Az izraeli közélet megosztottságát, amely szerinte meghívás volt a Hamásznak, egyszerűen Benjamin Netanjahu számlájára írja. Ezt egy abszurd megfogalmazással toldja meg, miszerint a zsidó „diaszpóra számára a holokauszt utáni korszak ígérete az volt, hogy a bűnbánatra szégyenült emberiség végre kigyógyul a zsidó megszállottságból”. Egyrészt a nemrég érkezett „újeurópaiakon” kívül az őslakosok igen kis számban szenvednek „zsidó megszállottságban”, mi, többiek pedig, gyanítom, nem kívánunk „bűnbánatra szégyenülni”, tudjuk mi őszintén gyászolni közös halottainkat bűnbánat és szégyenérzet nélkül is. Azt is hozzáteszi, hogy a keresztény civilizációnak a zsidóság mint a végső gonosz szimbóluma, Krisztus-gyilkos jelent meg. Sőt egy félreértelmezett formában előhozza azt a bibliai eredetű keresztény tanítást is, miszerint állítólag a keresztény egyház a zsidók helyébe lépett mint az „Izrael” identitás jogos örököse.
Nehéz lenne megmondani, vajon hány terroristában vagy szélsőbaloldali Hamász-ölelgető nyugati egyetemistában jelent meg zsidógyűlöletük motivációjaként Krisztus keresztrefeszítése vagy az „új Izrael” gondolata. Inkább talán Halevi urat kellene megkérni, hogy sürgősen kezelje súlyos kereszténységellenes előítéleteit, és értse végre meg, hogy nem a nyugati keresztény kultúra az oka a zsidóság ellen indított jelenlegi támadásoknak, hanem épp ennek szétesése, tönkretétele. Minden hibájával együtt is kizárólag az európai típusú keresztény civilizációs közeg az egyetlen, amely reményt, biztonságot és jövőt tud biztosítani a zsidóságnak.
A posztholokauszt kornak viszont valóban vége. Ez azt jelenti, hogy eltűntek azok a fékek, amelyek Európában és Amerikában a holokauszt és tágabb értelemben a nácizmus elrettentő emlékét tabuként kezelték, és amelyek emléke, Halevi szavaival élve, „védte a zsidóságot”. Ma már a holokausztot nyíltan éltethetik óriási tömegek a nyugati városok utcáin.
Ezrével ünneplik terrorszervezetek gyilkos akcióit, és a kormányzó baloldali elitek nem csak, hogy nem lépnek fel ellenük, hanem a szólásszabadság nevében védik ezeket. Egyidejűleg viszont ugyanezt a szabadságot megvonják azoktól, akik kritikus hangon, bátran ellenállnak a szélsőbaloldali–iszlamista erők hatalomátvételének. Így amíg a zsidóság nem érti meg, hogy az az ellenség, akikben ők kizárólag az antiszemitát látják, ugyanaz az erő, amelyik a keresztényüldözés, a papjaink, templomaink elleni támadások mögött áll, amelyik a családot, a nemzetet az elnyomó fehér ember találmányának tartja, addig a zsidó közösségek nem lesznek biztonságban sem Európában, sem Amerikában.
A posztholokauszt kor vége azt jelenti, hogy a zsidóságnak egyesítenie kell erejét a globalizmus elleni, nemzeti és polgári fronttal, és fel kell végre fedeznie a progresszív liberalizmus ortodoxiáiban annak a halálos fenyegetésnek a forrását, amely rövid időn belül véget vethet a nyugati zsidó diaszpórának. De ha ez idegen számukra, akkor, kérem, találjunk ki valami jobbat, mert a liberalizmus luxusát csak akkor engedhetik meg maguknak egyes kiváltságos rétegek, amíg van egy konzervatív többség, amelyik ehhez megteremti a demokratikus értékközösséget.
Öröm látni, hogy ezt egyre nagyobb számú zsidó értelmiségi érti meg úgy Izraelben, mint a diaszpórában.
Már nem elég politikailag a radikális baloldalra menekülni, ha minél távolabb akarunk kerülni a radikális jobboldaltól, amivel a náci ideológiát azonosítják – a gyűlölet nem lineárisan terjed. Ott, ahol a zsidók szenvednek, ott mindig is szenvedni fognak keresztények, de polgári értékek szerint igazodó világiak is. Az ellenség közös, csak közösen tudunk ennek ellenállni. De mindezt csak akkor, ha a sérelmeinket nem saját szűk vallási vagy etnikai közösségünk határain belül definiáljuk.
A szerző a Hungary Today hírportál főszerkesztője
