Elvileg minden keresztény tudja, hogy karácsonykor ünnepeljük Jézus Krisztus születésnapját – mégsem tudjuk, hogy valójában mikor született. Születésének, illetve mint János evangéliumában olvassuk: az Ige testet öltésének pontos dátuma (év, hónap, nap) ismeretlen; az evangéliumok sem közlik. Az európai, tágabb értelemben a nyugati időszámítás hagyományosan Krisztus születésének feltételezett időpontjától számítja az éveket, ezért jelenleg Kr. u. 2024-et írunk, bár különböző történelmi feljegyzések és csillagászati számítások összevetése alapján az a legvalószínűbb, hogy néhány évvel korábban jött e világra, mégpedig – a sok évszázados hagyomány szerint – az év leghosszabb, legsötétebb éjjelén, azaz a téli napforduló idején. Ez a csillagászati jelenség az északi féltekén napjainkban december 21-re (mint az idén) vagy 22-re (mint pél­dául tavaly) esik, a régi római naptárban azonban december 25-én következett be.

Mikor, miért és miképp lett épp ez a nap karácsony első napja, amit hagyományosan (mi, magyarok is) már az előző napon, szentestén kezdünk ünnepelni?

Ennek egyik fő oka (a teo­lógiai felfogás mellett) a Római Birodalomban Néró császár óta kezdődő, s a III. század közepétől (Decius, majd Valerianus császárok által elrendelt) felerősödő totális, kíméletlen keresztény­üldözés lehetett, amelynek utolsó nagy hulláma Diocletianus és Galerius Maximianus császárok alatt tetőzött a IV. század első évtizedében. Ekkorra azonban a kereszténység már annyira áthatotta-átformálta a birodalom szinte minden részét és társadalmi rétegét – beleértve a politikai és a szellemi-kulturális hatalmat birtokló elitet, sőt a hadsereget is –, hogy megérett a helyzet az állam és az egyház kiegyezésére. A Kr. u. 313-ban kiadott úgynevezett milánói ediktumban a két római császár, I. Constantinus és keleti uralkodótársa, Licinius elrendelte a keresztények számára (is) a szabad vallásgyakorlás jogát, emellett a keresztények egyéni és közös tulajdonának szabadságát is kimondták, és előírták az elkobzott egyházi, gyülekezeti vagyonuk – beleértve a templomokat, temetőket, földeket és ingó javakat – teljes visszaadását s törvényes védelmét. Így a kereszténység üldözött vallásból elismert, sőt támogatott egyházzá vált, ami fordulópontot jelentett a kereszténység és egész Európa történetében.

Miután ezerhétszáz éve, 324 szeptemberében a történetírók által Nagy Konstantin néven emlegetett I. Constantinus véres polgárháborúban végleg legyőzte uralkodó-, egyben vetélytársát, Liciniust, az egész birodalom egyeduralkodója lett. A következő évben rendezték meg a kisázsiai Nicaea (ógörögül Nikaia) városában az első egyetemes zsinatot, amelynek tanácskozásait „apostoli” fejedelemként ő vezette, határozatait – köztük a legjelentősebbet, az Atyaisten és a Fiúisten, azaz Jézus egylényegűségét (homoousziosz) kimondó hitelv, valamint a húsvét (mint „mozgó” ünnep) időpontjának pontos meghatározása – ő szentesítette, saját kancelláriájával ő bonyolíttatta le a zsinati határozatok kézbesítését, hivatalos közegeivel pedig ellenőriztette a végrehajtásukat. Ekkortájt kezdte el átépíteni a (később Constantinopolisra átnevezett) görög Byzantiont a birodalom új fővárosává, „Új Rómává”, azzal a céllal, hogy az a régi, pogány Rómával szemben Krisztus városa lesz.

Az új fővárost 330 májusában, uralkodásának huszonöt éves jubileumi ünnepségeivel egybekötve avatta fel Nagy Konstantin. Mint Alföldi András világhírű magyar régész és ókortörténész írja Keresztény császárok, pogány Róma című könyvében, a felavatás emlékére óriási tömegben vert aprópénzek és medallionok – amelyeken a várost megszemélyesítő nőalak kezében a Krisztus keresztjén nyugvó világgömb van ábrázolva – azt fejezték ki, hogy a kereszténység világuralmának eszmei középpontja az Imperium Romanum új fővárosa. Konstantin szerint – aki önmagát nemcsak az állam, hanem az egyház urának is tartotta – Isten parancsolta meg neki álmában ennek megalkotását.

Ezek voltak a legfontosabb előzményei annak, hogy valamikor Kr. u. 325 és 336 között megtörtént Jézus születésünnepének, karácsony napjának a kijelölése. A vélhetően legrégebbi ismert forrás a Szent I. Damasus pápa titkára, Filocalus római írnok és kőmetsző által 354-ben szerkesztett kalendárium (Chronicon), amely 336-tól indulva felsorolja a római liturgikus ünnepeket, köztük a Nativitas Dominit, az Úr születésnapját. Eszerint 336. december 25-én már megünnepelték a karácsonyt Rómában, míg a 325. évi nicaeai zsinat még nem említette az egyház akkori ünnepei között. Ugyanakkor a katolikus tradíció másik verziója szerint Szent I. Gyula pápa 350-ben nyilvánította Jézus születésének napjává december 25-ét.

Az ókori keleti misztériumvallások napisteneiből és a napkultusz görög központi istenségeiből (Zeusz, Apollón, Héliosz) formálódott a III. századra egyetlen szinkretikus istenséggé a római Sol invictus, akinek (újjá)születése ünnepét a pannoniai születésű Aurelianus császár éppen 1750 éve, 274-ben helyezte december ­25-re, és az ünnepet az egész birodalomban minden alattvaló számára kötelezővé tette. Hogy a pogány napistenkultuszt a keresztények megpróbálták összeegyeztetni saját hitükkel/vallásukkal, annak egyik legkorábbi jele, hogy a III. század közepén vértanúságot szenvedett Szent Ciprián karthágói püspök azt írta: „Mily csodálatos az Isteni Gondviselés, amelyik napon a Nap született, jött a világra Krisztus is!”

Sol, a napisten december 25-i ünnepének transzformálása Jézus születésnapjává hosszú folyamat eredménye volt, azonban a döntő fordulat Nagy Konstantin legendás „pálfordulása” lehetett. A csodás megtérést – az ifjú császárnak a 312. október 28-i Milvius hídi csata előtti istenijelenés-élményét – sok történész és egyháztörténész idézte és elemezte már, bár nem mindegyikük ad(ott) hitelt neki. A Diocletianus császár 305. évi lemondása után zajló zavaros és véres polgárháborúban több kijelölt és önjelölt fő- és alcsászár (augustus és caesar) vívott egymással élet-halál harcot a főhatalomért. A Rómáért és a nyugati birodalomrészért vívott háború sorsdöntő csatája előtt – a caesareai Euse­bius püspök és történetíró elbeszélése szerint – Konstantin a már lemenőben lévő napkorong fölött a kereszt fénysugárral kirajzolt jelét pillantotta meg, és mellette az égre íródva e szavakat: „e jelben győzni fogsz”.

A jelenést nem értette a császár, de éjjel álmában megjelent Krisztus, és meghagyta neki, hogy az égen látott jegyet másolja le és használja sisakján védőeszközül ellenségei ellen. Így is tett, másnap serege Róma városfalai előtt legyőzte Maxentius császár erőit, és Konstantin bevonulhatott Rómába. A híres látomás másik verziója szerint – amit Lactantius keresztény szónok és író, Konstantin legidősebb fiának nevelője művéből ismerünk – nem a kereszt volt a varázserejű jegy, hanem a Krisztus nevének görög kezdőbetűiből – X (Chi) és P (Rho) – álló monogram, ami együtt jelent meg a császár álmában a „hoc signo victor eris” szavakkal. Krisztus arra utasította Konstantint, hogy katonái pajzsára – tehát nem csak a zászlórudakra és saját sisakjára – írassa fel e csodatevő jegyet.

Számos történész nem ad hitelt a csodálatos megtérésnek; szerintük a császár által véghez vitt keresztény(ség)pártoló fordulat egy hatalomvágyó politikus hidegfejű számításának műve. Például Paul Johnson, a tavaly elhunyt kiváló angol történész és író szerint a hiú és babonás Constantinus azért fogadta el a kereszténységet, mert ez megfelelt növekvő megalomániájának és személyes érdekeinek, s szerepe nem sokban különbözött a pogány istencsászárokétól. A kételkedőkkel szemben Alföldi András úgy véli, Konstantin hitének őszinteségét, egész lényét átformáló erejét nem lehet kétségbe vonni; pálfordulását nem a politika, hanem hite irányította, még ha ez a hit nem is a kereszténység teológiai rendszerén, még csak nem is szeretetközpontú erkölcsi tanításán alapult. A tekintélyes ókortörténész szakvéleménye szerint a Krisztus határtalan hatalmába vetett meggyőződése ragadta és fordította meg Konstantint, amelytől győzelmet várt a háborúban és birodalma virágzását békében. Sőt, amíg Krisztus be nem váltotta ígéretét, hogy megsegíti, addig nem szegődött hozzá: „Konstantin keresztény meggyőződésének a földi siker az alapja, sikereit állítja oda mindenek elé hite helyességének bizonyítására.”

Habár a császár személyesen is vonzódott a napistenkultuszhoz, s a győzhetetlen Sol képe a pogány istenek közül a legtovább maradt meg a római pénzeken és emlékérmeken (másfelől a keresztények is régtől fogva használták Krisztusnak a Nappal való összehasonlítását szemléltető kép gyanánt), december 25-e még Nagy Konstantin életében a napisten helyébe lépő Jézus születésnapja lett. Ahogy ő Krisztus jelével, illetve nevében győzött, úgy a napistenkultuszt s vele együtt a többistenhitet egyre inkább kiszorította a birodalom vallási életéből a győzedelmes kereszténység. A téli napfordulón – a mennyei magasságból a földi mélységbe csöppnyi csecsemőként alászálló Fiúistent várva, csodálva, imádva – így mi is emlékezhetünk karácsony ünnepének születésére, és az azt lehetővé tevő konstantini megtérésre.