Meglehet, az olvasó összevonja szemöldökét, amikor a címben jelzett szavakat egymás mellett látja. Hogy is van ez? Nem azt sulykolták a fejébe szinte gyermekkora óta, hogy a forradalom a haladással, a progresszióval áll rokonságban, annak ellenzői pedig az ellenforradalom képviselői?
Nem egészen ez a helyzet. A konzervatív forradalomnak nevezett jelenség a megnevezéssel együtt több mint százéves múltra tekint vissza. Létrejöttének értelmezése beleillik abba a jelentéstani perpatvarba, amely már hosszú ideje folyik a bal- és a jobboldal között. Az előbbiek ugyanis már jó kétszáz éve lefoglaltak maguknak bizonyos szavakat – ilyen a „forradalom”, a „munkás”, a „szocializmus” stb. –, ezeket kizárólag baloldali értelemben lehetett, kellett és illett használni. A „konzervatív forradalom” kifejezés kapcsán a forradalom szó nagy történelmi visszaperlésének lehetünk tanúi.
A konzervatív forradalom kifejezés születési ideje és helye az első világháború utáni Németországban keresendő. Ott terebélyesedett erős irányzattá ez a mozgalom, amely élesen szemben állt mind a baloldali-forradalmi kommunizmussal, mind pedig az ott hatalomra jutó liberalizmussal, de bírálattal illette a régi rendszert visszaállítani akaró ókonzervatív törekvéseket is, ugyanakkor sok tekintetben markánsan elhatárolódott a kialakulóban levő nemzetiszocializmustól.
Főbb képviselői, köztük Oswald Spengler, Ernst Jünger és Carl Schmitt is egyrészt gyors, radikális változásokat akartak – innen a „forradalom” kifejezés –, másrészt a hagyományos értékekhez való (újszerű) visszatérést: ez magyarázza a „konzervatív” szó használatát. Az újabb kutatások (lásd Békés Márton hasonló című könyvét) arra is fényt derítettek, hogy a német konzervatív forradalomhoz hasonló irányzatok, mozgalmak csaknem egész Európában, sőt még az angolszász világban is elterjedtek, főleg a két világháború közötti időszakban. A marxista irodalom viszont vagy egyáltalán nem vett tudomást e mozgalmak létezéséről, vagy pedig ha igen, megpróbálta egyneműsíteni azokat a nemzetiszocializmussal, annak barna mocsarával. Így fogalmazódott meg az a Lukács Györgyhöz, a dogmatikus marxizmus egyik vezéralakjához kötődő hajmeresztő állítás, hogy André Malraux De Gaulle Goebbelse. Józan gondolkodású értelmiségi ilyen mondatot nem ír le.
Mivel a „konzervatív forradalom” kifejezést a balliberális felfogás évtizedeken át háttérbe szorította, gyalázta, ezért azokat a radikális jobboldali irányváltásokat sem illették e megnevezéssel, amelyek megérdemelték volna; ilyen volt a Margaret Thatcher vagy Ronald Reagan nevéhez fűződő fordulat. De még ezen is túltesz az a földindulás, melyet Donald Trump elnöksége indított el.
Ha lehet ezt mondani, a „konzervatív forradalom” első ízben Trump elnöksége alatt jutott valóban hatalomra. A Trump által elindított radikális fordulat előtt még ma is meghökkenve és értetlenül áll a balliberális és neomarxista világ – főleg Nyugat-Európában –, fel sem fogják igazi horderejét.
De miben is áll tartalmilag Trump konzervatív forradalma? Célszerű a hagyományos konzervatív felfogás három pilléréből mint alapértékből kiindulni. Ezek: Isten, haza, család. Az első az embernek a transzcendenciához való viszonyát rögzíti, a második a tágabb, a harmadik pedig a szűkebb közösséghez tartozását fejezi ki. E három értékre már évszázadok óta össztűz zúdul. Az első támadás Isten ellen indult még a XVIII. századi felvilágosodás idején, Nietzsche éles szemmel így diagnosztizálta annak végkifejletét: Isten halott. Ezzel párhuzamosan elindult a harc a haza ellen is, először a proletár internacionalizmus, majd a globalizmus és a multikulturalizmus formájában; ez tette ki a XX. század nagy részét. Végül, a XXI. században a család is össztűz alá került, elsősorban a genderelmélet (és annak iszonytató gyakorlata) egyes válfajaiban.
Mi a közös e több évszázada tartó, hagyományos értékeket tagadó pergőtűz egyes fázisaiban? Először is az, hogy mindhárom nagy támadás a „haladás” jegyében, azt hangoztatva fogant, így fel sem merülhetett, hogy e támadások megkérdőjelezhetők ebből a szempontból. Másodszor pedig az, hogy mindhárom támadás olyan szélsőséges formákig jutott el, hogy ez már kollektív elmebajnak, abnormalitásnak nevezhető.
Ezzel szemben
a Trump által képviselt konzervatív forradalom a normalitáshoz való visszatérés. S ebben van nagy ereje, mert az emberek többsége még a normalitás jegyében gondolkodik, hála az égnek. Védelmébe veszi azt, ami természetes, s hadat üzen a természetellenességnek. Vissza a normalitáshoz, vissza az eredethez! – ez lehet jelenkorunkban a konzervatív forradalom jelszava.
A „haladás” zászlaja alá annak szélsőséges értelmezésével, a fogalom kisajátításával az utóbbi időben az abnormalitás hívei gyülekeztek. A Trump által elindított konzervatív forradalom viszont történelmileg nemhogy nem haladásellenes, hanem ellenkezőleg, a haladást most a normalitáshoz való visszatérés jelenti. Ennek ellenzői, vagyis a neomarxizmus és a balliberalizmus képviselői a tulajdonképpeni maradiak, a begyöpösödött Pató Pálok. A haladás zászlaja napjainkra kihullott kezükből; a konzervatív forradalom képviselőinek kell magasba emelni.
Közeledünk március idusa, nemzetünk egyik nagy ünnepe felé. Vajon lehet-e párhuzamot vonni 1848 forradalma és a jelenleg zajló konzervatív forradalom között? Nagyon is, mégpedig az alábbi módon. Először az életkor felől közelítünk. Megszoktuk, hogy a forradalmak élén a történelemben általában a fiatal korosztályok állnak, nem véletlenül beszélünk márciusi ifjakról. Mára viszont fordult a kocka: az idősebb nemzedékek – az élettapasztalat birtokában – éppúgy vezethetnek forradalmi folyamatot; így van ez a jelenlegi konzervatív forradalom esetében is, az élén – Donald Trump személyében – egy csaknem nyolcvanéves öregúr áll.
Ám a döntő pont most következik.
Vitathatatlan, hogy a ’48-as ifjak a progresszió oldalán álltak, ennek legfőbb követelései Kölcsey megfogalmazásában: „Jelszavaink valának: haza és haladás”. S mi a helyzet napjainkban? Mi a helyzet most, amikor a haladás a normalitás és a hagyományos értékek védelmezőinek oldalára került át? Konkrét személyek szimbolikáját használva ki lehet jelenteni, hogy a Petőfik, Vasvárik, Jókaik mai örökösei a Trumpok, Salvinik, Orbánok, Ficók;
a haladásellenes erők, korunk Metternichjei oldalán pedig a maradi brüsszeliták, az Ursula von der Leyenek, Kaja Kallasok, Daniel Freundok és hazai szekértolóik vannak; ők még mindig a közelmúltba belemeredve és értetlenül állnak, nem fogják fel, mi történik valójában.
Ízlelgetem a mondatot: Ursula von der Leyen mint Brüsszel Metternichje – szokatlan, de hiteles kép. Mégpedig azért, mert hordozója sem a hazát nem képviseli – senkinek a hazáját sem –, sem pedig a haladást. S gondolatban elnézést kérek Metternichtől, hogy a nevét ilyen összefüggésben használtam.
A szerző professor emeritus, a Professzorok Batthyány Körének tagja
