Két merész eseményt szervezett a múlt hétre Schmidt Mária történészprofesszor csapata: hétfőn Lévai Anikó (itt elsősorban jogász, Bibó-szakkollégista és rendszerváltó személyiség) részvételével, pódiumbeszélgetés és könyvbemutató révén megtörtént Szájer József régóta esedékes közéleti rehabilitációja. Két napra rá pedig nagyszabású Csurka-konferenciát tartottak, az író-politikus születésének lazán értelmezett 90. évfordulóján. Mindkét ankét magas színvonalat képviselt.
Pedig Schmidt Mária bőven megengedhetné magának, hogy biztosra megy, ám ő újra és újra meglepi a közönséget az általa vezetett műhelyek szellemi bátorságával. Itt kell megjegyezni, hogy beérett a vetés, hiszen a nagy öregek mellett felnőtt és hangjára talált egy új, gondolkodó jobboldali nemzedék, amelyet olyan, első osztályú magyar emberek képviselnek, mint Békés Márton történész, a XXI. Század Intézet igazgatója vagy Balogh Gábor, a Terror Háza vezető történésze, illetve Soltész Márton irodalomtörténész, a Kertész Imre Intézet igazgatója és Fekete Rajmund, a Kommunizmuskutató Intézet vezetője.
Persze adódik a kérdés, hogy szabad-e Csurkát és Szájert egy lapra tenni? Lehet, maguk az érintettek sem helyeselnék ezt.
Csakhogy a rendszerváltoztatás óta eltelt három és fél évtized világosan megmutatta a valódi választóvonalakat, és nem lehet kérdés, hogy legalább két fronton közös nevezőre hozható a magyar közélet két jeles figurája: ez pedig a hazaszeretet és a kérlelhetetlen antikommunizmus.
Hála a fent is méltatott történészeknek, ma már kijelenthető, hogy Csurka István rendszerváltás előtti pályafutása mentes a kollaborációtól: a ’56-os főiskolai nemzetőr megjárta a kistarcsai internálótábor poklát, és bár – a lelki és fizikai terror hatására – aláírt az állambiztonságiaknak, de a jelentéstételt mindvégig elszabotálta. Komikus, hogy a Néhány gondolat a rendszerváltás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán címmel 1992 augusztusában megjelent, hatalmas indulatokat kiváltó, ám annál lényeglátóbb dolgozata óta rá epét hányó liberális értelmiség a hetvenes-nyolcvanas években Csurkát még mint ellenzéki ikont rajongta körül. Volt is okuk rá, hiszen az író a konszolidálódó, legitimációját kereső Kádár-diktatúra ádáz és hangos ellenfele maradt, többször ítélték szilenciumra, vegzálták és megfigyelték. Odatette a névjegyét a Bibó István temetésén egymásra találó ellenzéki értelmiség első nagy közös akciója során is: Bibó-felejtés címmel ő írta a legérdekesebb esszét a szamizdatként megjelenő emlékkönyvbe. 1980-ban (amikor még letöltendő börtönbüntetést osztogatott a hatalom a március 15-én, a Petőfi szobránál összegyűlő fiataloknak) Csurka így írt a börtönévei után raktárosként, irodistaként sínylődő Bibó tragikus sorsáról: