Az első és legkézenfekvőbb kérdés: honnan tudjuk, hogyan funkcionál a hárompólusú világrend, és miben különbözik azoktól a világrendektől, amelyekkel kapcsolatban személyes tapasztalataink vannak?

A tudásunk legfontosabb forrásai ezen a téren a történelmi esettanulmányok. Elöljáróban le kell szögezni, hogy igen ritka mintázatról van szó, és az sem egyértelmű, hogy a térben és időben távol parkoló esettanulmányok tanulságai mennyire általánosíthatók napjaink geopolitikai valóságára. A leg­gyakrabban emlegetett hárompólusú architektúrák: Nagy Sándor halálát követő epigonok háborúi a Kr. e. harmadik évszázadban, a kínai Három Királyság időszaka a Kr. u. 190-től a Kr. u. 280-ig terjedő időszakban, továbbá az i. sz. VI. évszázad késői Északi és Déli dinasztiák háborúi, szintén Kínában. Egyes kutatók a második világháború első éveit, illetve a szovjet–kínai törést követő időszakot is hárompólusú rendszereknek tekintik.

A másik forrás a hárompólusú világrend működésével kapcsolatban a játékelmélet tudástára, ahol a klasszikus kétszereplős játékokat néhány kutató megpróbálta háromszereplősre átalakítani. Ezek közül a legfontosabb talán a széles körben ismert fogolydilemma háromszereplős módosítása.

Egy harmadik igen fontos forrás a számítógépes szimulációk különböző formái, legyenek ezek ágensalapú modellek, nukleáris hadijátékok vagy földrajzi térbeli szimulációk.

Mivel a rendelkezésünkre álló történelmi esettanulmányok száma igen korlátozott, a hárompólusúság belső logikájának, az ebből fakadó dinamikáknak és veszélyeknek a megértésében igen nagy szerepe van az utóbbi két eszköznek. Ennek ismeretében igen fontos szem előtt tartani a játékelmélet és a számítógépes szimulációk inherens gyengeségeit és vakfoltjait, elsősorban az emberi irracionalitás szerepét és az úgynevezett fekete hattyú eseményeket.

Nos, mi az, amit ezekből a forrásokból merítve megtudtunk a hárompólusú világrend dinamikájával és jellegzetességeivel kapcsolatban?

Az első és legfontosabb ilyen jellegzetesség a hárompólusúság inherens instabilitása. Egyes kutatók szerint a hárompólusú rendszer sokkal kevésbé stabil, mint akár az ­egy-, akár a két-, akár a többpólusú rendszerek. Ennek az instabilitásnak az egyik empirikus bizonyítéka az úgynevezett központi háborúk gyakorisága. A hárompólusú rendszerekben ilyen háborúk átlagosan 19 évente törnek ki, a többpólusú rendszerekben 39 évente, míg a kétpólusú rendszerekben átlagosan minden 35 évre esik egy ilyen háború. Kevésbé tudományoskodva arra is rámutathatunk, hogy a tripoláris esettanulmány azért olyan ritka, mert ez a konstrukció előbb-utóbb széthullik, és átalakul bi- vagy multipolárissá.

A hárompólusú világrendek második jellegzetessége, hogy a két gyengébb hatalom kénytelen szövetségre lépni az erőfölényben lévő harmadik ellen. Az egyik példa erre az igen valószínűtlen brit–szovjet szövetség a náci Németország ellen, továbbá a jelenlegi orosz–kínai „szívélyes egyetértés”.

A harmadik jellegzetesség, hogy az előbb említett külső ellensúlyozás csupán a konvencionális fegyverek terén lehetséges. A nukleáris fegyverek terén a kettő szövetsége az erősebb egy ellen nem nukleáris egyensúlyt, hanem annak az ellenkezőjét garantálja. Miért? Azért, mert igen kicsi a valószínűsége annak, hogy az erősebb olyan előnyre tegyen szert ezen a téren, ami biztosítja a paritást a másik két szuperhatalom egyesült nukleáris ereje ellen. Az igen aggasztó következtetés, hogy a konvencionális erőegyensúly keresése drámai módon felboríthatja a nukleá­ris egyensúlyt.

A negyedik igen baljós jellegzetessége ennek a rendszernek, hogy ha a három hatalom egyike elbukik, akkor a másik kettő azonnal versengésbe kezd a zsákmány darabjainak bekebelezéséért. A motiváció ebben az esetben sokkal inkább negatív, mint pozitív. A területeket, erőforrásokat stb. azért kell minél hamarabb bekebelezni, hogy azok ne hulljanak a másik fél ölébe.

Az ötödik jellegzetesség, hogy a straté­giai kalkulus sokkal komplexebbé válik, mint egy kétpólusú rendszerben, viszont a szövetségek kialakításának lehetőségei sokkal korlátozottabbak, mint egy többpólusú világrend esetében.

A hatodik jellegzetesség, hogy a játékelméletből ismert fogolydilemma kiterjesztésével azt tapasztaljuk, hogy felrúgni a tripoláris rendszerben a racionális cselekedetet – felrúgni a szabályokat, lehetőleg elsőként és nem másodikként. Aki a játékszabályok szerint próbál játszani, illetve az, aki megkésve rúgja fel azokat, számottevő hátrányba kerül. Vagyis ebben „a jó, a rossz és a csúf” felállásban a leg­gyorsabb pisztolypárbajhős marad csak talpon.

Az utolsó jellegzetesség, hogy a biztonsági garanciák és az elrettentés kérdése is hatványozottan összetettebb, mint az egy-, a két- vagy a többpólusú világrendek esetében. Az előbbi esetében a hegemonikus hatalom akarata igen könnyen érvényesül. A második esetében a kalkulus igen egyszerű: a célkereszt mögött csupán egy célpont imbolyog. A többpólusú világrend esetében a bizonytalanság megmarad, viszont a mozgástér drámaian megnő. A tripolaritás tragédiája, hogy magában hordozza mind a többpólusúság bizonytalanságát, mind a bipolaritásra emlékeztető kényszerpályákat.

Mit jelent ez itt és most Európában?

Trump elnök Oroszország-politikája és erőfeszítései az európai háború lezárására igen fontosak a szuperhatalmak közötti deeszkaláció, a gazdasági kapcsolatok helyreállítása és a vérontás megállítása szempontjából. A próbálkozás egy fordított Kissinger-huszárvágás végrehajtására – értem ezen Oroszország leválasztását Kínától – komoly straté­giai éleslátásról tanúskodik. A blokkosodás és egy új hidegháború kialakulásának megakadályozása szintén igen fontos a nemzetközi enyhülés szempontjából. Senki sem szeretné, ha „Stettintől a Balti-tengeren Triesztig az Adriai-tengeren egy vasfüggöny” ereszkedne le a kontinensre, illetve az egész világra.

Az sem kizárt, hogy a háború utáni világ jövőjét nem egy új Jaltában, hanem az „Euró­pai koncert” XXI. századi reinkarnációjában fogják a legfontosabb hatalmak vezetői meghatározni. E mögött az optimista forgatókönyv mögött azonban ott ólálkodik egy ennél jóval pesszimistább forgatókönyv is. Ha Trump elnök Kissinger-bravúrja csak félig sikerül, és a folyamat végén Oroszország nem válik a 70-es évek Kínájához hasonlóan a Nyugat csendestársává, akkor ezek az erőfeszítések a Medve rehabilitálására egy hárompólusú világrendet betonoznak be.

A történelmi tapasztalat azt mutatja, ahogy a természet borzad a vákuumtól, úgy borzad a nemzetközi rendszer a tripolaritástól. Valószínűleg jó oka van rá.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa