Néhány nappal ezelőtt egy dán filmben az alábbi jelenetre lettem figyelmes. Egy telefonos elsősegély-központban rendőr veszi az üzeneteket. Betelefonál egy illető, akit kifosztott egy, a kocsijába édesgetett prostituált. Személyleírásáról a kárvallott csak annyit tud mondani, hogy „nem dán”, de valami ahhoz hasonló. „Akkor kelet-európai?” kérdez vissza a rendőr; s ebben nagyjából meg is egyeznek.
A történet ezután más szálon fut tovább, de ez a rövidke jelenet mélyen elgondolkodtatott. Nem ismerem ugyan a koppenhágai prostituáltak pontos etnikai összetételét; biztosan akadnak közöttük szép számmal kelet-európaiak is, de feltételezem, hogy voltak ott más nációbéliek is bőven. Az viszont feltűnő volt, hogy a közrendőr, ha nem dán illetőségű prostiról van szó, rögtön egy kelet-európaira gyanakszik. Merthogy mi „olyanok” vagyunk. A film készítői talán nem is sejtették, hogy e rövidke mondattal egy egész régió népességét sértették meg.
Ez a jelenet indította el bennem a következő gondolatmenetet.
Mi, kelet-európaiak a nagy európai és világtörténelemben egy kicsit mindig is prostituáltak voltunk, méltóságunkban megalázott, megfélemlített, megszégyenített népek. Ám ezt a Nyugat részéről ránk rótt szerepet soha nem érdemeltük ki.
Csak egyetlen dologra utalok ezzel kapcsolatban. Dosztojevszkij írja, hogy a Föld a kérgéig át van itatva vérrel, könnyel, emberi szenvedéssel, ami, mellékesen szólva, nem válik fajunk nagyobb dicsőségére. De a földkerekségnek alig van még egy olyan területe, ahol ez a vérrel és könnyel átitatott réteg oly vastag lenne, mint épp itt, Kelet-Európában.
Érték ezt a régiót vad támadások minden irányból: nyugatról (Habsburgok, németek), északról (svédek), keletről (mongolok, oroszok) és délről (törökök), hogy csak a legfontosabbakat említsük, és e terület belső torzsalkodásairól nem is szóltunk.
Az itt gyökeret vert és maguknak hazát teremtő népek néhány rövid, szerencsésnek mondható időszaktól eltekintve szinte állandó élet-halál harcban éltek, a puszta fennmaradásért küzdöttek.
A négy világtáj közül külön figyelmet érdemel a Nyugat. Mégpedig azért, mert attól kezdve, hogy az itt megtelepedett népek megszerveződtek, öntudatra ébredtek, a végső tájékozódási pontot csaknem mindig a Nyugatban vélték megtalálni, oda akartak „tartozni” (kivéve talán néhány balkáni országot). S mit kaptak onnan? Kétségtelenül sok mindent, ami a gazdaságban, társadalomban, kultúrában, műveltségben érték. De nemcsak ezt, hanem oly mértékű erőszakot, kizsákmányolást, alávetettséget is, amely párját ritkítja. Így a mérlegvonásnál erről sem szabad megfeledkezni.
Az alábbiakban ez utóbbi oldal néhány eseményének felidézésére szorítkozom. A kelet-európai államok többségét szinte már megszületésük pillanatától halálos veszély fenyegette.
A leginkább ez talán minket, magyarokat sújtott, gondoljunk a pozsonyi csatára (907), a győzelem a kiirtástól mentett meg bennünket. De a lengyelek sem voltak sokkal jobb helyzetben.
S az ellenünk irányuló, hódító háborúk abban a pillanatban újraindultak, mihelyt itt valahol megingott a központi államhatalom.
A Nyugat a középkor századai során főleg két szempontból használta ki Kelet-Európát: először a nyersanyagokat illetően (nemesfémek, később élelmiszerek, gabona, bor, élőállat és a többi), aztán pedig úgy, hogy ezt a területet afféle védőzónának, golyófogónak tekintette a távolabbról jövő támadások tompítására, kivédésére; először a mongolok, később a törökök, majd az oroszok ellen. A mongol invázió idején, a végzetes muhi csata után (1241) II. Frigyes osztrák herceg a hozzá menekülő IV. Bélát fogadta ugyan, de látva a meggyengült, megvert királyt, lecsapott rá:
katonai segítség helyett három magyar vármegyét nyomban Ausztriához csatolt; Moson, Sopron és Locsmánd vármegye határain túl az osztrákok bevonultak Kőszeg és Győr várába is. De Frigyesnek ennyi sem volt elég, készpénzt, továbbá nagy értékű arany- és ezüstedényeket is kizsarolt a kétségbeesett uralkodóból.
Érdekei önző érvényesítésében még a vallási összetartozás sem akadályozta a Nyugatot. 1444-ben a török csapatokat genovai segítséggel hajózták át Európába, majd pedig, mindennek betetőzéseképpen, a „legkeresztényibb király”, a francia I. Ferenc az úgynevezett cognaci liga (1525) keretében a szultánt rábírta a Habsburg-birodalom megtámadására. Az, hogy közben Magyarországot eltiporják, csekélységnek számított.
Ettől kezdve a régió a nyugat-európai politikai játszmák kedvenc terepévé vált.
Mesterien alkalmazták a húzd meg, ereszd meg! elvét; mindig csak annyi mozgásteret engedtek – például a törökök kiűzése apropóján –, amennyi az érdekeiknek megfelelt.
Ilyen volt a rossz emlékű vasvári béke is (1664), amely Habsburg részről a Szentgotthárdnál tönkrevert oszmánoknak nyújtott megmagyarázhatatlan előnyöket és kedvezményeket.
Aztán beköszöntött a nemzeti újjáébredés, a nacionalizmus korszaka. Nyugat-Európa nagyobb országai dicsőségben élték meg – gondoljunk a francia forradalomra –, a mi fertályunkon azonban ugyanezt jobb esetben is erős ellenérzéssel fogadták. Soha nem felejtem hajdani történelemtanárom szavait: „kedves fiam, jegyezd meg, hogy a nagy nemzetek nacionalizmusa hazafiság, a kis nemzetek hazafisága pedig nacionalizmus”.
Ettől az időszaktól jelent meg a színen a kioktatás jelensége is.
Nincs visszataszítóbb annál, mint amikor a felsőbbrendűségi tudattól áthatott gőgöt az emberbaráti jótékonyság sztaniolpapírjába csomagolják. Az a kioktató hang, amely mondjuk Herder vagy Condorcet írásaiban az Európán kívüli, „civilizálatlan” népekkel szemben hangzott fel, csekély változtatással ránk is vonatkoztatható.
Végül beköszöntött a XX. század, összeomlottak vagy átalakultak a korábbi soknemzetiségű birodalmak. De az új nemzetállamok létrejöttét ezúttal sem közmegelégedés vagy konszenzus övezte, hanem vaskos igazságtalanságok, olykor népirtásokkal súlyosbított, vad gyűlölködés. Mindennek előidézésében meghatározó szerepe volt a felelőtlen nyugati politikának, amely úgy rajzolta át a régió politikai térképét, mintha csak a kietlen prérin volna.
S aztán, mindennek betetőzéseképp, ott van Jalta (1945), a szégyenek szégyene, amikor könnyed mozdulattal fél Európát koncként dobták oda a keleti zsarnokságnak, mérhetetlen szenvedést okozva ezzel az amúgy is sokszorosan meggyötört, Marshall-segélyben még csak véletlenül sem részesülő lakosságnak.
Amikor pedig a régió egy-egy országa kétségbeesett kísérletet tett a felszabadulásra (1956, 1968, 1980), nagyvonalú ígérgetéseken kívül nem sokat kapott, ők pedig titkon összekacsintottak a zsarnokkal.
Eljött a rendszerváltozás korszaka. Miközben a Nyugat a jól ismert üres szólamokat szajkózta szabadságról és demokráciáról, a régió fölött már keselyűkként köröztek a busás hasznot remélők. Előbb felvevőpiacnak tekintették, ahol, reményeik szerint, a használt, selejtes, rosszabb minőségű cuccaikat is elhelyezhetik. Ehhez társult újabb időkben egyrészt az, hogy a régió katonai felvonulási területnek számít a nagyobb keleti kalandok számára, másrészt pedig az, hogy terepasztallá válunk észvesztő ostobaságaik (illegális migrációval bonyolított népességcsere, cancel culture, gender és így tovább) kipróbálására. S közben a háttérben szüntelenül okít a jóságosnak tetsző hang, mintha csak a Twin Peaksben élnénk.
Vaskos kötetet lehetne összeállítani arról, hogy a Nyugat mi mindent követett el e régió ellen bő ezer év alatt.
Most júniusban viszont újból esélyt kapunk arra, hogy kitörjünk ebből a sok évszázada ránk kényszerített, nyomorúságos prostituáltsorból.
A szerző professor emeritus, a Professzorok Batthyány Köre tagja
