Nagyot ment az utóbbi időkben Krasznahorkai László magyar író interjúja egy svéd lapnak, amelyben minden rossznak elmondta, sőt lehordta szülőhazája lakóit, honfitársait. Félreértések elkerülése végett egy reakcióra küldött válaszlevelében legutóbb lényegében megismételte lesújtó értékítéletét. Egyik legfőbb érve a magyarok ledorongolására az, hogy egy általa szélsőjobboldalinak aposztrofált tüntetésen egy olyan plakátot látott, amelyre a „Vissza Trianont” szöveg volt írva. Ebből vonta le a konzekvenciát a hosszú évek óta különböző külföldi országokban élő irodalmi notabilitás, hogy nincs remény, olyan szellemi színvonalon áll a magyarországi népesség. Hisz ugyebár miként térhetne vissza és hová egy Párizs környéki kastély. Számos hozzászólás, reagálás született a levél nyomán, amelyek teljesen logikusan többnyire arra mutatták rá, hogy ez a trianonos felirat nem szó szerint értendő, hanem átvitt értelemben.
Az a gyanúnk azonban, hogy a helyzet sokkal egyértelműbb, mint azt sokan gondolnák. Már az furcsa és hihetetlen volt első látásra, hogy ha a radikális jobboldali vagy annak tartott demonstrációkon egy ilyen felirat megjelent, hogyhogy nem számolt be róla, akár pár fotó erejéig is valamelyik vérbalos független sajtótermék? Köztudott ugyanis, hogy minden hasonló rendezvényt szinte több „független” újságíró áraszt el, mint ahányan felvonulnak rajta.
A megoldás majd kiszúrja a szemünket, csodaszámba megy, hogy még senki sem jött rá.
Krasznahorkai kartárs nem szélsőjobbosként számontartott, hanem egy szélsőbaloldali tüntetésen láthatta meg az általa citált felírást. Vajon kinek a plakátokon is szerepeltetett választási szlogenje volt az, hogy „Visszacsatoljuk Trianont!”? Hát a Magyar Kétfarkú Kutya Párté.
A dolog pikantériája az, hogy talán ez volt a kétfarkúak egyetlen szellemesnek mondható és nem erőltetett textusa, mivel megnyilvánult benne a magyarság öniróniája, amely mindig támogatta a túlélésben a történelmi megpróbáltatások, kataklizmák idején. Maga a plakát egyébiránt letölthető, hozzáférhető mindenki számára az interneten.
Mindez viszont azt is jelenti, hogy a hosszú ideje az irodalmi Nobel-díj egyik várományosaként emlegetett, a tőle az internacionalista közegben elvárt magyarrugdalási kvótát teljesíteni akaró nagyravágyó író nemtelen egyszerűséggel valószínűleg leszélsőjobboldalizta Kovács Gergelyéket, ami budapestiesen szólva nem semmi. Sőt, tekintettel arra, hogy a Kutyapárt megmozdulásain jelentős részben általános baloldalpárti, nem feltétlenül MKKP-hívő személyek jelennek meg, végső soron a komplett baloldalt hülyézte le, illetve szedte le róla a keresztvizet.
Krasznahorkai először „Vissza Trianont” feliratú plakátot, egy délvidéki származású magyar írónak címzett levelében pedig „Vissza Trianon” tárgyrag nélküli verziót emleget, amely bizonytalan kifejezéshasználat méltatlan slendriánság egy jegyzett írótól. Halkan jegyezzük meg: mindkét variánsnak van egy olyan olvasata is, hogy magát a trianoni békediktátumot, s az azt követő, magyarságot kirekesztő apartheid politikát sírja, vágyja valaki vissza. Ami megint csak azt valószínűsíti, hogy egy ultrabalos, szélsőliberális hőbörgőpartiba kukkanthatott be.
Mi mégis amellett tennénk le a garast, hogy egy jó kis kétfarkú összeröffenés „Visszacsatoljuk Trianont!” szlogenje ragadhatott meg ily tartósan az illusztris író emlékezetében.
Ami viszont további talány: ha szinte soha sincs Magyarországon, mert másutt érzi otthonosan magát, egy kis szélsőjobbos tüntetésnézőbe ugrott haza? Aztán így keveredhetett egy balszélső eseményre? Vagy inkább arról van szó, hogy csupán elmesélték neki elborzasztás, hüledezés céljából, milyen feliratokat kell elviselniük a kifinomult független demokratáknak és tévedésből nem pontosan idézték a szélsőjobbosnak vélt kutyapárti kampányszlogent? Miután a tüntetésekre nem plakátokat, hanem transzparenseket visznek, maga a szóhasználat is azt erősíti egyébiránt, hogy az MKKP falragasza lehetett felháborodásának a tárgya.
Egy elismert íróembert mindenesetre zavarhatna, hogy az egész magyarságot gyalázó konstrukciót épített fel a jelek szerint egy tévinformációra.
Meg aztán ha a nyugati baloldalnál véglegesen be akar vágódni, magyarszidalmi teljesítményével megszolgálva egy Nobel-díjat, legalább adjon magára. Vagyis ne ugyanazt a közhelyzuhatagot nyomassa, amit a minket utáló nyugatiak már hosszú évek óta le szoktak adni és imádnak hallani.
És főként ne úgy, hogy ezzel a gyalázkodással a Bangóné-féle penetráns „Sok a patkány Magyarországon” kirohanást vigye tovább.
Arra azért kíváncsiak lennénk, hogy 2002-ben is azt vallotta-e, hogy Magyarországon már nincs remény, nagy a jogfosztott, tanulatlan tömeg, sok a szemétláda, no meg szintén rezsimként jellemezte-e az Orbán-kormányt. Tudniillik akkor, az első Orbán-kabinet idején, 2002. március 15-én kapta meg a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja állami kitüntetést.
