Emmanuel Macron, az időről időre harciasnak mutatkozó francia elnök Volodimir Zelenszkij társaságában jelentette be nemrég, hogy országa további kétmilliárd euró katonai segélyt nyújt Ukrajnának. Macron bejelentése egyfajta irányváltás a korábbi súlyos oroszellenes fenyegetőzésekhez képest. Kétmilliárd euró persze nem kis pénz, de azért a korábbi, több száz milliárdos kifizetésekhez és ígéretekhez képest mégis csak morzsának számít.
Miről is van szó? Arról, hogy az elnök úr a radikális nézeteinek mégsem fordíthat hátat egyik pillanatról a másikra. Biztosan lesz itt hátraarc is, csak most még kell az átmenet. Tudja ezt az Európai Bizottság is, amelynek válságkezelésért felelős biztos asszonya – Macron bejelentésével egy időben − vészhelyzeti stratégiát mutatott be Brüsszelben.
Ugyanis vészhelyzet van. Igaz,
az USA és Oroszország, a két legerősebb atomhatalom fegyverszünetről meg békéről tárgyal, de a brüsszeli balliberális héják szerint nagy veszély fenyegeti Európát. Ők már csak tudják, hiszen annak idején nem véletlenül vettek részt a minszki egyezmény, majd három évvel ezelőtt az isztambuli békemegállapodás-tervezet megfúrásában. Azóta is rendesen szítják a feszültséget.
A bizottság ugyanakkor szívén viseli az egyszerű polgárok sorsát. A 72 órás vészhelyzeti stratégia iránymutatása szerint, a háborús időkre tekintettel, a háztartásoknak önellátást szolgáló tartalékot kell létrehozniuk. Ennek lényeges alkotóeleme hat liter víz, valamennyi szárazelem, élelem és gyógyszer. A vécépapír mennyiségét nem határozták meg, de azért jó lenne tudni, hogy a stratégia kidolgozói mekkora havi fizetésért végzik áldozatos munkájukat.
Eric Hendriks holland szociológus figyelemre méltó eszmefuttatást adott közre nemrég, ezzel a címmel: A liberális világrend a lángok martaléka lett (Magyar Nemzet, 2025. március 11.). Igen, e világrend csillaga leáldozóban van, bár ezt Macron és a jelenlegi brüsszeli vezetés még nem akarja tudomásul venni – vagy úgy tesz, mintha nem látná.
A holland szociológusnak igaza van,
a liberális világrend lángokban áll. Ez a világrend és eszmerendszer túljutott a fejlődési folyamatának zenitjén, és hanyatló szakaszba lépett. A hanyatlás egyik nyilvánvaló jele, hogy egyre erőszakosabb, hogy igazságként hirdet olyan, a normalitástól elrugaszkodott nézeteket, amelyek megkérdőjelezését még törvényi úton is bünteti. Hatalomgyakorlása sok tekintetben emlékeztet a baloldali diktatúrákéra.
Hendriks rámutat, hogy például a német AfD körüli fokozott érzékenység a náci Németország emlékének köszönhető, de a náci bélyeg nem ragasztható rá egy demokratikus pártra. Hozzáteszem, hogy a nácizmusról már minden jogos bírálat napvilágot látott, de arról kevesebbet hallunk, hogy ez a kártékony és pusztító ideológia az elképesztően igazságtalan versailles-i békediktátum nyomán, az érintett nemzetek között kialakult feszültségek következtében születhetett és erősödhetett meg. Vagyis a nácizmus és a bolsevizmus kibontakozásában is kimutatható a Nyugat felelőssége.
A „győztes nagyok” megszokták: Közép-Európában ők húzzák meg a határokat, ők diktálnak, ma pedig ők büntethetik azokat, akik nem hódolnak be a balliberális nézeteknek. Hendriks bátran kimondja:
A liberális diskurzusban a »demokrácia« ma már inkább a demokratikus többség jogi és technokrata korlátozására utal, mint a politikai eredményeket alakító nép többségének akaratára.
Ez a korlátozás viszont ugyanúgy feszültségeket teremt, ahogyan annak idején a versailles-i diktátumok, amelyek lezárták az első világháborút, és előrevetítették a másodikat.
Németországban és Nyugat-Európa számos országában a balra tolódott liberalizmus kétségbeesett utóvédharcát látjuk. Ez a politikai vonulat most megpróbál erősnek és magabiztosnak látszani, felerősíti az oroszellenes retorikát, és teljes mellszélességgel támogatja az ukrajnai háború folytatását. Ma a nyugati liberálisok keményen bírálják a patriotizmust, a modern nemzetállamot szélsőségesnek állítják be, és azt a nemzetek közötti ellentétek forrásának hazudják. Ezzel függ össze a nemzeti önrendelkezés gondolatának elvetése is. A liberális megbélyegzésnek vége, Európa újra gondolkodhat – szögezi le Hendriks. Igen, elérkezett az idő a nyugati politikai és világnézeti szemlélet újragondolására.
Az az öngyilkos politika, amely Emmanuel Macrontól Ursula von der Leyenig jellemzi az európai vezetést, egyenes út a bukás felé. Jó, hogy vannak olyan nyugati gondolkodók, mint Eric Hendriks, aki szerint Európa sokféle múlt örököse, és Európát szeretni azt jelenti, hogy szeretni kell a sokszínűségét.
Gondoljunk bármit kontinensünkről, a sokszínű Európának élnie kell. Ehhez viszont ki kell venni a szerszámot a balliberális sírásók kezéből.
A szerző író, újságíró
