Ha megkérdeznénk a történelem és a politika iránt némiképp fogékony ismerőseinket, hogy szerintük vajon hasonlít-e Gyurcsány Ferenc Görgei Artúrra, a legtöbben nyilván azt hinnék, hogy viccelünk vagy meghibbantunk, netán provokáljuk őket. Pedig akad olyan honfitársunk, aki azt gondolja, sőt publikálja és nyilatkozza – legutóbb az Élet és Irodalomnak adott interjúban –, hogy Görgei és Gyurcsány személye, illetve helyzete között sok a hasonlóság. Raáb Renáta PhD-fokozatú történész, aki a tudományos pályát otthagyta, ma egy multinacionális vállalatnál HR-es, mostanában a DK-hoz közel álló Nyugati Fénynek ír véleménycikkeket. A Gyurcsány, a bűnbak című opusában azt a meghökkentő prekoncepcióját osztja meg az olvasókkal, hogy
bár másfél évszázad választja el egymástól a katonát és az üzletember-politikust, közös bennük, hogy mindkettőből bűnbak lett. Mégpedig azért, mert: „Mindkét embert a saját politikai riválisa sározta be. Tudatosan, politikai számításból, felelősségáthárításból, gerinctelenségből. Görgeit Kossuth Lajos, Gyurcsányt Orbán Viktor.”
A cikkben és az interjúban is a két-két „bűnbak” és „karaktergyilkos” személy közötti hipotetikus analógiát igyekszik megkonstruálni és különböző, önkényesen kiválasztott adatokkal alátámasztani a kiugrott történész. Kiindulópontja a bűnbak mivolta, a bűnbakképzés mechanizmusa, amely, mint elárulja, régóta foglalkoztatja. Gondolatkísérlete azonban eleve téves kiindulóponton alapul. Ugyanis
azt állítja, az általa leírt bűnbakképzés folyamata „szinte hungarikumnak tekinthető”. Nos, egyáltalán nem tekinthető annak!
Mivel Raáb nem említi, fontosnak tartom megjegyezni, hogy korunk egyik meghatározó gondolkodója, a francia–amerikai polihisztor René Girard (akinek evangéliumi antropológiájáról a Magyar Nemzet tavaly karácsonyi számában magam is írtam) több évtizedes interdiszciplináris vizsgálódásai során alaposan körüljárta a bűnbak fogalmát és mechanizmusát, az archaikus kultúráktól és mítoszoktól az Ó- és Újszövetségig. Mint már fél évszázada írt alapművében kifejtette, az erőszakot az emberi kultúrák kezdetén az úgynevezett bűnbakmechanizmussal tartották féken. A közösség tagjai között kibontakozott önpusztító erőszakot egy erőszakgátló béke váltotta fel, amely abból fakadt, hogy mindenki egyvalaki – a bűnbak – ellen fordult. Ezt az embert megölték vagy kitaszították, s a bűnbak feláldozásával a közösség megállította a válságot, megalapozta az új rendet és a társadalmi békét.
Bár Girard szerint némileg megváltoztunk az archaikus rítusok kora óta, de a bűnbakállítás – a kollektív, nem ritualizált indulatátvitel, egy kiválasztott áldozat megbélyegzése, kirekesztése, üldözése – a jelenkorban is élő hagyományként működik.
Raáb Renáta párhuzamba állítja a két bűnbakállítást és annak társadalmi hatását. Cikke és interjúja nagy részében is – az 1848–49-es európai, ezen belül a magyarországi történelem láthatólag jó ismerőjeként – bemutatja a Görgei–Kossuth rivalizálást, a fegyverletételt követően Kossuth árulásvádját, Görgei politikai és emberi megsemmisítését. A levezetése nagyjából rendben van, de helyenként önellentmondásba keveredik. Például
azt állítja, hogy „százhetven évig megállás nélkül gyalázták Görgei Artúrt” – eszerint egészen napjainkig! –, ám korábban azt mondja, a magyarok „Görgeit évtizedeken keresztül abuzálták, de mégiscsak a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel”. A százhetven év ugye nem azonos a néhány évtizeddel.
Közismert – magam is többször megírtam –, hogy Görgeit már életében felmentették az árulási vád alól, s joggal írta róla Mikszáth 1908-ban: „Ma már senki se hiszi, hogy áruló volt”. Valóban, amikor 1916 májusában a Nemzeti Múzeum előcsarnokában elbúcsúztatták a 98 éves korában elhunyt tábornokot, a megrendült tömeg élén az egész magyar kormány részt vett, élén Tisza István gróffal.
Bár az 1945 utáni marxista történetírás ismét felmelegítette a vádakat, de mint Hermann Róbert kiváló történészünk megírta, az elmúlt évtizedekben a történészek számos részkérdést tisztáztak, s a levéltári kutatások egyetlenegy Görgeivel szembeni „vádpontot” sem támasztottak alá. Azt, hogy áruló volt, ma már csak félanalfabéták és félig vagy tán egészen bolond sarlatánok állítják.
Az pedig, hogy 1849 szeptembere után több évtizedig sikerült bűnbakká tenni – nagyrészt a Kossuth által tudatosan gerjesztett vád nyomán –, már régen történelmünk szomorú epizódjai közé került.
Ezért is csúsztatás közös nevezőre hozni Görgeit és Gyurcsányt. Előbbi egyáltalán nem szorul szerecsenmosdatásra, utóbbi viszont (hogy őt magát idézzük) „mi az hogy, nagyon is!”
Alapvetően azért téves a Raáb által sulykolt hasonlóság, mert Görgei nem követte el azt, amivel Kossuth és mások vádolták, Gyurcsány azonban elkövette, amit ő maga ismert be az őszödi beszédében: „Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mint hogy ha kormányoztunk volna. Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Hazudtunk reggel, éjjel meg este…”
De ha nem ismerte volna be, akkor is közismert, hogy hazugságok és trükkök százaival, az igazságot tartalmazó közérdekű adatok eltitkolásával sikerült megnyernie – a rossz kormányzás ellenére! – a 2006-os választásokat. Aztán jöttek – a választási ígéretei ellenére! – a kíméletlen megszorítások, majd a békés tüntetők elleni példátlan rendőri brutalitások, a gazdasági válság és a pénzügyi összeomlás, majd mivel nem tudta kezelni a nagyrészt általa előidézett válságot, még a gigantikus IMF/EU-hitel segítségével sem, négy és fél év után – nem pedig hat év után, mint Raáb írja! – Gyurcsány végül elismerte a felelősségét, és kénytelen-kelletlen távozott a miniszterelnöki posztról. Mint mondta: „Ha én vagyok a változások akadálya, akkor ezt az akadályt most megszüntetem”, de azért hozzátette, hogy nem kíván elmenni, nem adja fel a küzdelmet. Szemben Görgeivel, aki haláláig visszavonultan, magányosan élt.
Mindezek ismeretében az a kérdés: hol van Orbán Viktor vádaskodása, bűnbakállítása és karaktergyilkossága? Nyilvánvalóan csak Raáb képzeletében. És abbeli igyekezetében, hogy tisztára mossa az általa rajongásig szeretett Gyurcsány szennyesét.
Ezért kutyulja össze a történelmi igazságot a saját rokon-, illetve ellenszenvével, a szubjektív, elfogult politikai véleményével. Kár, mert lehet, hogy jó történész, de a politikai propaganda hitelteleníti azt is, amit a történelemről valósághűen ír.
