idezojelek

Robert C. Castel: A hárompólusú világrend kilátásai

Igen fontos érdekünk egy új hidegháború kialakulásának megakadályozása.

Robert C. Castel avatarja
Robert C. Castel
Cikk kép: undefined

Az ukrán háború kitörése óta divattá vált világrendváltásról, világrendszerváltásról, illetve a különböző pólusszámú világrendekről beszélni. Legalábbis a Google-keresések számadatainak elemzéséből azt látjuk, hogy a 2010-es évekhez hasonlítva az ezzel a témával foglalkozó keresések száma megduplázódott. Talán érdemes néhány szóban összefoglalni, hogy miről is beszélünk, amikor „pólusozunk”.

Unipoláris (egypólusú) rendszer: egyetlen állam dominál, komoly riválisok nélkül. Példa erre az Egyesült Államok 1991 utáni egyeduralma a hidegháborút követően. Egyesek szerint a Brit Birodalom (1815–1914) is unipoláris rendszer volt, de ez vitatott, mivel Franciaország és Németország is jelentős nagyhatalmak voltak abban az időszakban.
Bipoláris (kétpólusú) rendszer: két nagyhatalom uralja a nemzetközi rendszert. A hidegháború (1945–1991) klasszikus bipoláris korszak volt, amelyben az Egyesült Államok és a Szovjetunió között világosan meghúzódó befolyási övezetek alakultak ki.

Multipoláris (többpólusú) rendszer: háromnál több nagyhatalom verseng egymással, ami a történelemben az egyik leggyakoribb felállás. A XVII. századtól a második világháborúig ez volt a domináns rendszer, olyan hatalmakkal, mint Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország, Oroszország és mások. Továbbá az is közhellyé vált, hogy a tegnap Pax Americanájának és az „egypólusú pillanatnak” a helyét a három szuperhatalom, az USA, Oroszország és Kína triumvirátusa vette át.

Ennek ellenére, és igen meglepő módon alig esik említés a hárompólusú világrendről. Vannak, akik továbbra is ragaszkodnak az egypólusú világ viseltes rögeszméjéhez. Mások egy új bipoláris világrendet vizionálnak a Nyugat kontra nem Nyugat törésvonala mentén. Továbbá vannak olyanok, akik egy új, multipoláris világrendet vizionálnak, és még az sem kizárt, hogy a hárompólusúságot ez alá a futószőnyeg alá söprik be egy hanyag csuklómozdulattal.
Ez a fajta sakkvakság nemcsak a magyarországi elemzőkre, illetve az itthoni nyilvános diskurzusra igaz, hanem a gondolatok globális piacára is. Igen kevesen és igen keveset publikáltak ebben a témában, annak ellenére, hogy a szakértők megegyeznek abban, hogy az egy-, a két- és a többpólusú világrend mellett a hárompólusúság egy sui generis mintázat, a saját jellegzetességeivel és a saját, igen baljós kilátásaival.

Az első és legkézenfekvőbb kérdés: honnan tudjuk, hogyan funkcionál a hárompólusú világrend, és miben különbözik azoktól a világrendektől, amelyekkel kapcsolatban személyes tapasztalataink vannak?

A tudásunk legfontosabb forrásai ezen a téren a történelmi esettanulmányok. Elöljáróban le kell szögezni, hogy igen ritka mintázatról van szó, és az sem egyértelmű, hogy a térben és időben távol parkoló esettanulmányok tanulságai mennyire általánosíthatók napjaink geopolitikai valóságára. A leg­gyakrabban emlegetett hárompólusú architektúrák: Nagy Sándor halálát követő epigonok háborúi a Kr. e. harmadik évszázadban, a kínai Három Királyság időszaka a Kr. u. 190-től a Kr. u. 280-ig terjedő időszakban, továbbá az i. sz. VI. évszázad késői Északi és Déli dinasztiák háborúi, szintén Kínában. Egyes kutatók a második világháború első éveit, illetve a szovjet–kínai törést követő időszakot is hárompólusú rendszereknek tekintik.

A másik forrás a hárompólusú világrend működésével kapcsolatban a játékelmélet tudástára, ahol a klasszikus kétszereplős játékokat néhány kutató megpróbálta háromszereplősre átalakítani. Ezek közül a legfontosabb talán a széles körben ismert fogolydilemma háromszereplős módosítása.

Egy harmadik igen fontos forrás a számítógépes szimulációk különböző formái, legyenek ezek ágensalapú modellek, nukleáris hadijátékok vagy földrajzi térbeli szimulációk.

Mivel a rendelkezésünkre álló történelmi esettanulmányok száma igen korlátozott, a hárompólusúság belső logikájának, az ebből fakadó dinamikáknak és veszélyeknek a megértésében igen nagy szerepe van az utóbbi két eszköznek. Ennek ismeretében igen fontos szem előtt tartani a játékelmélet és a számítógépes szimulációk inherens gyengeségeit és vakfoltjait, elsősorban az emberi irracionalitás szerepét és az úgynevezett fekete hattyú eseményeket.

Nos, mi az, amit ezekből a forrásokból merítve megtudtunk a hárompólusú világrend dinamikájával és jellegzetességeivel kapcsolatban?

Az első és legfontosabb ilyen jellegzetesség a hárompólusúság inherens instabilitása. Egyes kutatók szerint a hárompólusú rendszer sokkal kevésbé stabil, mint akár az ­egy-, akár a két-, akár a többpólusú rendszerek. Ennek az instabilitásnak az egyik empirikus bizonyítéka az úgynevezett központi háborúk gyakorisága. A hárompólusú rendszerekben ilyen háborúk átlagosan 19 évente törnek ki, a többpólusú rendszerekben 39 évente, míg a kétpólusú rendszerekben átlagosan minden 35 évre esik egy ilyen háború. Kevésbé tudományoskodva arra is rámutathatunk, hogy a tripoláris esettanulmány azért olyan ritka, mert ez a konstrukció előbb-utóbb széthullik, és átalakul bi- vagy multipolárissá.

A hárompólusú világrendek második jellegzetessége, hogy a két gyengébb hatalom kénytelen szövetségre lépni az erőfölényben lévő harmadik ellen. Az egyik példa erre az igen valószínűtlen brit–szovjet szövetség a náci Németország ellen, továbbá a jelenlegi orosz–kínai „szívélyes egyetértés”.

A harmadik jellegzetesség, hogy az előbb említett külső ellensúlyozás csupán a konvencionális fegyverek terén lehetséges. A nukleáris fegyverek terén a kettő szövetsége az erősebb egy ellen nem nukleáris egyensúlyt, hanem annak az ellenkezőjét garantálja. Miért? Azért, mert igen kicsi a valószínűsége annak, hogy az erősebb olyan előnyre tegyen szert ezen a téren, ami biztosítja a paritást a másik két szuperhatalom egyesült nukleáris ereje ellen. Az igen aggasztó következtetés, hogy a konvencionális erőegyensúly keresése drámai módon felboríthatja a nukleá­ris egyensúlyt.

A negyedik igen baljós jellegzetessége ennek a rendszernek, hogy ha a három hatalom egyike elbukik, akkor a másik kettő azonnal versengésbe kezd a zsákmány darabjainak bekebelezéséért. A motiváció ebben az esetben sokkal inkább negatív, mint pozitív. A területeket, erőforrásokat stb. azért kell minél hamarabb bekebelezni, hogy azok ne hulljanak a másik fél ölébe.

Az ötödik jellegzetesség, hogy a straté­giai kalkulus sokkal komplexebbé válik, mint egy kétpólusú rendszerben, viszont a szövetségek kialakításának lehetőségei sokkal korlátozottabbak, mint egy többpólusú világrend esetében.

A hatodik jellegzetesség, hogy a játékelméletből ismert fogolydilemma kiterjesztésével azt tapasztaljuk, hogy felrúgni a tripoláris rendszerben a racionális cselekedetet – felrúgni a szabályokat, lehetőleg elsőként és nem másodikként. Aki a játékszabályok szerint próbál játszani, illetve az, aki megkésve rúgja fel azokat, számottevő hátrányba kerül. Vagyis ebben „a jó, a rossz és a csúf” felállásban a leg­gyorsabb pisztolypárbajhős marad csak talpon.

Az utolsó jellegzetesség, hogy a biztonsági garanciák és az elrettentés kérdése is hatványozottan összetettebb, mint az egy-, a két- vagy a többpólusú világrendek esetében. Az előbbi esetében a hegemonikus hatalom akarata igen könnyen érvényesül. A második esetében a kalkulus igen egyszerű: a célkereszt mögött csupán egy célpont imbolyog. A többpólusú világrend esetében a bizonytalanság megmarad, viszont a mozgástér drámaian megnő. A tripolaritás tragédiája, hogy magában hordozza mind a többpólusúság bizonytalanságát, mind a bipolaritásra emlékeztető kényszerpályákat.

Mit jelent ez itt és most Európában?

Trump elnök Oroszország-politikája és erőfeszítései az európai háború lezárására igen fontosak a szuperhatalmak közötti deeszkaláció, a gazdasági kapcsolatok helyreállítása és a vérontás megállítása szempontjából. A próbálkozás egy fordított Kissinger-huszárvágás végrehajtására – értem ezen Oroszország leválasztását Kínától – komoly straté­giai éleslátásról tanúskodik. A blokkosodás és egy új hidegháború kialakulásának megakadályozása szintén igen fontos a nemzetközi enyhülés szempontjából. Senki sem szeretné, ha „Stettintől a Balti-tengeren Triesztig az Adriai-tengeren egy vasfüggöny” ereszkedne le a kontinensre, illetve az egész világra.

Az sem kizárt, hogy a háború utáni világ jövőjét nem egy új Jaltában, hanem az „Euró­pai koncert” XXI. századi reinkarnációjában fogják a legfontosabb hatalmak vezetői meghatározni. E mögött az optimista forgatókönyv mögött azonban ott ólálkodik egy ennél jóval pesszimistább forgatókönyv is. Ha Trump elnök Kissinger-bravúrja csak félig sikerül, és a folyamat végén Oroszország nem válik a 70-es évek Kínájához hasonlóan a Nyugat csendestársává, akkor ezek az erőfeszítések a Medve rehabilitálására egy hárompólusú világrendet betonoznak be.

A történelmi tapasztalat azt mutatja, ahogy a természet borzad a vákuumtól, úgy borzad a nemzetközi rendszer a tripolaritástól. Valószínűleg jó oka van rá.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa

VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right
Borbély Zsolt Attila avatarja
Borbély Zsolt Attila

Tőkés László ismét célkeresztben

Huth Gergely avatarja
Huth Gergely

Az igazság ideát van, csak meg kell érte küzdeni

Novák Miklós avatarja
Novák Miklós

Életen innen, halálon túl

Szőcs László avatarja
Szőcs László

Háborús német, békés amerikai

A szerző további cikkei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.