Örök mementó: 2004. december 5.

A trianoni rablóbéke által szétdarabolt magyarság mindenkori politikai elitje előtt a legnagyobb történelmi kihívás az, hogy mihez kezd a nemzet szétszakítottságával, azzal az abszurd létállapottal, hogy minden negyedik-ötödik magyar idegen, sok esetben egyenesen ellenséges állam uralma alatt él. A történelem során e problémára a legkülönbözőbb válaszok születtek a Horthy-korszak revíziós törekvéseitől a kommunista időszak amputációs politikájáig, mely nemcsak mellőzte a nyolcvanas évek közepéig a határon kívül rekedt magyarság támogatását, de még e közösségek létének tényét is igyekezett kiradírozni a felnövekvő generációk tudatából.

Az 1998-ban hatalomra került kormány vezetője, Orbán Viktor az első sajtótájékoztatók egyikén jelezte, hogy kabinetje számára e kérdésben mi az elvi alap: a magyar nemzet határai nem esnek egybe Magyarország határaival, s az általa vezetett kormány a nemzet kormánya lesz. E gondolatból kiindulva hirdette meg a határokon átívelő magyar nemzetegyesítés programját,

aminek jegyében létrejött 1999-ben Magyar Állandó Értekezlet mint az ősi földjén megmaradt magyarságot összefogó szerveződés, s elfogadták a 2001. évi LXII. törvényt a szomszédos államokban élő magyarokról, közkeletű nevén a státustörvényt, mely első ízben teremtett jogviszonyt az elszakított nemzetrészekhez tartozó individuumok és az anyaállam között.

Több mint negyed évszázad eltelte után talán leírhatom, hogy az 1998-as győztes választást követő tusványosi tábor alkalmával megszervezett zárt körű politikai egyeztetésen – melyen a miniszterelnök mellett a Reform Tömörülés nevű autonomista, nemzeti konzervatív RMDSZ-platform vezetői, az RMDSZ akkori elnöke és tiszteletbeli elnöke s a Fidesz szakpolitikusai vettek részt – Orbán Viktor kívánatos célként jelölte meg a magyar állampolgárság kiterjesztését minden azt igénylő magyarra. (Ezt jelöli a köznyelvben meghonosodott „kettős állampolgárság” kifejezés, mely nem teljesen pontos, hiszen a magyar lehet akár harmadik állampolgársága is valakinek, aki példának okáért a Ceausescu-korszakban kitelepedett Nyugatra, állampolgárságot szerzett, majd hazatért.) Ennek az sem mond ellent, hogy nem sokkal később a kormány, mint említettem, a státustörvény nyomvonalán indult el, ahhoz ugyanis – ellentétben az állampolgársági törvény módosításával – nem volt szükség minősített többségre. Az ugyebár tudható volt, hogy a baloldali ellenzék támogatására az állampolgárság kiterjesztésének kérdésében nem lehet számítani.

A magyar állampolgárság kiterjesztésének eszmei támogatásával függhet össze, hogy Schmitt Pál mellett Orbán Viktor is aláírta a Magyarok Világszövetségének 2004-es népszavazási kezdeményezését, hozzájárulva ezzel az aláírásgyűjtés átütő sikeréhez, mely gyűjtés a kezdeményezőtől függetlenül az egyik legjelentősebb, ténylegesen civil nemzeti összefogás volt a rendszerváltás után.

Különböző politikán kívüli szerveződések és a két évvel korábban, Orbán Viktor felhívása nyomán megalakult polgári körök sokasága tett meg mindent a közös ügyért, olyan lelki felhajtóerő működött közösségi szinten, amihez hasonlót csak ritkán élhettünk meg.

A népszavazás, melynek ma van a 20. évfordulója, azóta is vitatott történelmi esemény. Sokan úgy vélik, jobb lett volna, ha nem derül ki a belső-magyarországi lakosság nagy részének érdektelensége. (A részvételi arány még a negyven százalékot sem érte el.)

Sokkoló volt annak kiderülése is, hogy majdnem annyian voltak azok, akik nem szavazatukkal jelezték, hogy nem kívánják visszaadni nemzettársaiknak azt, amitől a történelem vaskényszere fosztotta meg őket, mint azok, akik azt tették, ami ilyen helyzetben a legtermészetesebb: részt vettek a voksoláson, és igen szavazatot adtak le.

Az elszakított magyarság nagy része úgy élte meg mindezt, hogy az anyaország megtagadta őket. Ennek a csalódottságnak volt igazolhatatlan, korlátolt és káros megnyilvánulása az a felirat egy székely kocsmában, hogy magyar állampolgárokat nem szolgálnak ki. Teljesen mindegy, hogy ez egy elkeseredett reakció volt egy tragikus élményre, mert minden olyan gesztus, mely területi hovatartozás, állampolgárság vagy tájegységhez tartozás mentén generál ellentétet magyar és magyar között, akaratlanul is Trianont teljesíti ki. (Ráadásul azok, akik egyáltalán eljutnak Székelyudvarhelyre, jó eséllyel a megfelelő helyre tették az X-et a plebiszcitum alkalmával.) Azokban a 2004. decemberi lehangoló napokban olyanok is kifejezték megdöbbenésüket az eredmény miatt, akiktől korábban soha egy szót nem hallhattunk politikáról, közéletről. Számtalan publicisztika, több szívbe markoló vers is született alkalom szülte költőktől és neves tollforgatóktól egyaránt. Nem túlzás azt állítani, hogy az eredmény sokkolta a nemzetben gondolkodó magyarokat.

Ami azt a problémafelvetést illeti, hogy jobb lett volna, ha nem készül pillanatfelvétel a belső-magyarországi polgárok nemzeti öntudatbéli állapotáról, komoly dilemma, hogy mi jobb: elfedni a bajt vagy tudatában lenni annak, és megkísérelni orvosolni?

A népszavazás villanófényben mutatta meg a Kádár-kori tudati roncsolás és a ballib nemzetellenes propaganda hatását. Örök nemzetpolitikai mementóként marad meg, hogy a baloldal nyíltan és egyértelműen az összmagyarság eszméje ellen fordult. A gyászos emlékű SZDSZ szellemi útmutatásával konvergens módon a Gyurcsány-kormány hazug propagandával uszított az elszakított nemzetrészek ellen, azt vetítve előre, hogy a magyar állampolgárság kiterjesztése tönkretenné a magyar szociális ellátórendszert.

Ez lényegében a 2002-es MSZP-s kampány huszonhárommillió munkavállalóval való riogatásának átcsomagolt változata volt. (Ez a minősíthetetlen és teljességgel alaptalan hangulatkeltés is Gyurcsány Ferenchez kötődik, el is dicsekszik vele az Útközben című kötetében.)

Ezzel a gyalázatos kampánnyal kapcsolatban három tényt érdemes egymás mellé tenni. Az első a népszavazás tulajdonképpeni tárgya. Idézzük fel, miként is szólt a kérdés!

Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. tv. 19. § szerinti »magyar igazolvánnyal« vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?

Erre kellett választ adni.

A második, hogy akkor MSZP–SZDSZ-többség volt a parlamentben, ergo e többség akaratán múlott volna a népszavazás sikere esetén, hogy érinti-e egyáltalán, és ha igen, akkor milyen mértékben a megalkotandó törvény a magyar szociális ellátórendszert. Nettó demagógia volt tehát az egész hűhó, amellett a választók legalantasabb indulataira apellált.

A harmadik pedig az, hogy ugyanazok riogattak akkor az erdélyi magyarok beözönlésével, akik számolatlanul és válogatás nélkül beengednék az országba a harmadik világ zömmel muszlim, asszimilálhatatlan, az európai kultúrával szemben ellenséges, hódító szándékkal érkező betolakodóit. A népszavazási kampány kormányzati fekete propagandája mindenki által könnyen felfogható, örök igazolása marad a baloldal nemzetellenességének.

Más megközelítésben viszont szikár tény, hogy nemzetpolitikai haszonnal is járt a népszavazás, hiszen ha eredménytelen is lett – mivel nem járult elegendő szavazó az urnákhoz, és nem volt masszív az állampolgárság kiterjesztésének kérdésére adott igenek többsége –, de az igenek voltak többségben. S ez alapot adhatott arra, hogy 2010-ben az újonnan megválasztott, kétharmados Fidesz–KDNP-többségű törvényhozás huszárvágás-szerűen megoldja a kérdést.

A 2010-es évi XLIV. törvény az állampolgársági törvény módosításáról nemcsak a legjelentősebb nemzetegyesítő közjogi aktus volt a rendszerváltás óta, de egyfajta történelmi jóvátétel is, nem mellesleg pedig orvosság a népszavazás okozta lelki sebekre.