Merész dolog már az is, ha ez ember felteszi a kérdést: mi lehet az élet célja, értelme? Az pedig végképp meredek, ha a választ is tudni véli, horribile dictu még le is írja. Mégis megpróbálom, de természetesen ez csak amolyan „hangosan” gondolkodás, amire invitálom az olvasókat. Pontosabban: invitáltam már korábban is, hiszen többször említettem már egyes fogalmakat, felvetéseket itt, a Magyar Nemzet hasábjain is egyes írásaimban. A mostanihoz az inspirációt Sasvári Szilárd Fidesz-alapító, korábbi parlamenti képviselő adta, amiért mindenképp köszönetet kell mondanom. Szilárd nemrég egy rendezvényen megkérdezte, hogy az egyik írásomban megemlített gondolatnak, miszerint születésünk előtt a lelkünk egyfajta megállapodást köt Istennel az életutunkról, találtam-e bárhol, bárkinél valamilyen teológiai előzményét. Mondtam, hogy sajnos nem, pedig sokkal könnyebb lenne, ha óriások vállán állhatnék. De ha már innen, a sámliról ágaskodom, megpróbálnám valamiféle kerek egésszé összegyúrni azokat az egzisztenciális kérdéseket, amelyekkel a korábbi írásokban is foglalkoztam…
A kereszténység egyik alaptézise a túlvilág. Hogy a halál csak a földi, fizikai lét végét jelenti, a lelkünk viszont tovább él, ráadásul örökké. És ha befogadtuk Krisztust, Isten fiát az életünkbe, akkor ez az öröklét a Mennyben lesz, ahol ő és az Atya várnak ránk. A lélek tehát nem válik semmivé.
De mi a helyzet a születés előtt? Ott mégis a semmiből keletkezik? Ha viszont a születésünk előtt is létezik, akkor honnan jön?
Hát természetesen Istentől. A mindenhatótól, aki egyszerre személy, akivel kapcsolatunk van, ugyanakkor egy mindent átható szellemi erő is. Kicsit mint a hidrogénatom körül az elektron, amely egyszerre rendelkezik részecske- és hullámtulajdonsággal is. Isten maga az univerzum. Jeremiás könyvétől János evangéliumán át Pál efezusiakhoz írt leveléig számos helyen olvashatjuk a Bibliában, hogy Isten mindenütt, mindenben jelen van; bennünk is. Születésünkkor tehát magunkkal hozunk egy „darabot” belőle. Előtte viszont a lelkünk része volt annak az univerzális teljességnek, ami ő.
A lelkünk tehát Istentől jön és Istenhez tér vissza. Közben pedig bejár egy utat a Földön, amit előtte, amikor még része az egységnek, „megbeszél” Istennel. Hogy miket szeretne megtapasztalni. Választ egy sorsfeladatot. Ez nem olyan értelemben „feladat”, hogy megcsinálunk, létrehozunk, elvégzünk valamit. A sorsfeladat tulajdonképpen önmagunk megvalósítása, lelkünk kiteljesítése. Azzá lenni, aki tényleg vagyunk.
És kissé paradox módon, a lélek épp olyan helyre, olyan körülmények közé születik, amelyek nehezítik a sorsfeladatot. Olyan szülőket választunk, genetikai örökséggel, testi-szellemi adottságokkal, családi háttérrel, környezeti viszonyokkal, stb., amelyek kihívást, leküzdendő akadályt jelentenek a lélek számára. Az embernek nem valamivé kell válnia, hanem önmagává kell „visszaválnia”. Azzá a tiszta lélekké, ami a születése pillanatában még volt. Élete során ledobva mindazokat a terheket, traumákat, viselkedésmintákat, amelyek – a modern pszichológia szerint – gyerekkorban rakódnak ránk. Ez tehát a sorsfeladat: a tiszta, Istentől jövő „bepiszkolódik”, tapasztal, majd pedig újra tisztulni igyekszik, és végül visszatér Istenhez.