Az európai elit az elmúlt évtizedekben egyre inkább elszakadt az európai nemzetek érdekeinek képviseletétől, és mind jobban az amerikai baloldal egyszerű végrehajtó brigádjává silányult. Urai bukásával azonban szerepe jelentősen csökkent, így eljött a lehetősége annak, hogy a megerősödött jobboldali erők kitöltsék a keletkezett űrt, és érdemben tegyenek azért, hogy lábra állítsák a kontinenst.
Az Európa sorsának meghatározása kapcsán komoly befolyással rendelkező döntéshozókat két dolog távolította el az emberek jólétének növelésétől és biztonságuk megőrzésétől. Egyrészt egy ideológia, amit az utóbbi években egyre többször woke névvel illetnek, másrészt a már említett függő viszony, ami a washingtoni demokratákhoz kötötte őket. Előbbi
legplasztikusabb, egyben legfájdalmasabb megnyilvánulása az volt, amikor 2015-ben negédes mosollyal tárták szélesre a kontinens kapuit az illegális migránsok tömegei előtt. Aki ehhez nem asszisztált, azt azonnal kiátkozták, sőt a mai napig minden kézre eső eszközzel büntetik.
A „fehér felsőbbrendűség” legyőzésének és a kitaszítottnak nevezettek állítólagos felemelésének szent céljaitól vezérelve csak az európaiakról feledkeztek meg. Ez emberek sokaságának nyugalmába, sőt a terrorakciók miatt nem kevesek életébe is került, ráadásul hosszú távú fenyegetést jelent természetes közegünk, a keresztény alapokon nyugvó nyugati kultúrára.
Mindez annak ellenére is megtörténhetett, hogy akkoriban Európában még volt olyan politikai vezető, aki bizonyos mértékig képes volt érvényesíteni országa, és ezzel olykor a kontinens érdekeit is. Ő volt
Angela Merkel, akinek legnagyobb politikai hibája a Willkommenskultur meghirdetése volt. 2021-es visszavonulása óta azonban tudjuk, hogy még egy ilyen, történelmi jelentőségű tévedéseket elkövető, de legalább a szuverenitás bizonyos fokán álló döntéshozó hiánya is mekkora bajt hozhat a fejünkre.
Németországban az akkor színre lépő, napjainkban pedig a végóráit élő baloldali koalíció tagjai alanyt és állítmányt is csak elvétve tudtak egyeztetni a döntéshozatal során, az annak második legnagyobb erejét képző Zöldek pedig a washingtoni demokraták legbugyutább lakájaiként tettek meg mindent saját országuk iparának tönkretétele érdekében.
Márpedig ha baj van Németországban, akkor baj van az egész kontinensen is. Angela Merkelnek nemcsak bűnei voltak ugyanis, hanem rendkívül komoly érdemei is. Ezek közül kiemelkedik az, hogy diplomáciai erőfeszítések révén befagyasztotta és izolálta a 2014-ben kitört kelet-ukrajnai háborút. 2015 februárjában budapesti látogatásán arról beszélt, hogy nem hisz az ukrajnai konfliktus katonai megoldásában, és mindent megtesznek azért, hogy tárgyalásos úton találjanak megoldást.
A 2022 februárjától minden korábbinál nagyobb lángokat vető összecsapások kezdetén úgy tűnt, Berlinben még most is sejtik, mi lenne az Európa számára üdvös megoldás, ami azonban ezt követően történt, az rendkívül érzékletesen tárja elénk a szuverenitás elvesztését. Olaf Scholz eleinte megpróbált tárgyalni Vlagyimir Putyinnal, és láthatóan mindig vonakodott, amikor Kijev különböző fegyvereket követelt Berlintől. Egy ideig csak sisakok átadásáról beszéltek, 2023 elején azonban már Leopard tankok is megjelentek a harcmezőkön, vagyis ha Scholzék tudták is, hogy merre kellene fordulniuk, nem volt erejük, hogy a megfelelő irányba tekerjék a kormányt.
Brüsszelben ennél is nagyobb a baj.
Az, hogy 2019-ben Orbán Viktor hathatós közreműködésének köszönhetően sikerült megakadályozni, hogy Manfred Weber váljon az Európai Bizottság elnökévé, csupán részsiker maradt. A helyette vezető szerephez jutó Ursula von der Leyen nem a bajor politikushoz hasonló keményvonalas karakter, nem egy üvöltő oroszlán, sokkal inkább egy ravaszkodó róka, aki szisztematikusan építgeti a saját hatalmi pozícióját.
Máig nem tudni, hogy mit tartalmaztak azok az sms-ei, amelyeket 2021-ben váltott a koronavírus elleni vakcinákat is gyártó Pfizer vezérigazgatójával, noha az Európai Unió 35 milliárd euró értékben szerzett be a multicégtől oltóanyagot. Ez az ügy azért sem mellékes, mert a csillagászati összegen túl az európai emberek egészsége forgott kockán akkoriban. Ráadásul a botrány alkalmas lehetett arra, hogy azok, akik pontosabb információkkal rendelkeznek az üzenetek tartalmáról, zsarolják a brüsszeli úrnőt. Ne feledjük, az első kapcsolódó hírek az amerikai balliberális fősodor üzenőfüzete, a The New York Times hasábjain jelentek meg, az Európai Unió Ügyészsége pedig nem sokkal azt követően vette át a nyomozást, hogy Von der Leyen bejelentette: újra elindul az Európai Bizottság egyes számú pozíciójáért.
Brüsszel ideológiai értelemben éltanulóvá vált, amit nemcsak a migráció kapcsán kifejtett tevékenységével bizonyított, hanem a genderideológia képviseletével is. Mi magyarok ezt pontosan tudjuk, hiszen az sem hatotta meg őket, hogy 2022-ben az országgyűlési választással egy időben tartott gyermekvédelmi népszavazáson kiderült, hogy nem csak a kormánypárti szavazók ellenzik gyermekeik erőltetett átnevelését a közoktatás színterein.
Ha a magyarok azt mondják, hogy „no migration, no gender, no war” (vagyis nem a migrációra, a genderideológiára és a háborúra), akkor „no EU-money”, vagyis búcsút inthetünk az egyébként nekünk járó uniós forrásoknak is – miként azt az Európai Parlament zöldfrakciójának Magyarország-specialistája, Daniel Freund összefoglalta. Aki tehát nem állt be a sorba, azt igyekeztek minden eszközzel elszigetelni és büntetni.
A novemberi amerikai elnökválasztás eredménye, majd Donald Trump január 20-i hivatalba lépése azonban óriási fordulatot hozott, aminek nálunk már megágyazott az európai parlamenti választás eredménye és a Patrióták Európáért pártcsalád létrejötte.
Von der Leyen és környezete az első kétségbeesést követően a régi beidegződéseknek megfelelően reagált arra, hogy császárokból hirtelen senkik lettek azok, akiknek a tányérját ők az utolsó pillanatig nyalták. Fejvesztve próbálták felvenni a kapcsolatot az új elnök stábjával, és felkínálták, hogy Európa a korábbinál is több cseppfolyósított földgázt vásárol az USA-tól, illetve támogatják a Kínával szembeni kereskedelmi háborúját.
Ezzel ráadásul részint azt akarták elérni, hogy Washington tartsa fenn Ukrajna támogatását. Az európai érdekek képviseletét tehát továbbra is hiába keresnénk, míg a balliberális brüsszeli elit pozícióját minden áron stabilizálták volna. Miért is kéne a kontinensnek az eddiginél is nagyobb mennyiségű drága energiaforrás, kinek jó, ha gazdasági adok-kapokba bonyolódunk Pekinggel, de legfőképpen: kinek használ a háború elnyújtása?
Trump azonban nem áll szóba velük.
A Politico egy múlt heti siralmi énekében arról számolt be, hogy a „brüsszeli tisztségviselők” körében komoly az aggodalom amiatt, hogy az új amerikai adminisztráció levegőnek nézi a „Brüsszel által képviselt Európai Uniót”, és inkább a tagállamok vezetőivel bocsátkozik érdemi tárgyalásokba. Természetesen azzal összefüggésben sem kisebb a félelem, hogy Európa és Amerika kapcsolataiban kulcsszereplővé vált Orbán Viktor,
akit ők az elmúlt években igyekeztek minden erejükkel a partvonalon túlra szorítani. Most viszont maguk kerültek a játéktéren kívülre.
A nyugati világban tehát megerősödött a jobboldal, amely már a balliberális elit brüsszeli bástyáit is körülvette. Magyarország szerepe ebben küzdelemben túlmutat a súlyán. Ezt bizonyítja az is, hogy május végén ismét Budapesten tartanak erődemonstrációt az európai és amerikai patrióta erők a negyedik CPAC Hungary részeként.
A szerző az Alapjogokért Központ elemzője
