Demográfia és gazdasági növekedés

Van két, manapság egyre népszerűbb eszme, amely az állítólag küszöbön álló gazdasági és társadalmi összeomlás elkerülése érdekében az emberiség létszámának csökkentését (depopulation), illetve a gazdasági növekedés megállítását (degrowth) tűzi ki célul. Másra helyezik ugyan a hangsúlyt, de lényegüket tekintve egy tőről fakadnak: az emberiséget nem alkotó erőnek látják, hanem kártevőnek tekintik. És természetesen, mint látni fogjuk, köszönőviszonyban sincsenek a valósággal.

A dogma, hogy a Földet az ember – különösen a túl sok ember – teszi tönkre, egyidős a civilizációval, de modern, máig ható megfogalmazása Thomas Malthus nevéhez fűződik. Tanulmány a népesedés törvényéről című, 1798-ban megjelent könyvében arra figyelmeztetett, hogy a népességnövekedés mindig elkerülhetetlenül nélkülözéshez, végső soron éhínséghez vezet. Tudjuk, mi történt azóta:

a Föld népessége több mint nyolcszorosára, 985 millióról 8,1 milliárdra nőtt, az extrém szegénységben – napi két mai dollárnál kevesebb jövedelemből – élők aránya nyolcvan százalékról kilenc százalékra csökkent.

(A Malthusszal szembeni méltányosság jegyében meg kell jegyezni, hogy a műve megírását megelőző korokra nézve nagyrészt igaza volt, és éppen az akkoriban kibontakozó ipari forradalom tette meghaladottá a nézeteit.) De valójában nem Malthus az, akihez a mai világvégevárók szellemi gyökerei vezetnek.

Az 1960-as évek az Egyesült Államok egyik legsikeresebb (kell-e több bizonyíték a Holdra szállásnál?) és leggazdagabb évtizede volt: az egy főre eső GDP 1958 és 1968 között, tíz év alatt negyven százalékkal nőtt, amihez fogható gyarapodásra egyedül a megelőző századfordulón volt példa. Ironikus, hogy éppen ekkor, a legnagyobb prosperitás korában írta Paul Ehrlich amerikai biológiaprofesszor (szakterületére nézve lepkekutató, nem összetévesztendő „az immunológia atyjaként” tisztelt, azonos nevű Nobel-díjas német orvossal) A népesedési bomba (The Population Bomb) című könyvét. Ehrlich ebben, tudomást sem véve a közben eltelt 170 évről, lényegében hatványra emelte Malthus téziseit:

Minden most elindított sürgősségi program ellenére az 1970-es években emberek százmilliói fognak éhen halni. Már késő, hogy bármi megakadályozza a globális halálozási ráta jelentős növekedését

– írta. Egy, a könyvet népszerűsítő interjúban pedig ezt mondta:

„Tizenöt éven belül eljön a vég, és a vég alatt azt értem, hogy a bolygónak az a képessége, hogy az emberiséget eltartsa, teljesen összeomlik.”

A népszerűsítés jól sikerült, a könyvből több mint kétmillió példányt adtak el, gazdaggá téve a szerzőt.

Mára már persze nyilvánvaló, hogy ahogyan korábban Malthusnak, Ehrlichnek sem lett igaza: az emberiség létszáma azóta ismét megduplázódott, ám a fejlődő országokban az éhezésnek kitett emberek aránya a harmadára, 35-ről 13 százalékra csökkent.

A Föld népességének a múlt század második felében bekövetkezett gyors növekedését az okozta, hogy a családonkénti gyermekszám csökkenése csak egy generáció késéssel követte a gyermekhalandóság csökkenését (a megelőző évszázadokban ugyanúgy átlagosan öt-hat gyermek született egy családba, mint a XX. század közepén, de akkor még minden második gyermek meghalt).

A teljes termékenységi arányszám (az egy nő által élete során szült gyermekek száma) mára Ázsiában és Dél-Amerikában ugyanúgy kettő alá csökkent a század közepi 5,8-ról, mint Európában és Észak-Amerikában, ahol már a századfordulón megkezdődött ez a változás. Európában ez az érték ma 1,4 – ez azt jelenti, hogy az európaiak száma két generáció alatt a felére csökken.

Valójában a világ egyetlen területe, ahol még mindig dinamikusan nő a népesség, Afrika, és mindenhol máshol éppen a gazdasági növekedés – és a vele járó egészségügyi, oktatási és munkaerőpiaci változás – vezetett a népességnövekedés lelassulásához.

Már túl vagyunk azon a ponton, amikor a gyermekek száma tetőzött (ez valamikor 2017–2021-ben volt, attól függően, hogy az öt vagy a 15 év alatti gyerekekről beszélünk), és amikor ők elérik az öregkort, az emberiség létszáma is tetőzni fog, hogy utána évszázados csökkenésnek induljon.

Ehrlich azonban nem elégedett meg azzal, hogy felvázolja a problémát, radikális „megoldásokat” is javasolt. „Nem engedhetjük többé meg magunknak, hogy egyszerűen csak a népességnövekedés rákjának tüneteit kezeljük; magát a rákot kell kivágnunk” – fogalmazott. Felvetette többek között, hogy a gazdag országokban átmeneti sterilitást kiváltó anyagokat lehetne keverni az ivóvízbe (és némileg sajnálkozott azon, hogy ez valószínűleg keresztülvihetetlen), és javasolta, hogy a vazektómiát végeztető férfiak díjazásban részesüljenek. De ez semmi ahhoz képest, amilyen sorsot a szegény országok lakóinak szánt: javaslata szerint az olyan „menthetetlen” országok esetében, mint amilyen például India, a gazdag országoknak le kellett volna állítaniuk minden élelmiszer-segélyezést, hagyva, hogy éhen haljanak.
Miközben ő és a hozzá hasonlók az immár „elkerülhetetlen” katasztrófán lamentáltak, mások azon dolgoztak, hogy az ne következzen be.

Mankombu Sambasivan Swaminathan indiai mezőgazdasági kutató 1964-ben egy egyhektáros kísérleti ültetvényen fogott egy új, nagyobb hozamú, törpe búzafajta termesztésébe. Erőfeszítéseit siker koronázta: 1968-ban, ugyanabban az évben, amikor Ehrlich könyve megjelent, India búzatermése a megelőző évi 140 százalékára nőtt, majd néhány évvel később a kormány bejelentette, hogy az ország az élelmiszer terén önellátóvá vált, és lemondott minden további segélyről.

Kitalálni sem lehetne ennél látványosabb példát arra, hogy mi a különbség aközött, ahová az ehrlichi és a swaminathani mentalitás vezet.

A másik hasonlóan káros ideológia, a nem növekedés (degrowth) abból indul ki, hogy a korszerű technológia vívmányait kihasználó életmód szükségszerűen környezetromboló. Ez nem igaz: a gazdag országok fogyasztás után számolt egy főre eső szén-dioxid-kibocsátása és energiafelhasználása úgy csökken már legalább 15 éve, hogy ezek az országok közben tovább gazdagodnak – a kibocsátás és a növekedés szétválasztása tehát nemcsak lehetséges, de részben már meg is valósult (a fogyasztásalapú elszámolás magában foglalja az importált árucikkek környezetterhelését is, ami ezeknek az országoknak az esetében jellemzően számottevően nagyobb, mint az exportáltaké, ezért csak ezzel a korrekcióval méltányos a számítás).

Az olyan környezetbarát technológiák, mint a napelemek vagy az elektromos autók éppen a gazdasági növekedésnek köszönhetően lesznek egyre hatékonyabbak, megfizethetőbbek és ezáltal versenyképesebbek, ami az egyre szélesebb körű elterjedésük feltétele. Ennek köszönhető, hogy az emberiség energiaigényének bővülését ma már teljes egészében a tiszta energia fedezi, a következő években pedig egyre nagyobb ütemben fogja lehetővé tenni a meglévő fosszilis kapacitások kiváltását.

A technológiai fejlődésnek köszönhető az is, hogy a háztartási készülékek, izzók, képernyők, fűtőtestek és a többi úgy fogyasztanak egyre kevesebb energiát, hogy közben sokkal jobb teljesítményt nyújtanak.

Minél tehetősebb egy társadalom, annál kevésbé szennyező energiahordozókat használ főzéshez és fűtésre: fa helyett szenet, szén helyett földgázt, földgáz helyett villamos áramot. Ma a világ népességének negyven százaléka még jellemzően fát és faszenet használ – a globális légszennyezés csökkentésének messze leghatékonyabb eszköze az, ha ők feljebb tudnak lépni ezen az energialétrán.

Ha jót akarunk a környezetnek, ahhoz gazdasági növekedésre van szükség. És ne feledjük azt sem, hogy még mindig a világ népességének kilenc százaléka él extrém szegénységben, vagyis napi két dollárnál kisebb összegből. Az, hogy ez az arány harminc év alatt a negyedére csökkenhetett, a technológiai változásnak és a belőle fakadó gazdasági növekedésnek köszönhető.

A növekedés vége valójában azt jelentené, hogy a legszegényebbeket hagyjuk cserben. Az pedig már csak hab a tortán, hogy az az ország, amely magáévá tenné a nem növekedés ideológiáját, ezzel gazdasági öngyilkosságot követne el, és végleg lemaradna a nemzetek versenyében.

Bár a neve Magyarországon viszonylag ismeretlen, Ehrlich és követői mérgező gondolatai a hétköznapokba és a popkultúrába is leszivárogtak. A Mátrix első, 1999-ben megjelent részében Smith ügynök szinte szó szerint idézi a szavait:

Az emberi faj egy betegség, a bolygó rákosodása, az ember egy ragály.

A 2018-as Bosszúállók: Végtelen háború főgonosza, Thanos pedig egyetlen csettintéssel eltörli az univerzum valamennyi élőlényének felét, hogy így állítsa helyre a túlnépesedés miatt megbomlott egyensúlyt. Az igazán megdöbbentő azonban az, hogy Ehrlich a mai napig annak ellenére lehet hivatkozási alap, hogy bestsellere lényegében egy másfél évszázaddal korábban megdőlt elmélet elnagyolt karikatúrája, és soha egyetlen állítása sem vált valóra. (Bár az is igaz, és ez tulajdonképpen érthetőbb, hogy sokan viszont elhallgatják – vagy egyenesen letagadják –, hogy az ő nyomában járnak.)
Ehrlich és Swaminathan karaktere egyaránt ismerős lehet a mai hétköznapokból, és miközben ma,

Swaminathan halálának első évfordulóján felidézzük, milyen nagyszerű eredményekre képes az emberi találékonyság, elszántság és tenni akarás, hátborzongató belegondolni abba, milyen lenne a világ, ha az Ehrlichhez hasonlóknak befolyásuk lenne a dolgok menetére,

és téveszméken alapuló, embertelen javaslataik válnának valóra ahelyett, hogy szembenézünk a kihívásokkal és megpróbálunk megoldást találni rájuk.

A szerző a jövő technológiáival foglalkozó Prométheusz Társaság vezetője