Elborzasztó valóságshow-t közvetítettek a televíziók 2001. szeptember 11-én. Ama keddi napon 8.46-kor az American Airlines 11-es járata a New York-i Világkereskedelmi Központ északi tornyába, 9.03-kor a United Airlines 175-ös járata a déli toronyba, 9.37-kor az American Airlines 77-es járata a Pentagon virginiabeli, arlingtoni épületébe csapódott be, egy negyedik, állítólag a Fehér Ház felé irányított gépet viszont a hivatalos narratíva szerint az utasok visszafoglalták, ennek ellenére azon a repülőn is mindenki életét vesztette, mivel a pennsylvaniai Shanksville közelében 10.03-kor lezuhant.
A repülőgépes támadásoknak, amelyeket az al-Kaida terrorszervezet tizenkilenc merénylője követett el, a hivatalos közlések szerint mintegy háromezer áldozata volt, a repülők utasai közül mindenki meghalt, beleértve a gépeltérítőket is. Túlélők, tanúk tehát nincsenek. Ennyit tudunk a meglepő gyorsasággal, alapos vizsgálatok nélkül kiadott hivatalos közlésekből, amelyek, mondanunk sem kell, nem visznek közelebb a 23 évvel ezelőtt történtek megértéséhez.
Figyelemre méltók ugyanakkor a tényszerűen megállapítható előzmények, a felettébb látványos körülmények és a máig ható világfordító következmények.
Tudjuk például, hogy 2001 nyarán legalább három amerikai hírszerzési jelentés figyelmeztette a döntéshozókat, többek között a 2000-es elnökválasztást az izolacionizmussal, azaz az Egyesült Államoknak a világcsendőrködéstől való visszavonulásával kampányolva megnyerő republikánus George W. Busht, aki egyébként az USA rövid történelmének egyik leggyengébb szellemi képességű elnöke volt.
A döntéshozók azonban nem siettek óvintézkedéseket hozni. Hogy miért, arról őket kellene megkérdezni. Például azt a Dick Cheney alelnököt, aki mintegy mellékesen az egyik legnagyobb amerikai energetikai konszern, a Halliburton vezetője is volt 1995-től 2000-ig; e cég különösen Irak 2003-as lerohanása után virágzott, közbeszerzések tömkelegét nyerte el, és csodák csodájára Cheney magánszámlája is dollártízmilliókkal gazdagodott. Meg kellene kérdezni Donald Rumsfeld védelmi minisztert is, hogy miért engedte el a füle mellett még a támadás napján is a figyelmeztetéseket – és miért adott még aznap utasítást egy Irak elleni támadás megszervezésére.
De erről majd mindjárt – maradjunk egyelőre az előzményeknél!
Ezek között az egyik legjelentősebb maga Oszama bin Laden, akiről jobbára csak elmosódott, rossz minőségű fényképeket és filmfelvételeket láthatott a világ közvéleménye. A szaúdi kalandort az Egyesült Államok stafírozta ki az 1970-es, 1980-as évek fordulóján, hogy mindenre kapható iszlamista fegyveresekből gerillahadsereget szervezzen Afganisztánban a közép-ázsiai országot megszálló szovjetek ellenében. A CIA a vele együttműködő szaúdi szolgálatok segítségével sok milliárd dollárnyi fegyvert juttatott el a magukat mudzsahedeknek nevező gerilláknak, akik köszönték szépen, és a felszerelés jó részét eltették ínségesebb időkre.