E botrány emelte fel azt a politikust, aki átrendezte az ellenzéki felállást, és a kormányerők legesélyesebb kihívójának tűnik 2010 óta. Kezdetben a Fidesz táborában is begyűjtött szimpátiapontokat egyes uniókritikus megnyilvánulásaival, de azóta kitisztult a kép, a harmadik Péter keresztnevű ellenzéki álmessiás is beállt a sorba, bebizonyosodott, hogy a Fidesz választási plakátjai, melyek őt is Brüsszel alázatos szolgájaként ábrázolták, profetikusak voltak. Már nem kell bizonygatni, hogy kik irányítják a baloldal új üdvöskéjét, kenyéradó gazdái ország-világ előtt elmondták, hogy őt akarják látni Magyarországon a miniszterelnöki székben. Ez idő tájt az ellenzékhez húzó közvélemény-kutató cégek előnyt mérnek számára, ami bár komolyanvehetetlen, de egyvalamire jó: erőt, bizakodást nyújt követőinek.

Mindennek dacára minden okunk megvan 2025 legelején olyan optimizmussal nézni a jövőbe, mint negyed évszázada, midőn a Szent Koronát az első Orbán-kormány kiszabadította fogságából, és méltó módon az Országházban helyeztette el, ami a rendszerváltás utáni időszak legfontosabb szimbolikus gesztusa és emlékezetpolitikai lépése volt.

Mi is adhat okot ma derűlátásra? 

Kezdjük a legnagyobb elszakított nemzetrésszel! Erdélyben sikerült megállítani azt a trendet, ami a külhoni magyarság választási aktivitásának csökkenését mutatja. Az erdélyi magyar választóközönség meglepő fegyelmezettséget tanúsított, az RMDSZ az utóbbi évtizedek legjobb eredményét könyvelhette el, közösen az Erdélyi Magyar Szövetséggel, annak dacára, hogy a legutóbbi népszámlálás újabb drámai, több százezres népességcsökkenést regisztrált. Bár az elnökválasztás első fordulójának eredményét a román alkotmánybíróság egy veszélyes precedenst teremtve érdemi ok nélkül eltörölte, megalakult a szociáldemokratákból, a nemzeti liberálisokból és az RMDSZ-ből álló kormány, mely már döntött is az elnökválasztás megismétlésének időpontjáról. A román politikum mindig képes volt egészen abszurd fordulatokat produkálni, ezek közé tartozik az is, hogy a legkiszámíthatóbb erővé épp a kommunista utódpárt, a több metamorfózison átesett PSD (SZDP) vált, mellyel mind az RMDSZ, mind a magyar kormány képes volt az utóbbi negyed évszázadban kölcsönösen előnyös megállapodásokat kötni.

A Patrióták képviselőcsoport megalakításával egy olyan kikristályosodási góc jött létre, mely közelebb hozta az idei EP-választási kampányban meghirdetett program megvalósítását, miszerint Brüsszelt el kell foglalni. Akkor ezen sokan mosolyogtak, de ma már egyáltalán nem látszik irreálisnak, hogy a január 20-án beiktatásra kerülő új amerikai elnök hátszelével az Európai Néppártban még utóvédharcot vívó szuverenista erők a Patriótákhoz csatlakoznak s előbb-utóbb ez lesz a legnagyobb képviselőcsoport az Európai Parlamentben.

Az Orbán Viktort Európa vezetőjének tartó Donald Trump, aki a Fidesz EP-kampány fő témáiban (háború, migráció, gender) lényegében ugyanazt az álláspontot képviseli, mint a magyar kormány, teljesen átírhatja a nemzetközi erőviszonyokat, még akkor is, ha „a mocsarat” nem sikerül „teljesen lecsapolnia” és még hatalmas csaták várnak rá a mélyállammal vívott küzdelemben. Már az hatalmas eredmény, hogy gigantikus médiaellenszélben, Kamala Harrist favorizáló, hamisított közvélemény-kutatások dacára fölényesen győzött s az ellenerőknek nem sikerült az eredményt elcsalni, mint négy esztendővel korábban. Minden jel arra mutat, hogy második elnöki mandátumát erős csapattal, világos tervekkel kezdi meg.

Ily módon elérhető közelségbe került az orosz–ukrán háború befejezése s vele együtt minden esély megvan arra, hogy a nemzeti konzultációval is megerősített magyar gazdaságpolitikai célokat a valóságba lehessen ültetni. S ami legalább ennyire fontos: arra is esély mutatkozik, hogy a normalitáspárti erők a következő években nemcsak az Egyesült Államokban, hanem a vén kontinensen is véget vessenek az utóbbi évtizedekben egyre inkább tobzódó tébolynak s az élet visszatérjen a megszokott kerékvágásba.