Elborzasztó valóságshow-t közvetítettek a televíziók 2001. szeptember 11-én. Ama keddi napon 8.46-kor az American Airlines 11-es járata a New York-i Világkereskedelmi Központ északi tornyába, 9.03-kor a United Airlines 175-ös járata a déli toronyba, 9.37-kor az American Airlines 77-es járata a Pentagon virginiabeli, arlingtoni épületébe csapódott be, egy negyedik, állítólag a Fehér Ház felé irányított gépet viszont a hivatalos narratíva szerint az utasok visszafoglalták, ennek ellenére azon a repülőn is mindenki életét vesztette, mivel a pennsylvaniai Shanksville közelében 10.03-kor lezuhant.

Figyelemre méltók ugyanakkor a tényszerűen megállapítható előzmények, a felettébb látványos körülmények és a máig ható világfordító következmények.

Tudjuk például, hogy 2001 nyarán legalább három amerikai hírszerzési jelentés figyelmeztette a döntéshozókat, többek között a 2000-es elnökválasztást az izolacionizmussal, azaz az Egyesült Államoknak a világcsendőrködéstől való visszavonulásával kampányolva megnyerő republikánus George W. Busht, aki egyébként az USA rövid történelmének egyik leg­gyengébb szellemi képességű elnöke volt.

A döntéshozók azonban nem siettek óvintézkedéseket hozni. Hogy miért, arról őket kellene megkérdezni. Például azt a Dick Cheney alelnököt, aki mintegy mellékesen az egyik legnagyobb amerikai energetikai konszern, a Halliburton vezetője is volt 1995-től 2000-ig; e cég különösen Irak 2003-as lerohanása után virágzott, közbeszerzések tömkelegét nyerte el, és csodák csodájára Cheney magánszámlája is dollártízmilliókkal gazdagodott. Meg kellene kérdezni Donald Rumsfeld védelmi minisztert is, hogy miért engedte el a füle mellett még a támadás napján is a figyelmeztetéseket – és miért adott még aznap utasítást egy Irak elleni támadás megszervezésére.

Ezek között az egyik legjelentősebb maga Oszama bin Laden, akiről jobbára csak elmosódott, rossz minőségű fényképeket és filmfelvételeket láthatott a világ közvéleménye. A szaúdi kalandort az Egyesült Államok stafírozta ki az 1970-es, 1980-as évek fordulóján, hogy mindenre kapható iszlamista fegyveresekből gerillahadsereget szervezzen Afganisztánban a közép-ázsiai országot megszálló szovjetek ellenében. A CIA a vele együttműködő szaú­di szolgálatok segítségével sok milliárd dollárnyi fegyvert juttatott el a magukat mudzsahedeknek nevező gerilláknak, akik köszönték szépen, és a felszerelés jó részét eltették ínségesebb időkre.

Oszama bin Ladent és az ő al-Kaidáját tehát Amerika hozta létre. A támadás körülményei is különösek. Máig érthetetlen, hogy a tizenkilenc merénylő miként jutott fel a gépekre, hiszen a hivatalos közlések szerint nem volt jegyük és nem szerepeltek az utaslistákon. Ugyanakkor voltak annyira előzékenyek, hogy minden esetleges tévedés elkerülése végett gondosan otthagytak egy Koránt a repülőtéren az autójukban.

Ezt aztán igen gyorsan afféle kulcsmomentumként harsogta végtelenített ismétlésben a fősodratú propaganda, amelynek egyik zászlóshajója, a CNN a támadás napján – ez mélyen beleégett e sorok szerzőjének emlékezetébe – a merényletről szóló hírek hangulati aláfestéseként lelkesen ünneplő arab tömegekről mutatott felvételeket. 

Ha mindezen információmozaikokat egymás mellé tesszük, akkor arra jutunk, hogy egyre kevesebb biztosat tudunk a 2001. szeptember 11-i eseményekről, és egyre több a kérdőjel.

Találgatásokba, pláne spekulációkba nem megyünk bele, csak megállapítjuk, hogy az ikertornyok elleni támadás óta eltelt csaknem negyedszázad alatt sem oszlott el a homály.

Sőt inkább csak sűrűsödött, ha felidézzük, hogy korábban előfordult már olyan, hogy az USA, bár tudott egyes támadásokról, nem előzte meg azokat, hanem azokra hivatkozva belépett az első, majd a második világháborúba. A korlátlan tengeralattjáró-háborút meghirdető Németországot provokáló amerikai Lusitania tengerjáró hajót, amely egyébként nemcsak utasokat, hanem hadianyagot is szállított, 1915-ben német torpedó süllyesztette el, aminek következtében az Egyesült Államok belevetette magát a világégésbe, és globális játékossá vált. 1941 decemberében a hawaii Pearl Harbornál a japán légierő gyakorlatilag megsemmisítette az Egyesült Államok Csendes-óceáni flottájának legfontosabb kikötőjét, noha az amerikai hírszerzés a megelőző hónapok megfejtett japán rádióforgalmazásából meglehetősen pontosan tudhatta, mire készül a távol-keleti császárság.

Mivel tehát volt már ilyen, senki nem mondhatja, hogy hasonlót feltételezni összeesküvés-elmélet. Annyit megállapíthatunk, hogy a New York-i ikertornyok százezreket temettek maguk alá, mivel a merénylet az Egyesült Államoknak aktuális háborúinak hivatkozási alapjává vált, amelyek során alig egy hónappal később megindították a Tartós szabadság nevű hódító hadjáratot Afganisztán ellen, majd 2003-ban soha nem létezett tömegpusztító fegyverek ürügyén Irakot, százezreket megölve zűrzavarba döntötték a Közel-Keletet, Közép-Ázsiát és Észak-Afrikát, ezzel igyekezve geopolitikai pozíciókat foglalni.

Hogy e hadjáratok sikeresek voltak-e vagy sem, arról megoszlanak a vélemények. 

Ráadásul a CIA még a vele együttműködő afgánokat sem volt képes megvédeni, vagy talán nem is akarta; mindenesetre a kollaboránsok névsora tokkal-vonóval a veszett iszlamisták kezébe került, akik nyilvánvalóan nem bántak kesztyűs kézzel velük.

Látszólag tehát csúfos kudarcba fulladtak az Egyesült Államok hadjáratai. Más értelmezésben viszont elérték a céljukat: a világ rajtuk kívül eső jelentős hányada ma káoszban tántorog, a 2001-ben elindított világdúlás volt az Európát sújtó tervezett és szervezett migrá­ciós áradat egyik legfőbb kiváltó oka, a gazdasági erejében zsugorodásnak induló Egyesült Államok által kényszerűen elhagyott régiókban a felemelkedő új keleti hatalmak rendetlenséget, véres konfliktusokat, iszlamista ideoló­giák és törzsi hiedelmek által ön- és közveszélyessé hergelt tömegeket találnak. Ha ez volt a cél, akkor a felperzselt föld taktikája, legalábbis időlegesen, bevált. Bolygónk ma veszélyesebb, a jövő kiszámíthatatlanabb, mint negyedszáz éve.