Meglehet, az olvasó összevonja szemöldökét, amikor a címben jelzett szavakat egymás mellett látja. Hogy is van ez? Nem azt sulykolták a fejébe szinte gyermekkora óta, hogy a forradalom a haladással, a progresszióval áll rokonságban, annak ellenzői pedig az ellenforradalom képviselői?
Nem egészen ez a helyzet. A konzervatív forradalomnak nevezett jelenség a megnevezéssel együtt több mint százéves múltra tekint vissza. Létrejöttének értelmezése beleillik abba a jelentéstani perpatvarba, amely már hosszú ideje folyik a bal- és a jobboldal között. Az előbbiek ugyanis már jó kétszáz éve lefoglaltak maguknak bizonyos szavakat – ilyen a „forradalom”, a „munkás”, a „szocializmus” stb. –, ezeket kizárólag baloldali értelemben lehetett, kellett és illett használni. A „konzervatív forradalom” kifejezés kapcsán a forradalom szó nagy történelmi visszaperlésének lehetünk tanúi.
A konzervatív forradalom kifejezés születési ideje és helye az első világháború utáni Németországban keresendő. Ott terebélyesedett erős irányzattá ez a mozgalom, amely élesen szemben állt mind a baloldali-forradalmi kommunizmussal, mind pedig az ott hatalomra jutó liberalizmussal, de bírálattal illette a régi rendszert visszaállítani akaró ókonzervatív törekvéseket is, ugyanakkor sok tekintetben markánsan elhatárolódott a kialakulóban levő nemzetiszocializmustól.
Főbb képviselői, köztük Oswald Spengler, Ernst Jünger és Carl Schmitt is egyrészt gyors, radikális változásokat akartak – innen a „forradalom” kifejezés –, másrészt a hagyományos értékekhez való (újszerű) visszatérést: ez magyarázza a „konzervatív” szó használatát. Az újabb kutatások (lásd Békés Márton hasonló című könyvét) arra is fényt derítettek, hogy a német konzervatív forradalomhoz hasonló irányzatok, mozgalmak csaknem egész Európában, sőt még az angolszász világban is elterjedtek, főleg a két világháború közötti időszakban. A marxista irodalom viszont vagy egyáltalán nem vett tudomást e mozgalmak létezéséről, vagy pedig ha igen, megpróbálta egyneműsíteni azokat a nemzetiszocializmussal, annak barna mocsarával. Így fogalmazódott meg az a Lukács Györgyhöz, a dogmatikus marxizmus egyik vezéralakjához kötődő hajmeresztő állítás, hogy André Malraux De Gaulle Goebbelse. Józan gondolkodású értelmiségi ilyen mondatot nem ír le.
Mivel a „konzervatív forradalom” kifejezést a balliberális felfogás évtizedeken át háttérbe szorította, gyalázta, ezért azokat a radikális jobboldali irányváltásokat sem illették e megnevezéssel, amelyek megérdemelték volna; ilyen volt a Margaret Thatcher vagy Ronald Reagan nevéhez fűződő fordulat. De még ezen is túltesz az a földindulás, melyet Donald Trump elnöksége indított el.
Ha lehet ezt mondani, a „konzervatív forradalom” első ízben Trump elnöksége alatt jutott valóban hatalomra. A Trump által elindított radikális fordulat előtt még ma is meghökkenve és értetlenül áll a balliberális és neomarxista világ – főleg Nyugat-Európában –, fel sem fogják igazi horderejét.