Sokféleképpen valósulhat meg tehát egy-egy embernél ez a projekt. De bármilyen területen és formában is jelentkezik, bármekkora is a volumene, bármilyen szűk vagy széles körű a hatása, egészséges esetben mindig onnan ered, hogy a világot szeretnénk úgy elhagyni, hogy az egy kicsivel jobb hely lett, mint amilyen előttünk volt. Lehet, hogy csak egy nagyon kicsivel, és lehet, hogy csak a világnak egy nagyon kis szeglete. De mindenképp valamilyen önmagunkon túlmutató cél motivált. És simán lehet, hogy tudattalanul történik, észre sem vesszük.

Ilyenkor az alkotásainkat – de akár más embereket is – csak eszközként használjuk saját egónk érdekében. És tényleg nagyon vékony a vonal; nagyfokú tudatossággal, önismerettel, önreflexióval lehet csak sikerrel egyensúlyozni rajta.

Van még egy terület, ahol az ember megvalósíthatja a halhatatlanságprojektjét. 

Természetesen nem arról van szó, amikor egy szülő lemond bizonyos dolgokról, és az erőforrásainak (pénz, idő, energia) jelentős részét gyereke jövőjére, sorsára, érvényesülésére fordítja. Hanem akkor van baj, ha eközben megszűnik önmaga lenni. (Még rosszabb, ha áldozattá válik, és pláne ha még tetszeleg is a mártír szerepében.) Ennek két következménye is van. Egyrészt a gyerek állandó nyomást érez, egész életében a szülők által támasztott elvárásoknak akar megfelelni, és ettől traumatizált lesz; vagy fellázad és elmenekül. A másik következmény pedig, hogy a szülő ilyenkor valójában nem a szellemiségét adja, örökíti át, hanem önmagát adja fel. Így nincs is valódi szellemiség, valódi maradandó érték, valódi „halhatatlanság”, ami fennmaradhatna utána.

A halhatatlanságprojekt ilyenkor nem is éri el a célját, nem is lesz ilyenkor boldog az ember. Mert – és akkor itt visszatérünk a sorsfeladathoz – a halhatatlanságprojekt csak akkor tud sikeres lenni, ha az összhangban van a sorsfeladattal. De mi is ez pontosan?

Idén májusban részletesen írtam róla ugyanitt, a Magyar Nemzetben. A fogalmat talán az asztrológia használja a leggyakrabban, így főleg azok ismerhetik, akik foglalkoztak a témával – vagy beszéltek asztrológussal. Természetesen nem bulvárlapos horoszkópról van szó, hanem arról a tudományos, profi asztrológiáról, ami a bolygókra nem úgy tekint, mint valamiféle szellemi entitásokra, amelyek szándékosan befolyásolnak minket, hanem pusztán indikátornak, egyfajta „lakmuszpapírnak” használja őket, az állásukat pillanatfelvételnek látva a szellemi világ aktuális állapotáról. Amely állapotnak egy másik indikátorát az adott pillanatban születő ember személyiségjegyei jelentik. (Az asztrológus ezek között az indikátorok között képes felismerni a párhuzamokat, és kvantifikálni, majd pedig lefordítani őket.) Ezek valamiféle univerzális szellemi energia aktuális megnyilvánulását mutatják. Ez az univerzális szellemi energia pedig maga Isten. Számomra a tudományos asztrológia nincs is ellentmondásban a keresztény hittel. De nyilván vannak, akik ezzel vitatkoznának. Megjegyzem, a profi asztrológus, aki annak idején az én személyiségelemző horoszkópomat is elkészítette, többször is néven nevezte benne Istent. Tehát szerinte is abszolút koherens, hogy Isten szelleme, energiája, maga a divinitás határozza meg az általa teremtett világ szellemi és fizikai állapotát, „állítja be a potméteteket”.

Szóval 

(Ez a „belső gyermek”, amit a pszichológia szintén gyakran használ, ami nem egy „idétlenséget”, infantilizmust jelent, hanem tiszta lelket.) Paradox módon tehát a sorsfeladatunk végrehajtása során nem valakivé, valamivé válunk, hanem „valamitlenedünk”. Tudom, ilyen szó nincs; az angol „unbecome” jobban kifejezi. Tehát ledobjuk magunkról azokat a dolgokat, amiket részben örökségként, részben környezeti hatásként magunkra szedtünk, de valójában nem részei valódi énünknek. Annak a léleknek, aki a megszületésünk előtt még egy volt Istennel, és vele együtt döntötte el, hogy milyen tapasztalatokat szerezzen, milyen sorsfeladatot hajtson végre, hogy aztán majd miután ez sikerült (vagy nem, és feladta), immár ezekkel a földi tapasztalatokkal gazdagodva, Krisztuson keresztül visszatérjen Istenhez, és újra része legyen az egységnek.

Mert a sorsfeladat hozhat nehézségeket, erőfeszítéseket, kihívásokat, de ha valóban az isteni utat járjuk, akkor a nehézségeket is magunkénak érezzük, képesek vagyunk elfogadni és kezelni őket, vagy akár át is tudunk lendülni rajtuk.

Utóbbiakat ilyenkor nem utasítjuk, de még csak nem is tereljük, hanem olyan mintát állítunk eléjük, amit ők aztán – nyilván a sorsfeladatuk mentén – saját belső indíttatásukból követnek. És amely minta nemcsak morális útmutatásokat, értékrendet jelent (azt is), hanem azt mutatjuk vele, hogy önmagunkká váltunk, Istennel közösen meghatározott utunkat követtük, ettől boldogok, kiegyensúlyozottak lettünk, és ők is lépjenek erre az útra.

Nagyon fontos hozzátenni, hogy az önmagunkká válás nem a motivációs trénerek és önsegélyező könyvek felületes „légy az, aki vagy”, „valósítsd meg önmagad” és hasonló szlogenjeit jelenti. Ennél sokkal többet. 

Így tudjuk közben megvalósítani a halhatatlanságprojektünket is. És végül visszatérni Istenhez.