A jog és az erkölcs rendkívül komplex viszonyrendszere több évezrede foglalkoztatja a jogtudósokat, szociológusokat, politológusokat és filozófusokat. Az eddig felhalmozott tudáskincs gyarapítói jellemzően egyetértettek abban a józan paraszti ésszel is belátható alapigazságban, egy politikai rendszer stabilitása összefügg azzal, hogy a jog mennyire harmonizál az adott társadalom konszenzuálisnak mondható erkölcsi normáival.
A diszharmónia keletkezésének alapesete, amikor egy idegen hatalom a leigázott közösség életérzésével, történelmi hagyományaival, közfelfogásával, értékrendjével és ezeket nagymértékben leképező erkölcsi normarendszerével ellentétes jogrendszert oktrojál egy társadalomra.
Ez értelemszerűen nagymértékű instabilitással jár, hacsak nem sikerül az elnyomó hatalomnak magához hasonítania, asszimilálnia a szóban forgó kollektívum közfelfogását. A Bach-korszak ideáltipikus példáját adja e modellnek, nem véletlenül követte a csaknem két évtizedes brutális politikai és jogi elnyomást a kiegyezés józan kompromisszuma.
Napjainkban hasonló törekvéseknek lehetünk tanúi a globális világhatalom részéről.
A „woke-progressziónak” nevezett, de valójában a progressziónak a fordítottját megjelenítő, az emberiség legsötétebb korszakait idéző eszközökkel operáló hatalmi centrum arra tesz kísérletet, hogy átformálja a már leigázott, illetve leigázni kívánt közösségek öntudatát, világszemléletét, erkölcsi normáit, igazságról és igazságosságról alkotott elképzeléseit, mindemellett evidens célja, hogy átprogramozza mindenütt a jogrendszert is.
A globális háttérhatalom sikeresélyét növelő tényező, hogy esetünkben a tudatmanipuláció célpontja a Kádár-korszak által preformált és a ballib média által máig negatívan befolyásolt közösség, amelynek részeként elképesztő módon feldúsultak a kollaboránsok. (A minap hallhattuk a baloldal legutóbbi bukott messiásától, hogy a „globalista sajtó” kifejezés „fideszes agymosás”. De számtalan más példa említhető arra, hogy miként igyekeznek a globalista vektorok lehetetlenné tenni még a problémák megnevezését és megtárgyalását is. Ez a technika jól működött a kilencvenes években, amikor csaknem totális médiahatalma volt a hazai komprádor elitnek, mára a helyzet valamennyire kiegyensúlyozódott).
A globalista világelitnek a történelemben soha nem látott tudatipari fegyverarzenálja van, a szórakoztató-, azon belül főként filmipari eszközökkel, az igazság kimondását szankcionáló közösségi platformokkal, formális sajtóval, de ne hagyjuk ki a felsorolásból a tudományos szféra gyarmatosítását és a jogalkalmazók „érzékenyítésnek” nevezett tudati átprogramozását. Az „eredmény” látványos:
sorozatban születnek teljességgel abszurd ítéletek, Facebook-kommentekért ülnek emberek ezrei börtönben tőlünk nyugatra, míg a nemi erőszak, rablás és gyilkosság elkövetői vérlázítóan enyhe ítéleteket kapnak vagy egyenesen felmentést.
Az, hogy az országát belügyminiszterként megvédő Matteo Salvini ellen büntetőper indulhatott túszejtés vádjával – miközben legfeljebb az Európa népességcseréjét célzó bevándoroltatás ágense, a hajó kapitánya vádolható ezzel a bűncselekménnyel –, híven illusztrálja, hogy hova vezet a jogi szakma globalista korrumpálása, tudati befolyásolása.
Napjaink legnagyobb botránya a Lakatos Márk-ügy, amelynek erkölcsi mélysége feneketlen. Az Ábrahám Róbert által nyilvánosságra hozott beszélgetést meghallgatva nem sok kétségünk lehet afelől, hogy az év elején megtartott, influenszertüntetésnek nevezett kormányellenes politikai performansz egyik arca, az ünnepelt „médiaceleb” – akinek már szép számmal voltak hasonló ügyei – olyan súlyos bűncselekményeket követett el, amelyekért nemcsak súlyos börtönévek, de közmegvetés is jár.
Az ügy kontextusa rávilágít a jelenlegi jogi szabályozás tarthatatlanságára és a beleegyezési korhatár növelésének szükségességére, bár nem elsősorban erről szól, hiszen gyermekprostitúció s nemi erőszak gyanúját veti fel. Teljeséggel abszurd, hogy egy harminc-negyven éves férfi úgy létesíthet szexuális viszonyt egy tizennegyedik életévét éppen betöltött fiúgyermekkel, hogy ahhoz az államnak egy szava sincs, s hogy ezért legfeljebb a gyermek szülei előtt kell felelnie. Nem véletlen, hogy a Lakatos-ügy valószínűsíthető sértettjei kiszolgáltatott állami gondozott gyermekek.
Felhördülhetnek nagy tekintélyű gyakorló jogászkollégák, de
a bajok egyik forrása bizony az Alkotmánybíróság 2002-es évi 37-es határozata, amellyel alkotmányellenesnek nyilvánította és megsemmisítette a büntető törvénykönyv addigi szabályozását, amely – nagyon helyesen – különbséget tett a heteroszexuális és a homoszexuális kapcsolat között a beleegyezési korhatár kérdésében. E döntés a sematikus gondolkodás, a politikai gyávaság, a korszellemnek való behódolás dokumentuma volt,
amelynek elvi-értékrendi alapja, miszerint a heteroszexuális és a homoszexuális viszony társadalmi szempontból azonos értékű, égbekiáltóan abszurd. Immanuel Kanttól Jean-Paul Sartre-ig többen többféleképpen is megfogalmazták azt az alapgondolatot, hogy egy tett erkölcsi értéke nem függetleníthető attól a megfontolástól, hogy mi lenne, ha mindenki úgy cselekedne. Ez a híres „kategorikus imperatívusz” veleje. Nos, ha mindenki homoszexuális lenne, az emberi fajt a kihalás fenyegetné, s legfeljebb laboratóriumi körülmények között lenne fenntartható.
A magas rangú testület említett döntése kapcsán született két, a korábbi szabályozás fenntartása mellett érvelő, annak alkotmányellenességét tagadó különvélemény is, érdemes ezekből idézni. Dr. Strausz János szerint:
A törvényhozó nem önkényesen és nem véletlenül helyezkedett arra az álláspontra, hogy egy 14. életévét már túlhaladott személy, még ha jogilag kiskorú is, elérte a szexuális érettségnek azt a fokát, hogy szabad akaratából dönthet heteroszexuális nemi kapcsolat létesítéséről. […] A homoszexuális kapcsolatoknál azonban más a helyzet. A szokványos és biológiailag is normálisnak tekinthető szexuális érdeklődéstől, hajlamtól eltérő nemi élet folytatása komoly döntést, elhatározást igényel, akár társadalmi hátrányok vállalását is. Ilyen elhatározásra csak önállóan gondolkodó, belátási képességének teljes birtokában lévő érett, felnőtt személy alkalmas.
Vaslogika ez, tagadhatatlan tények hadrendbe állítása, amiért tőlünk Nyugatra kiközösítés járna, de még itthon is szakmai kockázatokat vetne fel ez idő tájt e gondolatok megfogalmazása. Strausz János arra is rámutatott, hogy
a serdülőkorú fiatalok fokozottabban lehetnek kitéve a szexuális rendellenességekre irányuló ösztönzésnek, csábításnak, és éppen belátási képességük csökkent volta, tapasztalatlanságuk, befolyásolhatóságuk miatt nem tudnak még felelősségteljesen dönteni, hogy vállalják-e az ezzel járó kockázatokat. Ezért indokolt, hogy az ilyen korú személyek helyes erkölcsi fejlődését akár a büntetőjog eszközeivel is védje a törvény.
Érdemes egy passzust idézni Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva különvéleményéből is:
A fiatalok védelme a nemi kihasználás ellen és ezen kívül az olyan eseményektől, amelyeknek még önkéntes vállalása is később megbánhatóvá válhat, indokolhatja az állam fokozottabb beavatkozását. Ezen a területen figyelembe kell venni azt is, hogy a bi- vagy homoszexuális irányultság »felismerése«, megerősítése és vállalása olyan döntés a fiatal részéről, amely következményeire tekintettel észszerűen magyarázhatja az állam oldaláról a teljes külső befolyásmentesség jogi biztosítását, a tekintélyen alapuló meggyőzés kizárását.
Nem evidens, hogy azért kerülhettek kiszolgáltatott kamasz gyermekek a szexuális ragadozók célkeresztjébe, mert ha nem vetemednek erőszakra, akkor a jog tehetetlen velük szemben?
A legkevesebb, ami elvárható a bűnüldöző szervektől, hogy mihamarabb maradéktalanul felgöngyölítsék ezt a riasztóan szerteágazó, gyalázatos ügyet, a nemzeti oldal által uralt törvényhozástól pedig az, hogy felemelje a beleegyezési korhatárt. Közelítve ezzel jogrendszerünket a magyar társadalom erkölcsi közfelfogásához.
