Néhány nappal ezelőtt egy dán filmben az alábbi jelenetre lettem figyelmes. Egy telefonos elsősegély-központban rendőr veszi az üzeneteket. Betelefonál egy illető, akit kifosztott egy, a kocsijába édesgetett prostituált. Személyleírásáról a kárvallott csak annyit tud mondani, hogy „nem dán”, de valami ahhoz hasonló. „Akkor kelet-európai?” kérdez vissza a rendőr; s ebben nagyjából meg is egyeznek.
A történet ezután más szálon fut tovább, de ez a rövidke jelenet mélyen elgondolkodtatott. Nem ismerem ugyan a koppenhágai prostituáltak pontos etnikai összetételét; biztosan akadnak közöttük szép számmal kelet-európaiak is, de feltételezem, hogy voltak ott más nációbéliek is bőven. Az viszont feltűnő volt, hogy a közrendőr, ha nem dán illetőségű prostiról van szó, rögtön egy kelet-európaira gyanakszik. Merthogy mi „olyanok” vagyunk. A film készítői talán nem is sejtették, hogy e rövidke mondattal egy egész régió népességét sértették meg.
Ez a jelenet indította el bennem a következő gondolatmenetet.
Mi, kelet-európaiak a nagy európai és világtörténelemben egy kicsit mindig is prostituáltak voltunk, méltóságunkban megalázott, megfélemlített, megszégyenített népek. Ám ezt a Nyugat részéről ránk rótt szerepet soha nem érdemeltük ki.
Csak egyetlen dologra utalok ezzel kapcsolatban. Dosztojevszkij írja, hogy a Föld a kérgéig át van itatva vérrel, könnyel, emberi szenvedéssel, ami, mellékesen szólva, nem válik fajunk nagyobb dicsőségére. De a földkerekségnek alig van még egy olyan területe, ahol ez a vérrel és könnyel átitatott réteg oly vastag lenne, mint épp itt, Kelet-Európában.
Érték ezt a régiót vad támadások minden irányból: nyugatról (Habsburgok, németek), északról (svédek), keletről (mongolok, oroszok) és délről (törökök), hogy csak a legfontosabbakat említsük, és e terület belső torzsalkodásairól nem is szóltunk.
Az itt gyökeret vert és maguknak hazát teremtő népek néhány rövid, szerencsésnek mondható időszaktól eltekintve szinte állandó élet-halál harcban éltek, a puszta fennmaradásért küzdöttek.
