Robert C. Castel: A világűr geopolitikája

Közhelynek számít, hogy a világűr a modern hadviselés egyik létfontosságú hadszínterévé vált. Az orosz–ukrán háború első napján, 2022. február 24-én, Oroszország kibertámadást indított a KA-SAT kereskedelmi célú műholdas internetszolgáltató rendszer ellen, amely az ukrán fegyveres erők kommunikációját biztosította. Mintegy 30 ezer modem cseréje vált szükségessé, komoly fennakadást okozva. Ezzel szinte egy időben lépett be a képbe a SpaceX: Elon Musk a Starlink-rendszer aktiválásával és terminálok ezreinek küldésével biztosította Ukrajna kommunikációs túlélését. A Starlink azóta az ukrán katonai vezetés gerince lett egy, a földi hálózatoktól független és biztonságos kapcsolattal.

A háborúban a műholdas hírszerzés (ISR) is döntő szerephez jutott. A Maxar és a Planet Labs műholdképei segítettek orosz csapatmozgások és háborús bűncselekmények – például a bucsai tömegsírok – dokumentálásában. Egy finn ICEYE szintetikus apertúrájú rádiólokátor-műhold, amelyet Ukrajna közösségi finanszírozással vásárolt meg, első két napján 16 millió dolláros kárt segített okozni az orosz hadseregnek.

Mindez lehetővé tette tengeri célpontok (mint a Moszkva cirkáló) azonosítását, rakétaindítások nyomon követését, sőt az orosz dezinformáció elleni fellépést is.

Oroszország is alkalmaz űreszközöket – például a GLONASS navigációs, elektrooptikai érzékelőkkel felszerelt hírszerző és műholdelhárításra alkalmas platformokat.

Az oroszok elektronikai zavaróeszközöket is bevetettek: zavarták a GPS- és Galileo-jeleket, sőt próbálták a Starlinket is támadni, kétséges sikerrel. Egyes források szerint a háború kitörése óta Oroszország több mint 200 katonai, civil, illetve kettős alkalmazású műholdat juttatott a világűrbe.

A közel-keleti hadszíntéren 2023. október 31-én Izrael Nyíl III (Arrow III) rakétavédelmi rendszere elfogta az első ballisztikus rakétát (típusneve Toufan, magyarul Tájfun), amelyet a jemeni húszik indítottak Eilat városa felé. Az elfogás a Föld légkörén kívül, az exoszférában (száz kilométeres magasság felett) történt, így egyes elemzők szerint ez lehet a „világűrben vívott első harci cselekmény”.

Az itt felsorolt példák arra utalnak, hogy a világűr minden tekintetben létfontosságú hadszíntérré vált. De van ennek a fejleménynek egy kevésbé tárgyalt vetülete is. Érdemes feltennünk a kérdést: van-e geopolitikája a világűrnek? Nem a futurisztikus Dolman-féle „asztropolitika” értelemben, hanem klasszikus földrajzi-hatalmi logika mentén. A válasz egyértelműen: igen. A geopolitika klasszikus meghatározását tekintve a tér és az erő viszonyáról szól: arról, hogy a térbeli adottságok miként befolyásolják az államok közötti hatalmi relációkat. Ezt a logikát a világűrbe emelve azt látjuk:

az űrben is vannak „jobb” és „rosszabb” helyek, hozzáférhetőbb és értékesebb zónák. A pozíciók korlátozottak, a hozzáférés technológiai és földrajzi tényezőktől függ, és a verseny ezekért a pozíciókért már nemhogy elkezdődött – hanem vészesen előrehaladott állapotban van.

A tér birtoklásáért folytatott versengés már a Földön megkezdődik. Nem mindegy például, honnan jutunk ki az űrbe. Az egyenlítőhöz közeli kilövőállomások – például Francia Guyana vagy egyes kínai létesítmények – a Föld forgását kihasználva természetes gyorsítóhatást kínálnak. Ez nem csupán mérnöki kényelem: ez geopolitikai előny. A globális parittya által nyújtott előnyök kihasználása lehetővé teszi, hogy kisebb, technológiailag kevésbé bonyolult indítórakétákat építsünk, és olcsóbban indíthassunk műholdakat. Az sem utolsó szempont, hogy az elindított fokozatok ne lakott területek vagy ellenséges államok légterén keresztül jussanak a világűrbe.

Mindez azonban csupán a kezdet,

a valódi versengés a fejünk felett zajlik. A Föld körül, különböző magasságokban műholdak keringenek, amelyek eltérő pályákon mozognak a küldetésük célja szerint. A legalacsonyabb, úgynevezett alacsony Föld körüli pálya (LEO) 160 és 2000 kilométer közötti magasságban húzódik, és a műholdak itt 90-120 percenként kerülik meg a bolygót.

Mivel közel vannak a Földhöz, ideálisak nagy felbontású földmegfigyelésre, gyors kommunikációra és gyakori visszatérésre egy adott terület fölé.

A közepes Föld körüli pályák (MEO) 2000 és 35 786 kilométer között találhatók, és az itt keringő műholdak 2-12 óránként fordulnak meg a Föld körül. Ilyen pályán működik például az amerikai GPS-rendszer, az orosz GLONASS vagy az európai Galileo.

A geoszinkron pálya (GEO) 35 786 kilométer magasan helyezkedik el, és itt a műholdak a Föld forgásával megegyező sebességgel mozognak, így mindig ugyanazt a területet figyelik. Itt működnek például az időjárási műholdak (GOES), a műsorszóró rendszerek (mint a Direc TV), valamint számos katonai kommunikációs platform. A GEO-pálya előnye, hogy egyetlen műhold a Föld egyharmadát képes lefedni, és a földi állomásoknak nem kell követniük a mozgását.
A GEO-n túli, magas Föld körüli pályák (HEO) ritkák és gyakran elliptikusak. Ezeket speciális célokra, például rakétaindítások korai észlelésére vagy mélyűri megfigyelésre használják. Az ilyen pályán mozgó műholdak távolabb kerülnek a Földtől, hosszabb időt töltenek a bolygótól messze, ezért a kommunikáció nehézkes és költséges. Jó példa erre az amerikai DSP-rendszer. Vannak továbbá különleges pályák is, amelyek nem magasságuk, hanem geometriájuk vagy funkciójuk alapján különülnek el. Ezeknek a tárgyalásától, helyszűke miatt, most eltekintünk.

A világűrben lezajló geopolitikai versengés alapja ma az, hogy az adott műveleti vagy hírszerzési célhoz a legmegfelelőbb pályatípust válasszák ki, egy egyre zsúfoltabb pályán pozíciókat foglaljanak el, és teljes vagy részleges dominanciát alakítsanak ki a versenytársaik felett.

A világűrben is léteznek természetesnek nem nevezhető, de nagyon is fontos terepalkotó elemek, akadályok. Ezek az űrhulladékok és az űrhulladékzónák, ahol használaton kívüli műholdak, törmelékek, becsapódási maradványok keringenek, veszélyt jelentve az egyre nagyobb számban jelen lévő műholdak számára. Ezek az űrhulladékzónák a klasszikus hajózásból ismert zátonyok geopolitikai megfelelői. Egyrészt akadályozzák a biztonságos pályahasználatot, másrészt elfedést biztosíthatnak – vagyis lehetőséget nyújtanak elbújásra, álcázásra, meglepetésre. Egyes katonai műholdak kifejezetten ezeket a zónákat használják ki arra, hogy – ha korlátozott időre is – elrejtőzzenek a megfigyelés elől. Ennél is súlyosabb veszélyt jelent, hogy ezek a zátonyok mesterségesen is létrehozhatók. Egyetlen célzott támadás olyan törmelékfelhőt hozhat létre, amely láncreakció-szerűen pusztít el további műholdakat, és teljes pályaszakaszokat tesz használhatatlanná. Ez az úgynevezett Kessler-szindróma – ami nem elmélet, hanem valós kockázat.

Az űrbeli versengés során így az is hadászati lehetőséggé vált, hogy a másik fél, illetve felek hozzáférését egy-egy térséghez szándékosan ellehetetlenítsék.

A világűrnek megvannak a maga stratégiai magaslatai is. Az égitestek közötti gravitációs egyensúlyi pontok – az úgynevezett Lagrange-pontok – olyan helyek, ahol műholdakat és űreszközöket hosszú ideig minimális energiafelhasználással lehet pozícióban tartani. Ezek a pontok logisztikai központokká válhatnak, megfigyelőállomásoknak vagy adatgyűjtő platformoknak adhatnak helyet, és már ma is célpontjai a nagyhatalmi jelenlétnek. A geopolitikai logika itt is érvényesül: aki birtokolja ezeket a pontokat, az előnybe kerül – nemcsak technológiai, hanem stratégiai értelemben is. Jelenleg hét műhold „parkol” ezeken a stratégiai fontosságú űrmagaslatokon.

A világűr tehát nem geopolitikai „közlegelő”, hanem a XXI. századi hatalmi versengés egyik új és egyre élesedő terepe. A hozzáférés nem egyenlő, a stratégiai jelentőségű helyszínek száma véges, a technológiai képesség egyben stratégiai pozíciót is jelent. A klasszikus geopolitika törvényszerűségei nem szűntek meg a Föld légkörének határánál.

Ellenkezőleg: új formában, új koordináta-rendszerben, de teljes érvényességgel érvényesülnek odafent is. Aki a világűr geopolitikáját figyelmen kívül hagyja, nemcsak a jövőt, hanem már a jelenkor hadviselését sem fogja megérteni.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa