A trianoni rablóbéke által szétdarabolt magyarság mindenkori politikai elitje előtt a legnagyobb történelmi kihívás az, hogy mihez kezd a nemzet szétszakítottságával, azzal az abszurd létállapottal, hogy minden negyedik-ötödik magyar idegen, sok esetben egyenesen ellenséges állam uralma alatt él. A történelem során e problémára a legkülönbözőbb válaszok születtek a Horthy-korszak revíziós törekvéseitől a kommunista időszak amputációs politikájáig, mely nemcsak mellőzte a nyolcvanas évek közepéig a határon kívül rekedt magyarság támogatását, de még e közösségek létének tényét is igyekezett kiradírozni a felnövekvő generációk tudatából.
Az 1998-ban hatalomra került kormány vezetője, Orbán Viktor az első sajtótájékoztatók egyikén jelezte, hogy kabinetje számára e kérdésben mi az elvi alap: a magyar nemzet határai nem esnek egybe Magyarország határaival, s az általa vezetett kormány a nemzet kormánya lesz. E gondolatból kiindulva hirdette meg a határokon átívelő magyar nemzetegyesítés programját,
aminek jegyében létrejött 1999-ben Magyar Állandó Értekezlet mint az ősi földjén megmaradt magyarságot összefogó szerveződés, s elfogadták a 2001. évi LXII. törvényt a szomszédos államokban élő magyarokról, közkeletű nevén a státustörvényt, mely első ízben teremtett jogviszonyt az elszakított nemzetrészekhez tartozó individuumok és az anyaállam között.
Több mint negyed évszázad eltelte után talán leírhatom, hogy az 1998-as győztes választást követő tusványosi tábor alkalmával megszervezett zárt körű politikai egyeztetésen – melyen a miniszterelnök mellett a Reform Tömörülés nevű autonomista, nemzeti konzervatív RMDSZ-platform vezetői, az RMDSZ akkori elnöke és tiszteletbeli elnöke s a Fidesz szakpolitikusai vettek részt – Orbán Viktor kívánatos célként jelölte meg a magyar állampolgárság kiterjesztését minden azt igénylő magyarra. (Ezt jelöli a köznyelvben meghonosodott „kettős állampolgárság” kifejezés, mely nem teljesen pontos, hiszen a magyar lehet akár harmadik állampolgársága is valakinek, aki példának okáért a Ceausescu-korszakban kitelepedett Nyugatra, állampolgárságot szerzett, majd hazatért.) Ennek az sem mond ellent, hogy nem sokkal később a kormány, mint említettem, a státustörvény nyomvonalán indult el, ahhoz ugyanis – ellentétben az állampolgársági törvény módosításával – nem volt szükség minősített többségre. Az ugyebár tudható volt, hogy a baloldali ellenzék támogatására az állampolgárság kiterjesztésének kérdésében nem lehet számítani.
A magyar állampolgárság kiterjesztésének eszmei támogatásával függhet össze, hogy Schmitt Pál mellett Orbán Viktor is aláírta a Magyarok Világszövetségének 2004-es népszavazási kezdeményezését, hozzájárulva ezzel az aláírásgyűjtés átütő sikeréhez, mely gyűjtés a kezdeményezőtől függetlenül az egyik legjelentősebb, ténylegesen civil nemzeti összefogás volt a rendszerváltás után.
Különböző politikán kívüli szerveződések és a két évvel korábban, Orbán Viktor felhívása nyomán megalakult polgári körök sokasága tett meg mindent a közös ügyért, olyan lelki felhajtóerő működött közösségi szinten, amihez hasonlót csak ritkán élhettünk meg.
