Nem mindegy azonban, milyen a bejárt út. Ha a sorsfeladatunk felé haladunk, akkor mindent sokkal könnyebbnek érzünk. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ne lenne tele nehézségekkel. De ezeket nem akadályként, hanem kihívásként, feladatként fogjuk fel, teljes lényünkkel belemegyünk, flow-ba kerülünk (a fogalmat Csíkszentmihályi Mihálytól kölcsönözve). 

Ha viszont letérünk az útról, fájdalmakba, frusztrációkba, falakba ütközünk. Mert rossz felé megyünk. Persze rengeteg figyelmeztetést kapunk, ha letértünk. Erről írta Andrew Matthews világsikerű, nem hitből született, de egyébként kiváló könyvében („Hallgass a szívedre”), hogy ha rossz úton járunk, az univerzum kavicsokkal, aztán kövekkel, majd sziklákkal dobál minket, és ha még mindig nem figyelünk oda, végül egy hegyet vág hozzánk. Ez az „univerzum” maga Isten. Aki gyengéden próbál minket visszaterelni. De ha nem „vesszük az adást”, akkor egyre nagyobb fájdalmakra, problémákra van szükségünk ahhoz, hogy magunkba szálljunk, hogy a környezeti hatások, késztetések, racionális megfontolások stb. közepette hajlandók legyünk a lelkünkre hallgatni, és igazán önmagunk lenni.

Ettől még nagyon sokáig képes lehet az ember a tévelygésre, az önbecsapásra. Sok jó, kellemes, pozitív dolog is lehet az életünkben akkor is, ha nem a valódi utunkat járjuk. Ezek lehetnek pótcselekvések, de akár ajándékok is. Mert Isten nem haragszik ránk, ha nem a vele „megbeszélt” sorsfeladatot hajtjuk végre. Hiszen szabad akaratot adott. Ha nem is sikerül a valódi utunkat járni, önmagunk lenni, ettől még lehetünk jó emberek. (És itt most nem pejoratív értelemben, egybeírva használom a „jóember” szót, amivel a liberálisok erényfitogtatására, jóságoskodására, szoktunk utalni.) 

Ami, még egyszer, a nagyon személyes, belső utazásunk, nem pedig valamilyen látványos, nagybetűs feladat. Utóbbi az úgynevezett „halhatatlanságprojekt”. Az, hogy szeretnénk, ha valami akkor is maradna belőlünk itt a Földön, miután eltávozunk. Valamilyen alkotás, szellemi örökség. Vagy konkrétan az utódaink. A halhatatlanságprojekt lehet simán a gyereknevelés, de lehet tudományos vagy írói munka, magas politikai funkció, lelki segítői pálya vagy fák ültetése is. Amivel nyomot hagyunk a világon.

Összefüggésben lehet a sorsfeladattal, de nem egyenlő vele. Előfordulhat, hogy valakinek a halhatatlanságprojektje az, hogy hatást fejtsen ki a társadalomra, és ehhez meg is vannak az intellektuális, kommunikációs, retorikai stb. képességei, de a sorsfeladata épp az, hogy ezt ne harsányan, látványosan tegye, hanem önmagát háttérbe tolva, ügyek érdekében dolgozzon, „csendes szolgáló” legyen. Olyan is van, hogy valakinek a gyereknevelés a halhatatlanságprojektje, ráadásul egy introvertált, alárendelődésre hajlamos személyiség, de a sorsfeladata épp az, hogy bátran vállalja önmagát, merjen boldog lenni, kibontakozni, akár szélesebb körben is hatni a világra. 

Na, de mi van, ha nem sikerül? – tehetjük fel a jogos kérdést. És sokszor nem sikerül. Sőt, viszonylag kevés embernek sikerül valóban a sorsfeladatát végrehajtania. Akinek igen, az nagy békességben hal meg és tér vissza a Teremtőhöz. (Ha még a lelki társát is megtalálta, és a halhatatlanságprojektje is sikerült, az hatalmas bónusz.) De Isten akkor is visszavár, és a lelkünk akkor is visszavágyik hozzá, ha nem sikerült. 

Hadd közelítsem meg ezt pszichológiai, illetve egy kicsit neurobiológiai oldalról is. A köztudatban elterjedt és a pszichológiában is használt leegyszerűsítés szerint a kreativitás, az intuíció, az érzelmek a jobb agyféltekében „laknak”, agyunknak ez a része holisztikusan érzékeli a világot. Szemben a racionális, logikus, analitikus bal agyféltekével. Egyik vagy másik félteke dominanciája dönti el az adott ember alapvető beállítottságát. A neurobiológia jóval részletesebben térképezi fel az agyat, annak különböző részeit és ezen részek tevékenységét. De ugyanígy megállapítja, hogy a két félteke eltérő funkciókkal bír.

Ha felborul az egyensúly, és/vagy diszfunkcionálisan működnek, akkor mindenféle mentális, de akár fizikai betegségek, szindrómák is jelentkeznek. (Extrém helyzetben például epilepszia.) De akkor is, ha az egyik teljesen átveszi az uralmat. A jobb agyféltekét megfeleltethetjük a léleknek, a balt a szellemnek vagy értelemnek. 

És a végén valamilyen balesetben hal meg az illető. Vagy a másik eset (főleg introvertáltabb személyiségeknél), amikor a folyamatos, hosszú távú elfojtás rákot okoz.

De hogy ne a halállal zárjuk az írást/olvasást, mindenkinek boldog karácsonyt kívánok már most, advent elején! Válasszuk Krisztust, Istent, a lelkünket, önmagunkat; válasszuk az életet!