Sokszor keressük az okokat, hogy mi miért történik a világban. Miért tör ki egy-egy háború, miért győz valaki egy választáson és miért veszít a másik. De a kevésbé konkrét események, nem ennyire kézzelfogható történések, átfogóbb politikai folyamatok megértéséhez is igyekszünk magyarázatokat találni. Ebben a válaszkeresésben gazdasági, demográfiai elemzések, és általában mindenféle adatok segíthetnek minket. De érdemes a társadalomtudományokat, a szociológiát, a történelmet is segítségül hívni.

Hiszen korábban, a Szovjetunió összeomlását követően, a 90-es években általános jólétnövekedést láthattunk világszerte.

A posztszocialista országokban beköszöntött a szabadság, valamint a korábbi, rosszul működő, de valamilyen stabilitást nyújtó struktúrák összeomlását követő néhány éves visszaesés után a piacgazdasági viszonyok markáns növekedést hoztak a gazdaságban is. Időben némi csúszással ugyan, de ezt a trendet követték a harmadik világ demokratizálódó országai. Elsősorban a nyersanyagaik és az olcsó munkaerejük iránti igény, illetve az ezek kiaknázására érkező befektetések hatására ezekben is jelentős paradigma- és életmódváltás zajlott le, a lakosság viszonylag szélesebb rétegeit tekintve. A már korábban drasztikusan átalakított Japánt követték az úgynevezett kistigrisek (Dél-Korea, Hongkong, Tajvan, Szingapúr), majd pedig a legnagyobb tigris, Kína. De a nyomában jött Indonézia, Malajzia, Vietnám, a Fülöp-szigetek, sőt már Banglades, Mianmar és Srí Lanka is, egy újabb nagytigrisről, Indiáról nem is beszélve. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mára az utóbbiak gazdag országgá váltak volna, de mindegyik jelentős átalakuláson ment keresztül, megjelent egy vékony, de erősödő középosztály, és néhányan kifejezetten meg is gazdagodtak. (A másfél mil­liárd lakosú Indiában ez a „néhányan” 2018 és 2022 között napi 70 új milliomost jelentett – erről a jelenségről még lesz szó.) Kína pedig megszűnt fejlődő ország lenni, sőt, mára a világ második legnagyobb gazdasága, az Egyesült Államok számára is kihívást jelentő szuperhatalom lett.

Az euroatlanti világban (Nyugat-Európa és Észak-Amerika), valamint a kulturálisan hozzá tartozó Ausztráliában és Új-Zélandon pedig a második világháború vége óta folyamatos, több évtizedes jólétnövekedés volt tapasztalható, ami a 90-es években (látszólag) még magasabb fokozatba kapcsolt. De már akkor is felsejlettek (még ha kevesen is akarták akkor észrevenni) a hibák, problémák: hogy az egész tulajdonképpen egy Patyomkin-előadássá vált. Mert a hatalmas fogyasztási boom hitelből történt. Az azt megelőző ötven év folyamatos, organikus gazdasági növekedése valójában lelassult, ám az egyre nagyobb jóléthez szokott tömegek, különösen a már jólétbe született újabb generá­ciók nem akartak, nem tudtak lejjebb adni az életvitelükből. És a tőkével, a vagyoni javak többségével rendelkezők, a fogyasztói igények kielégítésére képes szereplők, a bankok és a nagyvállalatok készséggel ki is szolgálták a fogyasztókat: egyre jobb, egyre izgalmasabb termékeket és szolgáltatásokat kínáltak, egyre több hitelért. És a hitelekkel szép lassan be is szűkítették a lakosság döntő többségének mozgásterét. Hitelből vásároltunk, fogyasztottunk, nyaraltunk, aztán a jövedelméből meg mindenki elsősorban a hiteleit fizette. Csökkent a társadalmi mobilitás, egyre kevesebbeknek volt tőkéjük és lehetőségük komolyabb vállalkozásba kezdeni, ezáltal a már stabil piaci pozícióval rendelkező cégek konkuren­ciájáva válni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne fordult volna elő továbbra is számos ilyen eset; a kapitalizmus természetében benne van, hogy a jó ötlet és a tőke megtalálja egymást.

De az újonnan felbukkanó vagy megerősödő cégek kevés esetben teljesedtek ki és váltak megkerülhetetlen piaci tényezővé; a már domináns szereplők még időben felvásárolták őket. Így nem lett veszélyes konkurenciájuk, sőt a bekebelezett cégek által hozott innovációt saját előnyükre, piaci helyzetük megerősítésére tudták használni. Az egyik legismertebb példa, ahogy a Facebook sorban felvásárolta az Instagramot és a Whats­Appot. Vagy ahogy a Procter & Gamble, az Unilever vagy a Johnson & Johnson hármasa birtokol ma már szinte minden márkát, amit a drogériákban találunk. (Utóbbi pozícióját még az sem rengette meg, hogy idén januárban a The New York Times és a Reuters oknyomozó riportjai során kiderült: a cég eltitkolta, hogy babahintőporai és egyéb termékei azbesztet is tartalmazhatnak, ezáltal méhnyakrákot is okozhatnak. Hétszázmillió dolláros jogi megállapodást követően a cég ugyanúgy prosperál tovább.)

A feltörekvő cégek birtokosai persze jól jártak egy-egy ilyen felvásárlásnál, sőt sokszor kifejezetten ez volt a befektetők, de gyakran az alapító tulajdonosok célja is, hogy fejlesszék fel a céget, aztán adják el valamelyik nagy multinak. És ezzel már meg is érkeztünk a fő témánkhoz: az elittúltermeléshez. Amihez tulajdonképpen az előbb említett jelenségek együttesen járultak hozzá. De mi is történt?

Az 50-es években kezdődött masszív, de fokozatos jólétnövekedés egyik fő katalizátora a háború végét követő újjáépítési láz volt. Ez volt a szikra, a gyújtógyertya; a robbanásszerűen beindult folyamat motorja pedig a lakosság jelentős és kitartó növekedése. Gyakorlatilag minden termékre volt vevő és minden munkaerőre szükség volt ezek előállításához. Így a bérek is folyamatosan növekedni tudtak. A háború azonban lélektani hatással is volt az emberekre. A nélkülözés, a félelem, a kiszolgáltatottság mindig összehozza az embereket, szolidaritást teremt. A háborúban mindenki szenved. Persze néhányan meg tudnak rajta gazdagodni, főleg ha a háború másutt zajlik.

Amerika és az amerikai vállalatok a legkevésbé sem jártak rosszul a háborúval. (Maximum azok a családok, akiknek a fiai koporsóban érkeztek haza, de a köréjük épített hőskultusz el tudott nyomni bármilyen esetleges rebelliót, tiltakozást.) Európában azonban mindenki elszenvedő volt, mindenkiben kialakult a szolidaritás. És a háborút személyesen megélők (és túlélők) körében ez a láthatatlan szolidaritás (különösen egy-egy nemzeten belül) sokáig fennmaradt, még akkor is, ha amúgy egészen más társadalmi osztályokhoz tartoztak. Ha társadalmi egyenlőség nem is volt tehát (az egy marxista utópia), de a jövedelmi, vagyoni (és ebből fakadóan a státusbeli) különbségek még messze nem nőttek akkorára, hogy feszültséget, a túlfeszülési pontoknál pedig társadalmi szakadást okozzanak.

A 70-es évek végén kezdtek gyorsulni a folyamatok, a 80-as években ez a gyorsulás látványosabbá vált, de a cégek, cégvezetők legtöbbje még versenyben tudott maradni. A ­90-es évektől azonban a nagy vagyonnal rendelkezők vékony rétege végleg kezdett elszakadni a társadalom többségétől. Ebben minden bizonnyal szerepe volt a Szovjetunió összeomlásának és a posztszovjet, illetve posztszocialista országokban fennálló tőkehiánynak. Ezen országok állami vagyonát (ami a rossz gazdálkodás ellenére is sok esetben számottevő volt, elsősorban természeti erőforrások formájában, az olajtól a termőföldig) jelentős részben nyugati, már eleve gazdag, tőkeerős cégek, illetve ezek tulajdonosai szerezték meg. Nekik voltak meg a szükséges erőforrásaik az új, rendezetlen viszonyú, kisebb cégek számára még „ijesztő” területeken való megtelepedéshez. Ugyanez volt a helyzet a harmadik világban is: ott sem a középvállalkozások, hanem a hatalmas multicégek tudtak megjelenni, kiaknázni az erőforrásokat, elárasztani termékekkel az új piacokat.

A tömegkommunikáció hatására pedig az elit többé nem volt láthatatlan és elérhetetlen. Sőt, sokszor kifejezetten világgá is kürtölte vagyonát, életmódját, az elithez való tartozását. Mindezt sikerült úgy véghezvinnie, hogy gyakori kivagyisága ellenére nem lett ellenszenves a tömegek szemében, hanem vonzó, követendő példa. Mindenki az elithez akar tartozni. Fontos látni, hogy az „elit” nemcsak vagyont, hanem státust, hatalmat és befolyást is jelent. Egy népszerű színész, zenész is az elithez tartozik, ma már egy menő influenszer, youtuber stb. is. Egy politikus, bankár, menő ügyvéd, egyetemi professzor pláne. Az egyetemi diploma is felértékelődött. A munkaerőpiacon valójában nem vagy legalábbis visszafordult a folyamat: a sok haszontalan diplomával rendelkezővel szemben egy jól képzett villanyszerelő, kőműves (vagy gázszerelő, haha, ki ne hagyjuk a kötelező, olcsó ­poént) ma már sokkal jobban keres. De a társadalmi státusban, a közmegítélésben továbbra is menő a diploma.

És aki a fenti attribútumok bármelyikével (vagyon, politikai hatalom, befolyás, diploma stb.) rendelkezik, az vagy az úgynevezett elithez tartozik, vagy legalábbis oda tartozónak érzi magát. És az elvárásai is ennek megfelelőek. 

És hogy ennek mi a következménye? Ezt a következő részben vizsgáljuk meg, ahol foglalkozunk majd egy párhuzamos folyamattal, a tömeges elszegényedéssel is, valamint ezen jelenségek történelmi mintáival, és látványos példák is felbukkannak majd.

(Folytatjuk)