Úgy vélem, aligha van olyan jóérzésű, patrióta-konzervatív meggyőződésű ember, akit ne töltött volna el őszinte örömmel Donald Trump január 20-i beiktatása az Amerikai Egyesült Államok elnöki tisztségébe. Azt, hogy ez az esemény messze több egy négyévenként bekövetkező közjogi aktusnál, az is mutatja, hogy
sokan valamilyen radikális fordulatról beszélnek, és Trump hatalomra jutását a republikánus Ronald Reagan 1980-as földrengésszerű győzelméhez hasonlítják, amellyel ő véget vetett az akkori demokraták vágy- és lázálmainak.
Jönnek is az elnöki rendeletek sorra egymás után, lenyűgöző mennyiségben, s hatályon kívül helyezik a korábbi, a normális emberi életet olykor lehetetlenné tevő szabályokat.
Azonban van itt egy olyan körülmény, amely veszélyt jelent a várva várt fordulat utáni időszakban. Ez a körülmény általánosabb természetű, és – amennyire meg tudom ítélni – összefügg az amerikai hagyományokkal. Arról van szó, hogy az Egyesült Államok politikai életében már jó ideje hatalmas szerepe van a kampányüzemmódnak. Az ország lakosai rendkívül fogékonyak a kampányok iránt, hatalmas tömegeket lehet befolyásolni velük. A kampány nyelvi eredete egyébként a késői latin nyelvig nyúlik vissza – a campania azt a síkságot, mezőt jelentette, melyen katonai műveletek, hadjáratok zajlottak –, s megvan e cselekvésmód létjogosultsága is, amennyiben általában rövid ideig tartó, lendületes mozgalmakról van szó. De messze nem jelentik a teljességet.
Viszonylag pontosan megadható a természetrajzuk.
Egy-egy kampány kiváltó oka lehet valamilyen konkrét esemény, újságcikk, amely a mozgalmat az áramütés gyorsaságával hívja életre. Olyan sebességgel, hogy az emberben önkéntelenül is felmerül a gyanú, a szóban forgó esemény nem pusztán ürügy volt-e a kampány belobbanásához. Ezt követi pirotechnikai gyorsasággal az indulatok, tiltakozások magasba csapó lángja.
Ebben a csatlakozók üdvrivalgása párosul egyrészt azok megvetésével, akik nem csatlakoztak a kampányhoz, holott a többiek ezt elvárták volna, másrészt azok gyűlöletével, akik ilyen-olyan okból az adott kampány ellenzői voltak. Ily módon a kampány egyszerre foglalja magában a saját közösség kiépítésének lázas örömét, valamint az azt el nem fogadók megbélyegzését, kirekesztését. S e mozgalmak további vonása, hogy a lelkesedés magasan lobogó lángja nemegyszer rövid ideig tart, végül pedig – számos előzetes cél elérése nélkül – gyorsan lelohad, elhamvad.
Lássunk néhány jellegzetes kampányt a közelmúltból! Néhány évvel ezelőtt, 2017 októberében indult el a #metoo kampánya; lángja úgy csapott a magasba, mint valami inkvizíciós máglya tüze – mindenki e lelkesedés tüzében égett. Egymást követték a feljelentések, az olykor teljesen alaptalan, üzleti érdekből vezérelt vádaskodások, az alázatos megkövetések; végül elenyészett az egész, jóllehet a kiváltó okok minden bizonnyal napjainkban is fennállnak. Néhány évvel ezt megelőzően (2011-ben) tűnt fel a színen az „occupy” mozgalma. Ez a tetőpontját 2020-ban érte el Seattle „Autonóm zónájának” létrehozásával. Azonban ezek a mozgalmak is kérészéletűek voltak, a lelkesedés egy idő után lelohadt, unalomba fordult át.
A szintén korábbi keltezésű, de csúcspontját 2020-ban elérő Black Lives Matter kampányát hasonló hév, pusztító akarat, leszámolási düh szította. Jaj volt annak, aki fel merte emelni a szavát ezzel szemben, miközben a faji diszkrimináció elleni jogos tiltakozás békésen megfért a bevásárlóközpontok, nagyáruházak szisztematikus kifosztásával. Aztán ez a mozgalom is a többi sorsára jutott. Néhány év elteltével már alig emlékszünk rá, jóllehet a kiváltó okok némelyike még ma is fennáll. Ugyanezen években alakult ki a szobordöntögető cancel culture, az eltörlés „kultúrájának” kampányára is, hasonló eredménnyel.
Sokan már nem is emlékeznek a ledöntött – ám a napnyugati politikai és szellemi élet kiválóságait ábrázoló – szobrok koppanására a betonon vagy csobbanására a folyókban. Legifjabb származékként pedig utalhatunk egy igazi vérszívóra, a valós teljesítmény helyett a származást vagy bármely más aberrációt előnyben részesítő „diversity”, a sokszínűség vámpírjára, ennek fejét épp most nyesik le Trump elnöki rendeletei.
Ehhez hasonló kampányok nemcsak a nyugati demokráciákat jellemzik, hanem jelentősek voltak a totalitárius diktatúrákban is, a szélsőjobboldalon éppúgy, mint a szélsőbaloldalon (gondoljunk például Mao Kínájára és a vörösgárdisták kampányára az értelmiség ellen).
Mi következik mindebből? Semmiképpen sem az, hogy Trump elnöksége idején nincs szükség kampányra, s hogy a konzervatív jobboldal minden további nélkül sutba dobhatja ezt a politikai eszközt. Épp a magát progresszívnek nevező oldal mutatta meg, hogy a kampányüzemmód manapság nemcsak szükséges, hanem egyenesen nélkülözhetetlen eleme a politikai életnek. Efölött éppenséggel lehet, de nem érdemes sajnálkozni. Inkább arról van szó, hogy
ama nagyívű ígérvény beteljesítését, amelyet a Trump-adminisztráció programja foglal magában, nem rövid ideig tartó, lendületes, ámde hamar kifulladó kampányokban kell megvalósítani, hanem elsősorban hosszan tartó, szívós és kitartó munka révén. Hiszen e jelenleg kiteljesedő fordulat tétje óriási: a nyugati világ józanul gondolkodó, mértéktartó, nem ködös és végrehajthatatlan utópiák lázálmaitól gyötört része most kapott komoly esélyt arra, hogy végre saját értékrendjének megfelelően rendezze be a világot.
Lehetőséget kapunk arra, hogy újból visszatérjünk ahhoz a természeti rendhez, amelyhez az ember évezredek során tartotta magát, és amelyet csak az utóbbi néhány évtizedben próbált letarolni egy erőszakos kisebbség. Jobban járunk, ha nem úgy próbáljuk biztosítani a nők valódi emancipációját, hogy – erőszakos nemváltás révén – a női mivoltnak még a puszta létét is tagadjuk, hanem úgy, hogy maximális tiszteletben részesítjük a nőiség teljes természetes gazdagságát, beleértve ebbe legszebb virágát, az anyaságot is. Újból előttünk áll annak esélye, hogy ne szégyenkezve tekintsünk vissza a történelmi múlt némely valóban bírálandó eseményére, például a gyarmatosítás folyamatára, hanem legyen bátorságunk ahhoz, hogy annak egészét mind annak pozitív hozadékaival, mind negatív félresiklásaival együtt értékeljük. S
újfent megteremthetjük annak lehetőségét, hogy egy valóban érdemalapú társadalmat építsünk fel, ahol a befektetett munka és teljesítmény szolgál a megfelelő társadalmi pozíció elérésére, nem pedig a teljesen félreértelmezett származás vagy az ilyen-olyan kisebbséghez történő, haszonleső hozzácsapódás.
Akkor teszünk hozzá valóban sokat a világ jobbításához, ha a konzervatív-patrióta oldal a hamar ellobbanó kampányok útjelzéseit, azok nélkülözhetetlen elemeit is felhasználva úgy kezd hozzá a Trump nevével fémjelzett fordulat megvalósításához, hogy számot vet azzal, mindezt tennie kell a kampány után is, hosszú éveken át tartó erőfeszítéssel, elszánt és tisztességes fáradozással. S ha mindez megtörténik, akkor nem szégyenkezve, hanem emelt fővel adhatjuk át az utódainknak ezt a világot.
A szerző filozófiatörténész, a Professzorok Batthyány Körének tagja
