A népszavazás, melynek ma van a 20. évfordulója, azóta is vitatott történelmi esemény. Sokan úgy vélik, jobb lett volna, ha nem derül ki a belső-magyarországi lakosság nagy részének érdektelensége. (A részvételi arány még a negyven százalékot sem érte el.) 

Az elszakított magyarság nagy része úgy élte meg mindezt, hogy az anyaország megtagadta őket. Ennek a csalódottságnak volt igazolhatatlan, korlátolt és káros megnyilvánulása az a felirat egy székely kocsmában, hogy magyar állampolgárokat nem szolgálnak ki. Teljesen mindegy, hogy ez egy elkeseredett reak­ció volt egy tragikus élményre, mert minden olyan gesztus, mely területi hovatartozás, állampolgárság vagy tájegységhez tartozás mentén generál ellentétet magyar és magyar között, akaratlanul is Trianont teljesíti ki. (Ráadásul azok, akik egyáltalán eljutnak Székelyudvarhelyre, jó eséllyel a megfelelő helyre tették az X-et a plebiszcitum alkalmával.) Azokban a 2004. decemberi lehangoló napokban olyanok is kifejezték megdöbbenésüket az eredmény miatt, akiktől korábban soha egy szót nem hallhattunk politikáról, közéletről. Számtalan publicisztika, több szívbe markoló vers is született alkalom szülte költőktől és neves tollforgatóktól egyaránt. Nem túlzás azt állítani, hogy az eredmény sokkolta a nemzetben gondolkodó magyarokat.

Ami azt a problémafelvetést illeti, hogy jobb lett volna, ha nem készül pillanatfelvétel a belső-magyarországi polgárok nemzeti öntudatbéli állapotáról, komoly dilemma, hogy mi jobb: elfedni a bajt vagy tudatában lenni annak, és megkísérelni orvosolni?

Ez lényegében a 2002-es MSZP-s kampány huszonhárommillió munkavállalóval való riogatásának átcsomagolt változata volt. (Ez a minősíthetetlen és teljességgel alaptalan hangulatkeltés is Gyurcsány Ferenchez kötődik, el is dicsekszik vele az Útközben című kötetében.)

Ezzel a gyalázatos kampánnyal kapcsolatban három tényt érdemes egymás mellé tenni. Az első a népszavazás tulajdonképpeni tárgya. Idézzük fel, miként is szólt a kérdés! 

Erre kellett választ adni.

A második, hogy akkor MSZP–SZDSZ-többség volt a parlamentben, ergo e többség akaratán múlott volna a népszavazás sikere esetén, hogy érinti-e egyáltalán, és ha igen, akkor milyen mértékben a megalkotandó törvény a magyar szociális ellátórendszert. Nettó demagógia volt tehát az egész hűhó, amellett a választók legalantasabb indulataira apellált.

A harmadik pedig az, hogy ugyanazok riogattak akkor az erdélyi magyarok beözönlésével, akik számolatlanul és válogatás nélkül beengednék az országba a harmadik világ zömmel muszlim, asszimilálhatatlan, az európai kultúrával szemben ellenséges, hódító szándékkal érkező betolakodóit. A népszavazási kampány kormányzati fekete propagandája mindenki által könnyen felfogható, örök igazolása marad a baloldal nemzetellenességének.

Más megközelítésben viszont szikár tény, hogy nemzetpolitikai haszonnal is járt a népszavazás, hiszen ha eredménytelen is lett – mivel nem járult elegendő szavazó az urnákhoz, és nem volt masszív az állampolgárság kiterjesztésének kérdésére adott igenek többsége –, de az igenek voltak többségben. S ez alapot adhatott arra, hogy 2010-ben az újonnan megválasztott, kétharmados Fidesz–KDNP-többségű törvényhozás huszárvágás-szerűen megoldja a kérdést.