A lényeg az – sikoltotta még –, hogy szakítsuk meg a diplomáciai kapcsolatokat a magyarokkal (ezen a ponton a háttérben egy tábornok diadalmasan a magasba emelt egy tankelhárító aknát afeletti örömében, hogy az végre előkerült egy bútoráruház raktárából), mire a beteg ember megtáltosodott, kitépte magát a moldáv kezéből és tapsolni kezdett, majd így szólt: monnyon le, jöjjön haza, kétmillióan követeljük. Erre, mintegy végszóként a tömeg a távolból veszettül cigányozni kezdett. Kicsit olyan volt, mint a zümmögő kórus Puccini Pillangókisasszony című operájából, csak hangosabb. Kétmillió rasszista – gondolta a moldáv embercsempész – csinos. Ezek lehetnek az agyhalottak – vélte még –, hiszen ha valaki azt hiszi, hogy ő a majommessiás, az szinte költészet. A követőkkel van a sokkal nagyobb baj.

Mindeközben a moldáv költőtől kissé jobbra javában zajlott a tartalom-ellenőrzőket ellenőrzők vándorgyűlése. A heves vita csak akkor szakadt félbe, amikor megérkezett a tartalom-ellenőrzőket ellenőrző tényellenőrök rohamosztaga és a verbális torzsalkodás dulakodásba torkolt, amit csak nagy üggyel-bajjal tudtak leállítani az egyik multinacionális kiskereskedelmi lánc zöldség-gyümölcs frissességellenőrei. A kivetítőn közben folyamatosan ment egy híradófelvétel a lángokban álló Hollywoodról, az aláfestő zenét lassan elnyomták a P. Mobil együttes Pokolba tartó vonat című szerzeményének kezdő dallamai, amelyeket egy lassan ébredező transzvesztita szalonzenekar kezdett játszani a sarokban, közvetlenül a likőrösállvány mellett, amelyhez támaszkodva egy szemüveges ember jegyzetelt buzgón, majd elindult felém és leült mellém a padra.

Ennek itt semmi értelme – mondta –, ugyanis tágul a világegyetem. Ez sajnálatos – válaszoltam –, de mi közöm nekem ehhez az egészhez? Ráadásul az van – folytatta zavartalanul –, hogy a sötét energiákat nem tudjuk megfogni és időbuborékokból áll a világ. A világ szónál ébredtem fel arra, hogy feltehetően egy ideje már a plafont bámulom.