A négy világtáj közül külön figyelmet érdemel a Nyugat. Mégpedig azért, mert attól kezdve, hogy az itt megtelepedett népek megszerveződtek, öntudatra ébredtek, a végső tájékozódási pontot csaknem mindig a Nyugatban vélték megtalálni, oda akartak „tartozni” (kivéve talán néhány balkáni országot). S mit kaptak onnan? Kétségtelenül sok mindent, ami a gazdaságban, társadalomban, kultúrában, műveltségben érték. De nemcsak ezt, hanem oly mértékű erőszakot, kizsákmányolást, alávetettséget is, amely párját ritkítja. Így a mérlegvonásnál erről sem szabad megfeledkezni.

Az alábbiakban ez utóbbi oldal néhány eseményének felidézésére szorítkozom. A kelet-európai államok többségét szinte már megszületésük pillanatától halálos veszély fenyegette. 

S az ellenünk irányuló, hódító háborúk abban a pillanatban újraindultak, mihelyt itt valahol megingott a központi államhatalom.

A Nyugat a középkor századai során főleg két szempontból használta ki Kelet-Európát: először a nyersanyagokat illetően (nemesfémek, később élelmiszerek, gabona, bor, élőállat és a többi), aztán pedig úgy, hogy ezt a területet afféle védőzónának, golyófogónak tekintette a távolabbról jövő támadások tompítására, kivédésére; először a mongolok, később a törökök, majd az oroszok ellen. A mongol invázió idején, a végzetes muhi csata után (1241) II. Frigyes osztrák herceg a hozzá menekülő IV. Bélát fogadta ugyan, de látva a meggyengült, megvert királyt, lecsapott rá: 

Érdekei önző érvényesítésében még a vallási összetartozás sem akadályozta a Nyugatot. 1444-ben a török csapatokat genovai segítséggel hajózták át Európába, majd pedig, mindennek betetőzéseképpen, a „legkeresztényibb király”, a francia I. Ferenc az úgynevezett cognaci liga (1525) keretében a szultánt rábírta a Habsburg-birodalom megtámadására. Az, hogy közben Magyarországot eltiporják, csekélységnek számított.

Ettől kezdve a régió a nyugat-európai politikai játszmák kedvenc terepévé vált. 

Ilyen volt a rossz emlékű vasvári béke is (1664), amely Habsburg részről a Szentgotthárdnál tönkrevert oszmánoknak nyújtott megmagyarázhatatlan előnyöket és kedvezményeket.

Aztán beköszöntött a nemzeti újjáébredés, a nacionalizmus korszaka. Nyugat-Európa nagyobb országai dicsőségben élték meg – gondoljunk a francia forradalomra –, a mi fertályunkon azonban ugyanezt jobb esetben is erős ellenérzéssel fogadták. Soha nem felejtem hajdani történelemtanárom szavait: „kedves fiam, jegyezd meg, hogy a nagy nemzetek nacionalizmusa hazafiság, a kis nemzetek hazafisága pedig nacionalizmus”.

Ettől az időszaktól jelent meg a színen a kioktatás jelensége is. 

Végül beköszöntött a XX. század, összeomlottak vagy átalakultak a korábbi soknemzetiségű birodalmak. De az új nemzetállamok létrejöttét ezúttal sem közmegelégedés vagy konszenzus övezte, hanem vaskos igazságtalanságok, olykor népirtásokkal súlyosbított, vad gyűlölködés. Mindennek előidézésében meghatározó szerepe volt a felelőtlen nyugati politikának, amely úgy rajzolta át a régió politikai térképét, mintha csak a kietlen prérin volna.

Amikor pedig a régió egy-egy országa kétségbeesett kísérletet tett a felszabadulásra (1956, 1968, 1980), nagyvonalú ígérgetéseken kívül nem sokat kapott, ők pedig titkon összekacsintottak a zsarnokkal.

Eljött a rendszerváltozás korszaka. Miközben a Nyugat a jól ismert üres szólamokat szajkózta szabadságról és demokráciáról, a régió fölött már keselyűkként köröztek a busás hasznot remélők. Előbb felvevőpiacnak tekintették, ahol, reményeik szerint, a használt, selejtes, rosszabb minőségű cuccaikat is elhelyezhetik. Ehhez társult újabb időkben egyrészt az, hogy a régió katonai felvonulási területnek számít a nagyobb keleti kalandok számára, másrészt pedig az, hogy terepasztallá válunk észvesztő ostobaságaik (illegális migrációval bonyolított népességcsere, cancel culture, gender és így tovább) kipróbálására. S közben a háttérben szüntelenül okít a jóságosnak tetsző hang, mintha csak a Twin Peaksben élnénk.

Most júniusban viszont újból esélyt kapunk arra, hogy kitörjünk ebből a sok évszázada ránk kényszerített, nyomorúságos prostituáltsorból.

A szerző professor emeritus, a Professzorok Batthyány Köre tagja