Mára már persze nyilvánvaló, hogy ahogyan korábban Malthusnak, Ehrlichnek sem lett igaza: az emberiség létszáma azóta ismét megduplázódott, ám a fejlődő országokban az éhezésnek kitett emberek aránya a harmadára, 35-ről 13 százalékra csökkent.

 A teljes termékenységi arányszám (az egy nő által élete során szült gyermekek száma) mára Ázsiában és Dél-Amerikában ugyanúgy kettő alá csökkent a század közepi 5,8-ról, mint Európában és Észak-Amerikában, ahol már a századfordulón megkezdődött ez a változás. Európában ez az érték ma 1,4 – ez azt jelenti, hogy az európaiak száma két generáció alatt a felére csökken. 

Valójában a világ egyetlen területe, ahol még mindig dinamikusan nő a népesség, Afrika, és mindenhol máshol éppen a gazdasági növekedés – és a vele járó egészségügyi, oktatási és munkaerőpiaci változás – vezetett a népességnövekedés lelassulásához. 

Ehrlich azonban nem elégedett meg azzal, hogy felvázolja a problémát, radikális „megoldásokat” is javasolt. „Nem engedhetjük többé meg magunknak, hogy egyszerűen csak a népességnövekedés rákjának tüneteit kezeljük; magát a rákot kell kivágnunk” – fogalmazott. Felvetette többek között, hogy a gazdag országokban átmeneti sterilitást kiváltó anyagokat lehetne keverni az ivóvízbe (és némileg sajnálkozott azon, hogy ez valószínűleg keresztülvihetetlen), és javasolta, hogy a vazektómiát végeztető férfiak díjazásban részesüljenek. De ez semmi ahhoz képest, amilyen sorsot a szegény országok lakóinak szánt: javaslata szerint az olyan „menthetetlen” országok esetében, mint amilyen például India, a gazdag országoknak le kellett volna állítaniuk minden élelmiszer-segélyezést, hagyva, hogy éhen haljanak.
Miközben ő és a hozzá hasonlók az immár „elkerülhetetlen” katasztrófán lamentáltak, mások azon dolgoztak, hogy az ne következzen be. 

 Kitalálni sem lehetne ennél látványosabb példát arra, hogy mi a különbség aközött, ahová az ehrlichi és a swaminathani mentalitás vezet.

A másik hasonlóan káros ideológia, a nem növekedés (degrowth) abból indul ki, hogy a korszerű technológia vívmányait kihasználó életmód szükségszerűen környezetromboló. Ez nem igaz: a gazdag országok fogyasztás után számolt egy főre eső szén-dioxid-kibocsátása és energiafelhasználása úgy csökken már legalább 15 éve, hogy ezek az országok közben tovább gazdagodnak – a kibocsátás és a növekedés szétválasztása tehát nemcsak lehetséges, de részben már meg is valósult (a fogyasztásalapú elszámolás magában foglalja az importált árucikkek környezetterhelését is, ami ezeknek az országoknak az esetében jellemzően számottevően nagyobb, mint az exportáltaké, ezért csak ezzel a korrekcióval méltányos a számítás). 

A technológiai fejlődésnek köszönhető az is, hogy a háztartási készülékek, izzók, képernyők, fűtőtestek és a többi úgy fogyasztanak egyre kevesebb energiát, hogy közben sokkal jobb teljesítményt nyújtanak.

Minél tehetősebb egy társadalom, annál kevésbé szennyező energiahordozókat használ főzéshez és fűtésre: fa helyett szenet, szén helyett földgázt, földgáz helyett villamos áramot. Ma a világ népességének negyven százaléka még jellemzően fát és faszenet használ – a globális légszennyezés csökkentésének messze leghatékonyabb eszköze az, ha ők feljebb tudnak lépni ezen az energialétrán. 

A növekedés vége valójában azt jelentené, hogy a legszegényebbeket hagyjuk cserben. Az pedig már csak hab a tortán, hogy az az ország, amely magáévá tenné a nem növekedés ideológiáját, ezzel gazdasági öngyilkosságot követne el, és végleg lemaradna a nemzetek versenyében.

Bár a neve Magyarországon viszonylag ismeretlen, Ehrlich és követői mérgező gondolatai a hétköznapokba és a popkultúrába is leszivárogtak. A Mátrix első, 1999-ben megjelent részében Smith ügynök szinte szó szerint idézi a szavait: 

 A 2018-as Bosszúállók: Végtelen háború főgonosza, Thanos pedig egyetlen csettintéssel eltörli az univerzum valamennyi élőlényének felét, hogy így állítsa helyre a túlnépesedés miatt megbomlott egyensúlyt. Az igazán megdöbbentő azonban az, hogy Ehrlich a mai napig annak ellenére lehet hivatkozási alap, hogy bestsellere lényegében egy másfél évszázaddal korábban megdőlt elmélet elnagyolt karikatúrája, és soha egyetlen állítása sem vált valóra. (Bár az is igaz, és ez tulajdonképpen érthetőbb, hogy sokan viszont elhallgatják – vagy egyenesen letagadják –, hogy az ő nyomában járnak.)
Ehrlich és Swaminathan karaktere egyaránt ismerős lehet a mai hétköznapokból, és miközben ma, 

és téveszméken alapuló, embertelen javaslataik válnának valóra ahelyett, hogy szembenézünk a kihívásokkal és megpróbálunk megoldást találni rájuk.

A szerző a jövő technológiáival foglalkozó Prométheusz Társaság vezetője