Célegyenesbe érkezett az amerikai elnökválasztási kampány, ennek tétjéről rengeteg elemzés lát napvilágot. Mielőtt rátérnék a tulajdonképpeni mondanivalómra, engedtessék meg egy rövid kitérés ezzel kapcsolatban.
Az amerikai elnökválasztások mindig kiélezett politikai küzdelmet hoztak, de nem emlékszem arra, hogy – mondjuk Gerald Ford hatalomra jutásától kezdve – valaha is olyan elkeseredett, vad harccal jártak volna, mint amilyennel a jelenlegi verseny. Korábban az emberek tisztában voltak azzal, hogy egyik vagy másik párt hatalomra jutása nagyjából milyen eredménnyel járna az adók, az infláció, az üzemanyagárak és a többi vonatkozásában, a külpolitika módosulásában. De az egymással rivalizáló felfogások küzdelme ezen túlmenően nyugvópontra jutott.
Most viszont? Jelenleg
úgy tűnik, mintha az ellenfél, a másik párt győzelme magának a patás ördögnek a hatalomra jutását jelentené, mintha a győztes személyében maga Belzebub vagy Lucifer költözne be a Fehér Házba.
Felmerül a kérdés: mikor és miért ment végbe ez a tragikus változás? Talán akkor, amikor Donald Trump győzött 2016-ban. De ezzel nem lehet kizárólag Trumpot felelőssé tenni. Merthogy már az ő fellépésének is voltak okai; ő nem véletlenül nyúlt bele a politikai harcok darázsfészkébe. Tehát maga Trump feltűnése is már reakció volt egy korábbi, vészterhes állapotra, nem ő e változások origója.
Az előzetes helyzet pedig az lehetett, hogy
a demokratákat egyre inkább maguk alá gyűrő radikális baloldaliak (marxisták, woke-isták, feministák, genderisták és a többi) akkoriban határozták el, hogy márpedig hatalomra jutnak, és hagymázas elképzeléseik szerint alakítják át az Egyesült Államokat, s egyúttal példát mutatnak a világnak, hogy másutt is ezt tegyék.
Ennek nyomán szökkent szárba az „arab tavasz”, a szó szoros értelmében vett „kikelet”, melynek eredményeképp, legalábbis így vélték, az egész Közel-Keleten virágba borulnak majd a liberális demokráciák, teljessé válik a drogliberalizáció, s a végén együtt hajtja álomra fejét a farkas és a bárány. Mindez finoman leöntve a globalizáció generálszószával.
Ha pedig a népek még nem elég érettek erre, nem fogják fel, mi az ő legsajátabb érdekük, akkor kényszeríteni kell őket – akár finom, akár keményebb eszközökkel –, hogy felismerjék. A mintákat ehhez a korábbi jakobinus és bolsevik elődök szolgáltatták, a „szabadság zsarnokságának” bevezetésével. S a marxizmus alaptanításának fittyet hányva, mely szerint a lét határozza meg a tudatot, minden erőt, energiát az agyak megdolgozására fordítottak. Addig kell bombázni azokat a médián, a politikán keresztül, amíg kellő belátásra nem jutnak. Ha pedig ez kevésnek bizonyul, akkor még erősebb bombázás kell. Nem csoda, ha emiatt, Trump személyében, az ellenoldal is életre kelt. S itt van a meghasonlottság, a diabolizálás gyökere. Vagyis nem Trump, hanem a baloldal kezdte, már ha ennek fel- és elismerése egyáltalán jelent valami örömet. A jelenlegi elvadult állapotok magyarázata valahol itt lelhető fel.
De térjünk vissza a kiindulóponthoz!
Még a mostani választások ellentétkötegei közül is kiemelkedik az, amit a globalizáció, illetve a nemzeti szuverenitás álláspontjának szembenállása jelent. Némileg leegyszerűsítve azt mondhatjuk: az előbbi oldalán a demokraták, az utóbbién pedig a republikánusok állnak. S a globalista felfogás Európára vetítésének első – de nem utolsó – formája, prelúdiuma az Európai Egyesült Államok (EEA) gondolata, ennek a hazai baloldalon is lelkes propagálói vannak.
E gondolatnak hajdanán, az 1930-as évek körül még olyan támogatói voltak, mint Aristide Briand francia külügyminiszter vagy a spanyol José Ortega y Gasset. S ennek akkor, a virulens nacionalizmusok korában meg is volt a maga mozzanatnyi létjogosultsága. Napjainkra – a virulens globalizáció korára – viszont már idejétmúlttá, más jelentésűvé vált.
Kezdjük az elején! Mi a nemzet? A nemzet Eduard Meyer, az ismert, kiváló ókortörténész szerint
a legfinomabb és legösszetettebb termék, amit a történelmi fejlődés létre tud hozni.
Az európai nemzetek ama bámulatos sokfélesége, melyet a történelem kontinensünkön létrehozott, legalább másfél ezer éves fejlődés eredménye; s ilyen páratlan gazdagságban soha, sehol másutt nem alakult ki a földgolyón. A nemzetképződés minden ízében organikus folyamat, szemben áll minden szerződéselmélettel. Születését – ellentétben nagy ellenlábasával, az antik polisszal, urbsszal – nem lehet pontos időponthoz kötni úgy, ahogy az államalapítást vagy akár a polisz létrehozását (ab urbe condita). S a folyamat másik végét nézve: a költők gyakran beszélnek „nemzethalálról”. Nos, szigorúan véve ez az elme túlzása. Lengyelországot például a XVIII. század végén háromszor is felosztották a szomszédos nagyhatalmak. A szuverén lengyel államiság ezzel megszűnt, de a lengyel nemzet ettől nem szűnt meg létezni. Legfeljebb a létmódja változott meg: államnemzetből kultúrnemzet lett.
A nemzet, ellentétben a polisszal, minden ízében dinamikus képződmény. Nem statikus jegyei, sajátosságai vannak (etnikum, nyelv, terület, közös kultúra) – ezek legfeljebb csak működésének feltételét képezik –, hanem
eredendően vállalkozás, egy jövőre irányuló terv megvalósítása. A legtalálóbban Ernest Renan fogalmazta meg ezt, aki azt mondta: a nemzet „mindennapos népszavazás”. Csakis az a nemzet élő, eleven, amely a jövő égisze alatt tevékenykedik.
A nemzet Európában kialakult képződménye két feltételre épül: egyrészt arra, hogy sok legyen belőle – egyetlen nemzet önmagában, történetileg nézve, fogalmi képtelenség –, másrészt arra, hogy létezzen egy nemzeteken túlmutató horizont (kereszténység, humanizmus, klasszikus liberalizmus), amely a nyüzsgő méhrajt, sokszínűséget megfelelő keretek közé képes fogni.
Az EEA koncepciója – a lopakodó centralizációval, a nemzeti hatáskörök fokozatos elvonásával – a nemzetek pluralitásának e csodálatos, történetileg páratlan képződményét akarja felszámolni.
Az EEA propagálói, amikor annak előnyeiről szónokolnak, valójában azt sem tudják, miről beszélnek. E másfél ezer éves képződmény felszámolása ahhoz fogható barbárság lenne a részükről, mintha az ember kalapácsokkal és csákányokkal felszerelkezve rontana be az Aggteleki-cseppkőbarlangba, s szétverné az évek százezrei alatt ott kialakult cseppköveket.
Végül megkérdem a tisztelt olvasót: tudja, hogy a nemzeti hatáskörelvonás folyamatának legvégén mi maradna a nemzeti mivoltból? Nos hát, a marhapörkölt és a csirkepaprikás, vagyis a tiszta gasztronómia. Merthogy a kulináris világ maradna az egyetlen terület, melyet még az EEA lelkes híve is megtartana; a hasát ugyanis ő is nagyon szereti, s azt nem az űrhajósok globális kosztjával kívánja megtömni. Hosszú távon így lenne Szlovákiából sztrapacskaland, Szerbiából csevapcsicsatartomány, Magyarországból pedig goulash-plain.
A nemzeteket ízléses gasztronómiai fogásként szolgálnák fel az EEA asztalán. A magunk részéről szeretnénk inkább nemzetvédő patrióták maradni és ekként jóllakni.
A szerző filozófiatörténész, a Professzorok Batthyány Körének tagja
