De mi is az a blokkosodás? Az, hogy nem szorítjuk be magunkat egyetlen régió, nagyhatalom vagy szövetség béklyói alá sem. Nyitottak maradunk tehát, s ez a nyitottság nem megy másként, mint úgy, hogy szabadon cselekedhetünk. Ismétlem: szabadon, szuverén nemzetként.

Ezt 1848–1849 jól bizonyítja. A náci Németországtól való függés is megfeküdte a gyomrunkat, majd a szovjet, bolsevik rendszer alatt sem voltunk igazán vidámak. Ami nagyon fontos ebből a szempontból: 1956-ban a forradalmárok első dolga nem az lett volna, hogy a Varsói Szerződésből való kilépésünk után azonnal lépjünk be a NATO-ba. Ezt szinte senki nem akarta akkor. (Más kérdés, hogy a Vörös Hadsereg „felmentett” azalól bennünket, hogy ebben a kérdésben döntési helyzetbe kerülhessünk.)

Tehát a mi igazi hagyományunk a függetlenség, a szuverenitás, nem a szövetségekhez való kényszerű kötődés. Mi a hagyományaink alapján inkább lennénk Svájc, a NATO-ból kimaradó Ausztria vagy akár Norvégia, amely nem lépett be az Európai Unióba, azonban szerződéses viszonyban áll vele, mely mindkét félnek kedvező gazdaságilag. (Az EU egyébként négy országgal is vámunióban van, amelyek nem tagjai az EU-nak.) Meggyőződésem, hogy ez a magyar emberek jelentős részének szimpatikus állapot lenne.

Miért mondom mindezt? Azért, mert 

 (Az ENSZ-ről is beszélni kellene, de ez most túl messzire vezetne, és sokan nem is értenék meg, hogy ­miért problematikus napjainkban az ENSZ működése.) Vagyis: ha konnektívek akarunk lenni, akkor az csak úgy megy, ha tényleg nem vagyunk egy blokkban, illetve nem vagyunk részei a blokkosodásnak.

Ez akkor működhet, ha a szövetség, amelyhez ma is tartozunk – tehát az unió –, olyan „blokk”, mely önmagában, belülről nyitott, és szabadon hagyja a tagállamokat, hogy cselekedjenek a világkereskedelemben és világgazdaságban belátásuk szerint – s akkor az már nem is blokk, tehát nem korlátoz bennünket. Nem szól bele a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatainkba, ezeket nem szabályozza, nem gördít akadályokat a szabad gazdasági – és hozzáteszem: politikai, külpolitikai – cselekvésünk elé.

De vajon ilyen szövetség-e az EU? Nem, 

Ennek legújabb ékes példája, amit éppen Szijjártó Pétertől hallhattunk: az ENSZ legutóbbi közgyűlésén a brüsszeli vezetés még azt is megkérdezte a részt vevő uniós tagállamoktól, hogy kikkel akarnak, kikkel fognak tárgyalni az ENSZ közgyűlése során, illetve annak margóján. Ami elfogadhatatlan beleszólás a tagállamok mozgásába, miközben az alapszerződések szerint a külpolitika még mindig – ki tudja, meddig? – tagállami hatáskörbe tartozik. Mario Draghi versenyképesség-növelő koncepciója sem más, mint egy centralizált, föderalizált unió megteremtése, melyben a kis államoknak nem osztanak lapot, azt kell tenniük, amit a nagy nyugat-európai államok diktálnak.

Ez persze látszólag csak „apróság” ahhoz képest, amit velünk művelnek éppen a soros uniós elnökségünk kapcsán: Orbán békemisszióra megy, és találkozik a béke érdekében Putyinnal és Trumppal is, aminek hatására óriási felháborodás támad Brüsszelben. Egyesek most már nem először emlegetik azt, hogy Magyarországot „ki kellene rúgni” az unióból.

Szóval el tudjuk kerülni a blokkosodás hátrányait? Valljuk be: a jelenlegi feltételek között erre nincs lehetőségünk. 

De azok erővel ránk kényszerített állapotok voltak, nem tudtunk belőlük kimenekülni, mert a fegyverek megszólaltak, ha arra vetemedett egy szovjet csatlósállam (1956, 1968).

Mi következik ebből? Az, hogy végre nézzünk szembe a kérdéssel: mit akarunk kezdeni az unióbeli létünkkel? Ezt a kérdést nem lehet elmismásolni, nem lehet úgy megoldani, hogy időnként megpróbálunk kisasszézni bizonyos közös döntésekből, másokat elfogadunk, a harmadikat nem teljesítjük. (Utóbbi, például az Európai Bíróság gigászi büntetésének nem befizetése dicséretes bátorság volt.) Úgy látom, ezzel együtt sokszor csak taktikai lépéseket teszünk, viszont azt hiszem, egyenes stratégiai választ kell adnunk erre a kérdésre, mert Damoklész kardjaként függ fölöttünk már jó ideje. 

Ismét hangsúlyozom: ez nem egy átgondolatlan huxitról szól, nem ezt akarom sugallni. Ellenkezőleg: egy alaposan átgondolt és jól előkészített lépéssorozat megkezdését, melynek vége vagy az unió nemzetállamok laza szövetségévé válása – s akkor mód lesz a konnektivitás teljes érvényesítésére –, vagy az unión belüli feszültségek fokozódása, aminek jó vége nem lehet.

Ne várjunk sokáig a cselekvéssel!