Nézünk a Netflixen egy sorozatot, a címe: A rezidens. Olyan igazi, hamisítatlan amerikai alkotás, annak minden előnyével és hátrányával. Amit viszont az Egyesült Államok egészségügyéről elmond, hát az egészen egyszerűen elképesztő. Olykor megdöbbentőbb, mint Michael Moore dokumentumfilmje, a Sicko, pedig az sem volt „játszi virány”.
Látta valaki a Sickót? Érdemes megnézni.
Megnézni például, hogyan bánik az amerikai egészségügy a 2001. szeptember 11-i terrortámadás utáni önkéntesekkel, akik sokféle egészségkárosodást szenvedtek, miközben honfitársaikat mentették. Ők ingüket-gatyájukat kifizették, hogy egyáltalán kapjanak valamiféle egészségügyi ellátást (sokan közülük nem kaptak semmilyet), majd Moore átviszi őket Kubába, ahol ingyen ellátják őket, illetve a kubai gyógyszertárakban fillérekért megkapják azokat a gyógyszereket, amikre odahaza ráment a házuk. De megismerhetjük a filmből Doug Noe esetét is. Kislánya halláskárosult, ám biztosítója csak az egyik fülének műtétjét hajlandó finanszírozni. Megismerünk egy nőt, aki autóbalesetet szenvedett, elvesztette az eszméletét, majd kiküldték neki a mentővel való kórházba szállításának költségét, mert – figyelj! – nem rendezte előre biztosítójával az ügyet…
„Kedvencem” pedig Rick barátunk esete, aki levágta otthon két ujját, majd a kórházban ellátása előtt azt a kérdést tették fel neki, hogy a középső ujját vagy a gyűrűsujját varrják-e vissza, mert biztosítója csak az egyiket fedezi.
Na hát, ilyesmikről beszél A rezidens is.
S bár normális lelkületű ember nem képes helyeselni egy gyilkosságot sem, be kell látnunk, legalábbis érthető, miért ünneplik milliók a UnitedHealthcare vezérigazgatójának, Brian Thompsonnak meggyilkolását, s a tettest, Luigi Mangionét miért rajongja körül Robin Hoodként az amerikai közvélemény.
Az egészségügy meggyújtott kanócú bomba, szerte a világon. Ez pedig szikár tény, attól teljesen függetlenül, hogy az amerikai egészségügy tényleg egyedülállóan és felfoghatatlanul elborzasztó.
Az egészségügy meggyújtott kanócú bomba az egész nyugati világban, azon egyszerű oknál fogva, hogy a várható élettartam folyamatosan növekszik, ezzel szemben a termékenységi ráták már mélyen az önfenntartási szint alatt járnak, vagyis a társadalmak rohamosan elöregszenek, egyre szűkebb rétegnek kell finanszíroznia az egyre nagyobb létszámú öregeket, s a társadalom felső harmada által befizetett társadalombiztosítást a társadalom alsó harmada használja el.
S az eleve fenntarthatatlan és már középtávon is finanszírozhatatlan rendszereket tovább nehezíti a liberális (valójában elmebeteg és emberellenes) világkép hegemóniája, amely szerint az „emberi szabadságjogokkal” nem egyeztethető össze a kötelező szűrések gyakorlata, amely ingyenessé teszi (tette) az abortuszokat és a nemváltó műtéteket, s amelyben fel sem merülhet, hogy aki saját egészségének ellensége – például dohányzik –, az eleve fizessen lényegesen magasabb egészségügyi hozzájárulást, vagy ha bekövetkezik a baj, akkor járuljon hozzá kezelésének költségeihez.
