Merész dolog már az is, ha ez ember felteszi a kérdést: mi lehet az élet célja, értelme? Az pedig végképp meredek, ha a választ is tudni véli, horribile dictu még le is írja. Mégis megpróbálom, de természetesen ez csak amolyan „hangosan” gondolkodás, amire invitálom az olvasókat. Pontosabban: invitáltam már korábban is, hiszen többször említettem már egyes fogalmakat, felvetéseket itt, a Magyar Nemzet hasábjain is egyes írásaimban. A mostanihoz az inspirációt Sasvári Szilárd Fidesz-alapító, korábbi parlamenti képviselő adta, amiért mindenképp köszönetet kell mondanom. Szilárd nemrég egy rendezvényen megkérdezte, hogy az egyik írásomban megemlített gondolatnak, miszerint születésünk előtt a lelkünk egyfajta megállapodást köt Istennel az életutunkról, találtam-e bárhol, bárkinél valamilyen teológiai előzményét. Mondtam, hogy sajnos nem, pedig sokkal könnyebb lenne, ha óriások vállán állhatnék. De ha már innen, a sámliról ágaskodom, megpróbálnám valamiféle kerek egésszé összegyúrni azokat az egzisztenciális kérdéseket, amelyekkel a korábbi írásokban is foglalkoztam…
A kereszténység egyik alaptézise a túlvilág. Hogy a halál csak a földi, fizikai lét végét jelenti, a lelkünk viszont tovább él, ráadásul örökké. És ha befogadtuk Krisztust, Isten fiát az életünkbe, akkor ez az öröklét a Mennyben lesz, ahol ő és az Atya várnak ránk. A lélek tehát nem válik semmivé.
De mi a helyzet a születés előtt? Ott mégis a semmiből keletkezik? Ha viszont a születésünk előtt is létezik, akkor honnan jön?
Hát természetesen Istentől. A mindenhatótól, aki egyszerre személy, akivel kapcsolatunk van, ugyanakkor egy mindent átható szellemi erő is. Kicsit mint a hidrogénatom körül az elektron, amely egyszerre rendelkezik részecske- és hullámtulajdonsággal is. Isten maga az univerzum. Jeremiás könyvétől János evangéliumán át Pál efezusiakhoz írt leveléig számos helyen olvashatjuk a Bibliában, hogy Isten mindenütt, mindenben jelen van; bennünk is. Születésünkkor tehát magunkkal hozunk egy „darabot” belőle. Előtte viszont a lelkünk része volt annak az univerzális teljességnek, ami ő.
A lelkünk tehát Istentől jön és Istenhez tér vissza. Közben pedig bejár egy utat a Földön, amit előtte, amikor még része az egységnek, „megbeszél” Istennel. Hogy miket szeretne megtapasztalni. Választ egy sorsfeladatot. Ez nem olyan értelemben „feladat”, hogy megcsinálunk, létrehozunk, elvégzünk valamit. A sorsfeladat tulajdonképpen önmagunk megvalósítása, lelkünk kiteljesítése. Azzá lenni, aki tényleg vagyunk.
És kissé paradox módon, a lélek épp olyan helyre, olyan körülmények közé születik, amelyek nehezítik a sorsfeladatot. Olyan szülőket választunk, genetikai örökséggel, testi-szellemi adottságokkal, családi háttérrel, környezeti viszonyokkal, stb., amelyek kihívást, leküzdendő akadályt jelentenek a lélek számára. Az embernek nem valamivé kell válnia, hanem önmagává kell „visszaválnia”. Azzá a tiszta lélekké, ami a születése pillanatában még volt. Élete során ledobva mindazokat a terheket, traumákat, viselkedésmintákat, amelyek – a modern pszichológia szerint – gyerekkorban rakódnak ránk. Ez tehát a sorsfeladat: a tiszta, Istentől jövő „bepiszkolódik”, tapasztal, majd pedig újra tisztulni igyekszik, és végül visszatér Istenhez.
Nem mindegy azonban, milyen a bejárt út. Ha a sorsfeladatunk felé haladunk, akkor mindent sokkal könnyebbnek érzünk. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ne lenne tele nehézségekkel. De ezeket nem akadályként, hanem kihívásként, feladatként fogjuk fel, teljes lényünkkel belemegyünk, flow-ba kerülünk (a fogalmat Csíkszentmihályi Mihálytól kölcsönözve).
Azt az utat járjuk, amit a lelkünk valóban kijelölt magának. Azaz: Isten útját. Ezért érezzük ilyenkor szabadnak magunkat. Mert természetes. Mert azt érezzük: önmagunk vagyunk. Ez maga az úgynevezett „keresztény szabadság”.
Ha viszont letérünk az útról, fájdalmakba, frusztrációkba, falakba ütközünk. Mert rossz felé megyünk. Persze rengeteg figyelmeztetést kapunk, ha letértünk. Erről írta Andrew Matthews világsikerű, nem hitből született, de egyébként kiváló könyvében („Hallgass a szívedre”), hogy ha rossz úton járunk, az univerzum kavicsokkal, aztán kövekkel, majd sziklákkal dobál minket, és ha még mindig nem figyelünk oda, végül egy hegyet vág hozzánk. Ez az „univerzum” maga Isten. Aki gyengéden próbál minket visszaterelni. De ha nem „vesszük az adást”, akkor egyre nagyobb fájdalmakra, problémákra van szükségünk ahhoz, hogy magunkba szálljunk, hogy a környezeti hatások, késztetések, racionális megfontolások stb. közepette hajlandók legyünk a lelkünkre hallgatni, és igazán önmagunk lenni.
Ettől még nagyon sokáig képes lehet az ember a tévelygésre, az önbecsapásra. Sok jó, kellemes, pozitív dolog is lehet az életünkben akkor is, ha nem a valódi utunkat járjuk. Ezek lehetnek pótcselekvések, de akár ajándékok is. Mert Isten nem haragszik ránk, ha nem a vele „megbeszélt” sorsfeladatot hajtjuk végre. Hiszen szabad akaratot adott. Ha nem is sikerül a valódi utunkat járni, önmagunk lenni, ettől még lehetünk jó emberek. (És itt most nem pejoratív értelemben, egybeírva használom a „jóember” szót, amivel a liberálisok erényfitogtatására, jóságoskodására, szoktunk utalni.)
Vállalhatunk számos olyan feladatot, küldetést, ami hasznos, nemes, megfelel egy magas – mások vagy önmagunk által állított – mércének, társadalmi elvárásnak, de akár az általános isteni parancsoknak is. És ezekben a feladatokban számos sikerélmény, elégedettségérzés is érhet minket. De a lelkünk csak úgy lesz igazán boldog, ha önmagunk lehetünk. Ha a saját, isteni utunkat járjuk. Ha a sorsfeladatunkat hajtjuk végre.
Ami, még egyszer, a nagyon személyes, belső utazásunk, nem pedig valamilyen látványos, nagybetűs feladat. Utóbbi az úgynevezett „halhatatlanságprojekt”. Az, hogy szeretnénk, ha valami akkor is maradna belőlünk itt a Földön, miután eltávozunk. Valamilyen alkotás, szellemi örökség. Vagy konkrétan az utódaink. A halhatatlanságprojekt lehet simán a gyereknevelés, de lehet tudományos vagy írói munka, magas politikai funkció, lelki segítői pálya vagy fák ültetése is. Amivel nyomot hagyunk a világon.
Összefüggésben lehet a sorsfeladattal, de nem egyenlő vele. Előfordulhat, hogy valakinek a halhatatlanságprojektje az, hogy hatást fejtsen ki a társadalomra, és ehhez meg is vannak az intellektuális, kommunikációs, retorikai stb. képességei, de a sorsfeladata épp az, hogy ezt ne harsányan, látványosan tegye, hanem önmagát háttérbe tolva, ügyek érdekében dolgozzon, „csendes szolgáló” legyen. Olyan is van, hogy valakinek a gyereknevelés a halhatatlanságprojektje, ráadásul egy introvertált, alárendelődésre hajlamos személyiség, de a sorsfeladata épp az, hogy bátran vállalja önmagát, merjen boldog lenni, kibontakozni, akár szélesebb körben is hatni a világra.
A halhatatlanságprojekt és a sorsfeladat „összehangolása” nem könnyű. Ebben a legnagyobb segítség az úgynevezett lelki társ lehet, ha megtaláljuk. Ő egyfajta „mutató” Istentől; egyszerre szikla, amely visszalök a jó útra, és ajándék, aki aztán rajta is tart. Magával ragad vagy visszahúz, épp amire szükségünk van.
Na, de mi van, ha nem sikerül? – tehetjük fel a jogos kérdést. És sokszor nem sikerül. Sőt, viszonylag kevés embernek sikerül valóban a sorsfeladatát végrehajtania. Akinek igen, az nagy békességben hal meg és tér vissza a Teremtőhöz. (Ha még a lelki társát is megtalálta, és a halhatatlanságprojektje is sikerült, az hatalmas bónusz.) De Isten akkor is visszavár, és a lelkünk akkor is visszavágyik hozzá, ha nem sikerült.
Aki nem a lelki-isteni útját járja, azt nem Isten bünteti meg, hanem ő maga megy az önsorsrontás felé. Amikor aztán túl messzire ment, a „sziklák” sem voltak elegendők, és már nincs ereje visszatérni, akkor feladja. Isten pedig a megfelelő módon segít, hogy a lelkünk visszatérjen hozzá. Azaz: fizikai halált halunk, de mindenki a saját személyiségének megfelelően.
Hadd közelítsem meg ezt pszichológiai, illetve egy kicsit neurobiológiai oldalról is. A köztudatban elterjedt és a pszichológiában is használt leegyszerűsítés szerint a kreativitás, az intuíció, az érzelmek a jobb agyféltekében „laknak”, agyunknak ez a része holisztikusan érzékeli a világot. Szemben a racionális, logikus, analitikus bal agyféltekével. Egyik vagy másik félteke dominanciája dönti el az adott ember alapvető beállítottságát. A neurobiológia jóval részletesebben térképezi fel az agyat, annak különböző részeit és ezen részek tevékenységét. De ugyanígy megállapítja, hogy a két félteke eltérő funkciókkal bír.
Ha felborul az egyensúly, és/vagy diszfunkcionálisan működnek, akkor mindenféle mentális, de akár fizikai betegségek, szindrómák is jelentkeznek. (Extrém helyzetben például epilepszia.) De akkor is, ha az egyik teljesen átveszi az uralmat. A jobb agyféltekét megfeleltethetjük a léleknek, a balt a szellemnek vagy értelemnek.
Ha a bal agyfélteke, a racionalitás teljesen elnyomja a jobbot (vagyis a lelket, az érzéseket), akkor egy idő után jelentkezhet (elsősorban az extrovertáltabb, túlkompenzáló személyiségeknél) a kiégés, a depresszió, ami aztán átmehet szuicid késztetésekbe, önpusztító életmódba, adrenalinfüggésbe, veszélyes élethelyzetek keresésébe.
És a végén valamilyen balesetben hal meg az illető. Vagy a másik eset (főleg introvertáltabb személyiségeknél), amikor a folyamatos, hosszú távú elfojtás rákot okoz.
De hogy ne a halállal zárjuk az írást/olvasást, mindenkinek boldog karácsonyt kívánok már most, advent elején! Válasszuk Krisztust, Istent, a lelkünket, önmagunkat; válasszuk az életet!
