem megy másként, mint úgy, hogy szabadon cselekedhetünk. Ismétlem: szabadon, szuverén nemzetként.
A magyar nemzeti hagyomány talán legfontosabb hagyománya a függetlenség iránti vágy. Nem valamely birodalomhoz vagy szövetséghez tartozás mindenáron! Mi nem szerettünk török uralom alatt élni, mint ahogyan nem szerettünk volna a Habsburg Birodalom része sem maradni.
Ezt 1848–1849 jól bizonyítja. A náci Németországtól való függés is megfeküdte a gyomrunkat, majd a szovjet, bolsevik rendszer alatt sem voltunk igazán vidámak. Ami nagyon fontos ebből a szempontból: 1956-ban a forradalmárok első dolga nem az lett volna, hogy a Varsói Szerződésből való kilépésünk után azonnal lépjünk be a NATO-ba. Ezt szinte senki nem akarta akkor. (Más kérdés, hogy a Vörös Hadsereg „felmentett” azalól bennünket, hogy ebben a kérdésben döntési helyzetbe kerülhessünk.)
Tehát a mi igazi hagyományunk a függetlenség, a szuverenitás, nem a szövetségekhez való kényszerű kötődés. Mi a hagyományaink alapján inkább lennénk Svájc, a NATO-ból kimaradó Ausztria vagy akár Norvégia, amely nem lépett be az Európai Unióba, azonban szerződéses viszonyban áll vele, mely mindkét félnek kedvező gazdaságilag. (Az EU egyébként négy országgal is vámunióban van, amelyek nem tagjai az EU-nak.) Meggyőződésem, hogy ez a magyar emberek jelentős részének szimpatikus állapot lenne.
Miért mondom mindezt? Azért, mert
a semlegesség és a konnektivitás megfelel a régi hagyományainknak és nemzeti vágyainknak. Ahogyan a blokkosodás elkerülése is, ami a dolog másik oldala. Egyik a másik nélkül nem megy. Igen ám, csak van egy bökkenő: az, hogy egy blokknak vagyunk a tagjai. Ezt a blokkot úgy nevezik, hogy Európai Unió. Tehát hiába mondjuk, hogy a blokkosodás nem jó, tudnunk kell, hogy a blokkosodás részei vagyunk.
(Az ENSZ-ről is beszélni kellene, de ez most túl messzire vezetne, és sokan nem is értenék meg, hogy miért problematikus napjainkban az ENSZ működése.) Vagyis: ha konnektívek akarunk lenni, akkor az csak úgy megy, ha tényleg nem vagyunk egy blokkban, illetve nem vagyunk részei a blokkosodásnak.
Ez akkor működhet, ha a szövetség, amelyhez ma is tartozunk – tehát az unió –, olyan „blokk”, mely önmagában, belülről nyitott, és szabadon hagyja a tagállamokat, hogy cselekedjenek a világkereskedelemben és világgazdaságban belátásuk szerint – s akkor az már nem is blokk, tehát nem korlátoz bennünket. Nem szól bele a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatainkba, ezeket nem szabályozza, nem gördít akadályokat a szabad gazdasági – és hozzáteszem: politikai, külpolitikai – cselekvésünk elé.
De vajon ilyen szövetség-e az EU? Nem,
az unió jelen állapotában nem egy szabad, szuverén államok alkotta szövetség. Ellenkezőleg, teljes erővel dolgozik azon e blokk elitje, a brüsszeli bürokrácia, hogy minél gyorsabban létrejöjjön egy olyan szoros együttműködés, amelyben egy központból határozzák meg azt, hogy mit tehetnek a tagországok.
Ennek legújabb ékes példája, amit éppen Szijjártó Pétertől hallhattunk: az ENSZ legutóbbi közgyűlésén a brüsszeli vezetés még azt is megkérdezte a részt vevő uniós tagállamoktól, hogy kikkel akarnak, kikkel fognak tárgyalni az ENSZ közgyűlése során, illetve annak margóján. Ami elfogadhatatlan beleszólás a tagállamok mozgásába, miközben az alapszerződések szerint a külpolitika még mindig – ki tudja, meddig? – tagállami hatáskörbe tartozik. Mario Draghi versenyképesség-növelő koncepciója sem más, mint egy centralizált, föderalizált unió megteremtése, melyben a kis államoknak nem osztanak lapot, azt kell tenniük, amit a nagy nyugat-európai államok diktálnak.
Ez persze látszólag csak „apróság” ahhoz képest, amit velünk művelnek éppen a soros uniós elnökségünk kapcsán: Orbán békemisszióra megy, és találkozik a béke érdekében Putyinnal és Trumppal is, aminek hatására óriási felháborodás támad Brüsszelben. Egyesek most már nem először emlegetik azt, hogy Magyarországot „ki kellene rúgni” az unióból.
Szóval el tudjuk kerülni a blokkosodás hátrányait? Valljuk be: a jelenlegi feltételek között erre nincs lehetőségünk.
Az unió elkötelezett célja ugyanis, hogy minél szűkebbre szabja a tagállamok mozgásterét, s végül a döntéshozatalt a nagy, meghatározó államok kezébe adja, tehát egyfajta birodalmi elv lépjen életbe, mint mondjuk a Szovjetunió vezette Varsói Szerződésben és KGST-ben volt.
De azok erővel ránk kényszerített állapotok voltak, nem tudtunk belőlük kimenekülni, mert a fegyverek megszólaltak, ha arra vetemedett egy szovjet csatlósállam (1956, 1968).
Mi következik ebből? Az, hogy végre nézzünk szembe a kérdéssel: mit akarunk kezdeni az unióbeli létünkkel? Ezt a kérdést nem lehet elmismásolni, nem lehet úgy megoldani, hogy időnként megpróbálunk kisasszézni bizonyos közös döntésekből, másokat elfogadunk, a harmadikat nem teljesítjük. (Utóbbi, például az Európai Bíróság gigászi büntetésének nem befizetése dicséretes bátorság volt.) Úgy látom, ezzel együtt sokszor csak taktikai lépéseket teszünk, viszont azt hiszem, egyenes stratégiai választ kell adnunk erre a kérdésre, mert Damoklész kardjaként függ fölöttünk már jó ideje.
Ezt a furcsa, felemás állapotot az unióval nem lehet örökké fenntartani, mert világos, hogy egyre erőszakosabb eszközökkel akarnak bennünket megregulázni, korlátozni, s ha ez sem válik be, kirúgni az EU-ból. Ez egyre rosszabb lesz, tehát a választ meg kell fogalmaznunk.
Ismét hangsúlyozom: ez nem egy átgondolatlan huxitról szól, nem ezt akarom sugallni. Ellenkezőleg: egy alaposan átgondolt és jól előkészített lépéssorozat megkezdését, melynek vége vagy az unió nemzetállamok laza szövetségévé válása – s akkor mód lesz a konnektivitás teljes érvényesítésére –, vagy az unión belüli feszültségek fokozódása, aminek jó vége nem lehet.
Ne várjunk sokáig a cselekvéssel!
