Csendélet a Pokol lokálban

Már messziről látszódtak a neonbetűk. Mondjuk az egyik csak fel-felvillant és olyankor zümmögött egy kicsit. De azért könnyen el lehetett olvasni. Jó név, gondoltam álmomban, van ritmusa. Talán még dallama is. A Pokol lokál egyfajta éjjeli menedékhely volt, legalábbis annak tűnt. Álomtanyának. Mindenki a teraszon ült, odabent csupán a csapos törölgette a poharakat. Így ment ez már évek óta, amióta egy idióta odavágott egyet az általa bizonyára nem ismert évszázados európai kávéházi és kocsmakultúrának és betiltotta a dohányzást.

Ez hát akkor itt a Pokol tornáca. Kint még lehet cigizni, bent, a Pokolban már nem. Leültem egy padra az utca másik oldalán. A tornác egy része első pillantásra úgy nézett ki, mint egy gyerekmegőrző. Másodikra már nem. Azon az oldalon valójában katonák ültek és drónokat eregettek a levegőbe, a modern kor sárkányait, ez tévesztett meg néhány pillanatra. Tisztára, mint a gyerekek. Aztán további gyerekek, illetve katonák érkeztek elektromos rollereken, néhányukon szakadt és véres volt az egyenruha. Oroszul beszélgettek egymás között. Tőlük jobbra, a csapost irányomból kissé takarva egy zavartnak tűnő férfi üldögélt és néha maga elé üvöltött valamit, majd apátiába süllyedt.

Biporalitásának felszálló ágában a következőket lehetett kihámozni a barátságos kocsmazajból: monnyon le… Jöjjön haza… Pálmafák… Hány lábujja van? …utcára! A háta mögött álló, ápoló külsejű egyén próbálta megnyugtatni néhány moldáv versrészlettel, vajmi kevés sikerrel. Sőt mindez inkább olaj volt a tűzre, a szerencsétlen tébolyodott az orosz rolleresek számára is váratlanul előkapta Rogán Antal gyerekkori buszbérletét és szúrkálni kezdte egy kötőtűvel.

Ekkor elszabadulni látszott a Pokol, mert egy addig teljesen jelentéktelennek látszó figura viszont Ursula von den Leyen bikinis képével kezdett el hadonászni, amelyen teljesen valószínűtlen módon még az is jól látszott, hogy a császárnőként ábrázolt hölgy egy le a korrupcióval feliratú tetoválást visel a szíve fölött, miközben azt ordította, hogy ő nem Sikorski tábornok leszármazottja, ellenben teljesen hidegen hagyja az ezeréves lengyel–magyar dwa bratanki, bort nem iszik, mert nem bírja, de a kardot se, mert ízületes, ellenben beleszeretett az ukrán hazafiakba és őt ugyan nem foglalkoztatja már, hogy ki ölt meg kit, legkevésbé a megerőszakolt és lemészárolt nagymamája érdekli, bármilyen sorrendben is történtek vele a sajnálatos események.

A lényeg az – sikoltotta még –, hogy szakítsuk meg a diplomáciai kapcsolatokat a magyarokkal (ezen a ponton a háttérben egy tábornok diadalmasan a magasba emelt egy tankelhárító aknát afeletti örömében, hogy az végre előkerült egy bútoráruház raktárából), mire a beteg ember megtáltosodott, kitépte magát a moldáv kezéből és tapsolni kezdett, majd így szólt: monnyon le, jöjjön haza, kétmillióan követeljük. Erre, mintegy végszóként a tömeg a távolból veszettül cigányozni kezdett. Kicsit olyan volt, mint a zümmögő kórus Puccini Pillangókisasszony című operájából, csak hangosabb. Kétmillió rasszista – gondolta a moldáv embercsempész – csinos. Ezek lehetnek az agyhalottak – vélte még –, hiszen ha valaki azt hiszi, hogy ő a majommessiás, az szinte költészet. A követőkkel van a sokkal nagyobb baj.

Mindeközben a moldáv költőtől kissé jobbra javában zajlott a tartalom-ellenőrzőket ellenőrzők vándorgyűlése. A heves vita csak akkor szakadt félbe, amikor megérkezett a tartalom-ellenőrzőket ellenőrző tényellenőrök rohamosztaga és a verbális torzsalkodás dulakodásba torkolt, amit csak nagy üggyel-bajjal tudtak leállítani az egyik multinacionális kiskereskedelmi lánc zöldség-gyümölcs frissességellenőrei. A kivetítőn közben folyamatosan ment egy híradófelvétel a lángokban álló Hollywoodról, az aláfestő zenét lassan elnyomták a P. Mobil együttes Pokolba tartó vonat című szerzeményének kezdő dallamai, amelyeket egy lassan ébredező transzvesztita szalonzenekar kezdett játszani a sarokban, közvetlenül a likőrösállvány mellett, amelyhez támaszkodva egy szemüveges ember jegyzetelt buzgón, majd elindult felém és leült mellém a padra.

Ennek itt semmi értelme – mondta –, ugyanis tágul a világegyetem. Ez sajnálatos – válaszoltam –, de mi közöm nekem ehhez az egészhez? Ráadásul az van – folytatta zavartalanul –, hogy a sötét energiákat nem tudjuk megfogni és időbuborékokból áll a világ. A világ szónál ébredtem fel arra, hogy feltehetően egy ideje már a plafont bámulom.