Egyre nehezebben mozdulok és felettébb korszerűtlen vagyok. Így amennyiben néha mégis módomban áll elutazni valahová, úton lenni, megérkezni, szokásaim rabja maradok. Hidegen hagynak a különféle internetes tájékozódási lehetőségek, nem markolászom görcsösen a mobiltelefonomat, megyek az orrom után. Térképet és útjelző táblákat nézegetek, és láss csodát, odajutok, ahová terveztem.

Ha beülök vendéglőbe, kocsmába, kávézóba, nem kommenteket, minősítéseket és minősítgetéseket olvasgatok, elhárítom a manipulátorokat, inkább felmérem a terepet. Tapasztalataim szerint ami másokat esetleg vonz, az engem többnyire taszít. És pontosan úgy vagyok vele, ahogyan azt Vinkó József tökéletesen leírta a Magyar Konyha szeptemberi számában, miközben az étteremkritikák és étterem-kritikusok fájó hiányán tűnődött. „Ma egyre kevesebb újság közöl étteremkritikát, a hagyományos gasztrokritika műfaja kihalóban van. A rengeteg hiteltelen PR-cikk, marketingszöveg miatt persze növekszik a kiábrándultság is. Ma mindenki gasztrokibic. Blogok, honlapok, közösségi oldalak ezrein olvashatunk kulináris élménybeszámolót, az interneten hemzsegnek a kajabubusok, ingyenevők, az egésznek olyan friss, demokratikus látszata van, mintha épp csak felhívtad volna tanácsért a haverodat, hogy hol ebédelj, közben tele a kulináris színpad hamiskártyásokkal, a bejegyzések többsége előre megrendelt PR-szöveg: vagy maga a vendéglős írja, netán a haveri kör.” 

Magam útikönyveket hurcolászok inkább, különféle teraszokon üldögélek az elgyötört példányokkal, és könyvjelző gyanánt használt megsárgult cetlik, buszjegyek és számolócédulák után kapkodok, ha feltámadna a déli szél. Persze ebben a műfajban is mellé lehet nyúlni, de azért ritkábban, és a Pantheon szárnyanként másfél tonnás vaskapuja még mindig ott van, ahová rakták, és változatlanul ki lehet nyitni egy kézzel, miközben a hátunk mögött Anita Ekberg lubickol legálisan a Trevi-kútban.

De maradjunk most a hazában egy, a napokban megjelent pompás bédekkerrel. A Magyarország – Az útikönyv című kiadvány több szempontból is különleges. A szerzők költők. Ennek egyébként komoly hagyományai vannak, Goethétől Lord Byronig sokan csavarogtak és írták meg tapasztalataikat, ami kimondottan jó hatással volt a műfaj fejlődésére. Esetünkben kedves kortársaim, Győrffy Ákos és Végh Attila jelentik a garanciát a személyes, néhol lírai hangvételre, a „lélekkel töltésre”, Muray Gábor szerkesztőt káprázatos, fotográfusokból, illusztrátorokból és kutatókból álló csapat segítette, minden betű, kép és rajz a helyén van. 

Többek között éppen ez a lebilincselő abban, ahogyan a részek egésszé álltak össze. Hogy ott van benne a kun miatyánk és egy kolbászfesztivál is. Babits, Ady, Hamvas és a kettes villamos. Közben azon kapjuk magunkat, hogy mint már annyiszor, ismét rácsodálkozunk a hazára. Amit úgy tízévente legalább, a lehetőségeinkhez mérten, illene újra és újra bejárni. Már csak a változások miatt is, meg hogy beégjen minden rendesen a retinába, az agyba és a szívbe. A színek, az illatok, a fények, az ízek és az emlékek. Nem feltétlenül elvárás egy útikönyvtől, de lenne itt még egy kis közösségformáló erő is. Az egyvérbőlvalóság diszkrét, ám határozott bája. Vérből, valóság.

Na jó, nem forszírozom ezt tovább, pedig még itt lenne a nyelv is, amelynek Győrffy Ákos és Végh Attila nagyszerű urai. 

Fülünkben a Muzsikás együttes moldvai csángóktól eredő dala és Sinkó ­László hangja, előttünk a késztetés, uccu neki, hol egy kék jelzés? A magam részéről vinném magammal, annak ellenére, hogy a nagyregény-terjedelmű művet talicskával toltam be a házba, és nem sok minden férne el mellé a hátizsákba.