Putyin az új Hitler? (1. rész)

A nemzetközi média és a mögötte álló progresszív értelmiségi-politikai körök rendszeresen fasisztának nevezik, Hitlerhez hasonlítják Putyint. Nyilván ennek elsősorban kommunikációs célja van: minél jobban démonizálni az orosz vezetőt. És rajta keresztül tulajdonképpen egész Oroszországot. De nézzük meg, milyen valós alapja lehet annak, ha párhuzamokat vonunk Putyin és Hitler, a mai Oroszország és a két világháború közti náci Németország között. Újra egy totalitárius diktatúra réme fenyegeti Európát? Félnünk kell?

Egy fontos kérdéssel kezdjük: egyáltalán, mi is az a fasizmus?

És ha erre a kérdésre a közbeszédben keressük a választ, a médiában elterjedt narratívákra hallgatunk, akkor gyakorlatilag mindenki fasiszta, aki bármiben is megkérdőjelezi az uralkodó progresszív narratívát.

Azaz: fasiszta, aki szerint a házasság férfi és nő között köttetik, a család pedig apából, anyából és gyerekekből áll. Fasiszta, aki szerint egy ember nemi hovatartozását a biológia dönti el, és az egy adottság, nem pedig valamilyen társadalmi konstrukció, és szabadon eldönthető vagy változtatható lenne.

Sőt, aki szerint nemhogy biológiai, hanem – horribile dictu – az isteni teremtésből fakadó adottság, az már nem pusztán csak fasiszta, hanem annak egy halmozottan bűnös fajtája: klerikálfasiszta.

De fasiszta az is, aki szerint nem kellene egy országnak szabadon, nyakló nélkül, ellenőrizetlenül beengednie több százezer, idegen kultúrájú, az adott ország társadalmi normáihoz alkalmazkodni nem tudó és nem akaró bevándorlót. Fasiszta továbbá az, aki szerint egy munkahelyre vagy oktatási intézménybe történő felvételnél az illető teljesítménye, képességei kellene, hogy döntsenek, nem pedig az, ha az illető valamilyen áldozati csoporthoz tartozik, tehát színes bőrű, meleg, muszlim vagy nő. Még nagyobb fasiszta, aki simán csak az amerikai statisztikai hivatal adatait idézi, miszerint a feketék a lakosság körülbelül 14 százalékát teszik ki, míg az erőszakos bűncselekmények 36 százalékát ők követik el. Tehát számarányukhoz képest közel háromszorosan felülreprezentáltak.

Ezt a tényszerű adatot közölni maga a megtestesült fasizmus. Ami akár behelyettesíthető a rasszizmussal is; ez a két szó ugyanis gyakorlatilag csereszabatos. Egyformán használhatók szitokszóként bárkire, akinek a véleményét diszkreditálni akarják, akit ki akarnak zárni a diskurzusból, akitől a progresszió felkent pápái, a balos aktivisták és celebek megvonják a megszólalás jogát.

Ja, és persze fasiszta mindenki, aki bármilyen jobboldali pártra mer szavazni. És mindez, amit most felsoroltam, cinikus és vicces – de egyáltalán nem vicc. A mai értelmiségi diskurzus tényleg fasisztának tekint mindenkit, aki Lenintől egy kicsit is jobbra áll.

Oké, persze, nem volt ez nagyon másként a régebbi értelmiségi diskurzusnál sem. Annyiban volt szofisztikáltabb, hogy listákat készítettek, pontokba szedve sorolták fel Umberto Ecótól kezdve Emilio Gentile-en, Lukács Györgyön és Lawrence Britten keresztül Jason Stanley-ig a fasizmus különböző jellemzőit. Olyanokat, mint a hagyományok tisztelete, a törvényre és rendre való igény, a család fontossága, az Istenben való hit, a határok védelme és hasonlók. Gyilkos gondolatok ezek, igazi fasizmus, na, egyértelmű, hogy minden jobboldali, konzervatív, patrióta gondolkodású ember csakis fasiszta lehet – hát, íme, bizonyítják a listák is! Kicsit körkörös érvelés, de ahogy Vájszát, a Bhagavad Gita szerzőjét (Krisna mondta, és ezért feltétlenül igaz, hiszen Krisna mondta), úgy a progresszíveket se zavarta soha az ilyesmi.

No de akkor tényleg legyünk komolyak! A fasizmusnak tényleg vannak jellemzői, valós definíciói. A fasizmus a központi államhatalomban és a tőle eredő morális irányításban hisz. Gyökerei egészen Platónig vezethetők vissza, aki szerint az ideális államforma az utópisztikus állam élén álló filozófus király. A fasizmus szigorú hierarchiát követ, ehhez kapcsolódóan militarista is. Az állandó cselekvést, a tevékenységet hirdeti a semmittevő, nihilista létezéssel szemben. A fasizmus ugyan a kommunizmussal szemben született, de a marxizmusra, illetve a hegeli politikafilozófiára és más progresszív gondolatokra épül. Kiáltványát, doktrínáit Benito Mussolini alkotta meg, aki szerint az egyén az akaratát alá kell hogy rendelje az államnak. Ha a terminológiát történelmileg, érzelem- és ideológiamentesen vizsgáljuk, akkor a „fasiszta” szó egész konkrétan a Mussolini által létrehozott és irányított olasz államot és társadalmi berendezkedést jelenti.

Sokáig Mussolini lelkes követői közé tartoztak Woodrow Wilson és Franklin Delano Roosevelt, az első, illetve a második világháborút megnyerő, baloldali amerikai elnökök és kormányaik tagjai. A fasizmus tehát a legkevésbé sem egy jobboldali ideológia. Minden oldalról merít ideológiákat, vonz híveket.

Érdekesség, hogy a nyolcvanas években nem csak Ronald Reagan republikánus elnök mondta, hogy ha a fasizmus egyszer hódító útra indul Amerikában, akkor a liberalizmus képében fog megjelenni. Hanem a konzervativizmussal a legkevésbé sem vádolható híres komikus, George Carlin is így vélekedett. „Ha a fasizmus Amerikába jön, nem barna-fekete ingekben jön majd. Hanem Nike cipőkben és mosolygó arcos pólókban. Németország elvesztette a második világháborút. A fasizmus megnyerte.”

Valóban, a fasiszta ideológia kiválóan becsomagolható, és megetethető a tömegekkel. Amikor a rendőröknek, fociválogatottaknak és általában a fehéreknek kötelező letérdelniük a BLM-mozgalom előtt, ellenkező esetben megbüntetik őket, amikor egy multicég alkalmazottainak kötelező kivonulni a pride-ra, ellenkező esetben kirúgják őket, vagy amikor politikusoktól követelik ugyanezt, ellenkező esetben fasisztának bélyegzik őket, na, épp az maga a fasizmus.

A mai, modern fasizmus egyik fő jellemzője épp az, hogy másokat nevez fasisztának. Mindenki mást, aki nem ő, aki nem az ő ideológiáját követi. Ez valóban fasizmus.

És akkor érdemes egy gondolat erejéig a nácizmusról, a nácikról is beszélni.

Míg Mussolini Olaszországa fasiszta volt, addig Hitler Németországa náci. Ami a nazionalsozialist, azaz nemzeti szocialista rövidítése. Tekinthető a fasizmus egyik fajtájának, vagy inkább extrém változatának is. De vannak szignifikáns különbségek. A fasiszták elégedettek voltak a társadalmi osztályok fennálló rendjével, ami eleve kész struktúrát biztosított az állam számára. A különböző etnikumokkal, vallásokkal sem volt bajuk, amennyiben ezek képviselői lojális állampolgárokként betagozódtak az államba, és „végezték a dolgukat”. Az államot egyfajta „élő szuperlénynek” tekintették, amely más államokkal szemben harcol a korlátos erőforrásokért, és ebben a harcban az erősebb kutya elve érvényesül, így a háború nemhogy megengedett, hanem nemes cselekedet, amiben minden állampolgárnak részt kell vennie.

A nácik ezzel szemben a fajt tartották egyfajta szuperorganizmusnak, amely még az államnál is magasabb szintű. A felsőbbrendű, erősebb fajoknak, az árjáknak joga elpusztítani, bekebelezni az alacsonyabb rendűeket. A fasisztákkal szemben a nácik a fennálló rendet, a társadalmi osztályokat akadálynak tekintették. A burzsoá, kapitalista társadalom idejétmúlt ereklyéjének. Osztály nélküli társadalomra akarták cserélni. Pont mint a kommunisták. (És mint a mai amerikai és nyugat-európai egyetemisták. Akik el akarják venni a gazdagok vagyonát, ki akarják irtani Izraelt és a zsidókat.)

Az eredeti, klasszikus liberálisok épp a fasisztákkal, nácikkal szemben akarták megvédeni a személyes szabadságjogokat, korlátozni az állam, pláne a nemzettől és a néptől független, bürokratikus, szupranacionális állam hatalmát. Kifejezetten a nemzetállamban és az állampolgárokra semmilyen mesterséges ideológiát nem erőltető hatalomgyakorlásban hittek.

A klasszikus liberálisokat ma így nevezik: konzervatívok.

A nácikkal kapcsolatban érdemes még felhozni Robert C. Castel meghatározását, amit részletesen is kifejtett abban a beszélgetésben, amit a Jeszenszky-kaland YouTube-csatornán folytattam vele. Az ukrán konfliktus kapcsán mondta el, hogy minden társadalom 10-20 százaléka náci. Ez nem jelent jobboldaliságot, baloldalon is vannak nácik, sőt valójában a kommunisták is abszolút azok. Merthogy a nácik önmagukat (nem személy szerint, hanem etnikai-faji hovatartozás alapján) és ideológiájukat felsőbbrendűnek tartják, és ennek tükrében a másokkal szembeni erőszakot, sőt a mások, a „nem ők” fizikai megsemmisítését nemhogy elfogadhatónak, hanem kifejezetten kívánatosnak tartják.

Az ukrán nacionalisták tehát valóban nevezhetők nácinak. Ukrajnát homogén ukrán nemzetállammá akarják tenni, beolvasztani a területükön élő kisebbségeket. És aki közülük ezt nem fogadja el, azt fizikailag likvidálni. Mint például azokat az orosz nemzetiségűeket, akikre rágyújtották 2014-ben az odesszai színházat.

Ami természetesen nem azt jelenti, hogy Oroszország ne követett volna el súlyos atrocitásokat, akár korábban, a Szovjetunió égisze alatt egész Kelet-Európával, mostanság pedig Ukrajnával szemben. Sőt, maga a háború az atrocitás, amit akkor is Oroszország kezdett, ha bőségesen lehet találni geopolitikai indokokat arra, hogy miért kényszerült erre.

De ettől még ennek a háborúnak – ha hajlandók vagyunk objektíven nézni – orosz részről nincs fasiszta vagy náci eleme. Nem akarják kiirtani, leigázni, megsemmisíteni az ukránokat. Semmilyen orosz felsőbbrendűséget nem hirdetnek.

Akkor hát az egyébként kommunista Szovjetunió jogutód államát, Oroszországot irányító, például Ukrajna esetében kifejezetten fasizmusról és nácitlanításról beszélő Putyin hogyan lehet fasiszta? Mi alapján hasonlítják nyugaton őt Hitlerhez, országát pedig a náci Németországhoz? Ezt a második részben, két hét múlva részletezzük majd, miután a fentiekben igyekeztünk a tisztelt olvasók számára világossá és egyértelművé tenni, mit is jelent az, ha valaki fasiszta vagy náci. Addig is, még véletlenül se hagyják, hogy a baloldaliak ezzel a stigmával illessék önöket!

(Folytatjuk)