De maradjunk most a hazában egy, a napokban megjelent pompás bédekkerrel. A Magyarország – Az útikönyv című kiadvány több szempontból is különleges. A szerzők költők. Ennek egyébként komoly hagyományai vannak, Goethétől Lord Byronig sokan csavarogtak és írták meg tapasztalataikat, ami kimondottan jó hatással volt a műfaj fejlődésére. Esetünkben kedves kortársaim, Győrffy Ákos és Végh Attila jelentik a garanciát a személyes, néhol lírai hangvételre, a „lélekkel töltésre”, Muray Gábor szerkesztőt káprázatos, fotográfusokból, illusztrátorokból és kutatókból álló csapat segítette, minden betű, kép és rajz a helyén van. 

Többek között éppen ez a lebilincselő abban, ahogyan a részek egésszé álltak össze. Hogy ott van benne a kun miatyánk és egy kolbászfesztivál is. Babits, Ady, Hamvas és a kettes villamos. Közben azon kapjuk magunkat, hogy mint már annyiszor, ismét rácsodálkozunk a hazára. Amit úgy tízévente legalább, a lehetőségeinkhez mérten, illene újra és újra bejárni. Már csak a változások miatt is, meg hogy beégjen minden rendesen a retinába, az agyba és a szívbe. A színek, az illatok, a fények, az ízek és az emlékek. Nem feltétlenül elvárás egy útikönyvtől, de lenne itt még egy kis közösségformáló erő is. Az egyvérbőlvalóság diszkrét, ám határozott bája. Vérből, valóság.

Na jó, nem forszírozom ezt tovább, pedig még itt lenne a nyelv is, amelynek Győrffy Ákos és Végh Attila nagyszerű urai. 

Fülünkben a Muzsikás együttes moldvai csángóktól eredő dala és Sinkó ­László hangja, előttünk a késztetés, uccu neki, hol egy kék jelzés? A magam részéről vinném magammal, annak ellenére, hogy a nagyregény-terjedelmű művet talicskával toltam be a házba, és nem sok minden férne el mellé a hátizsákba.