Kissinger és a történelem zenéje

Százéves korában, nemrég hunyt el Henry Kissinger, a XX. század második felének egyik meghatározó amerikai politikusa, diplomatája, államférfija. Az egyik utolsó volt a múlt század azon nagy formátumú politikusai közül, aki életműve révén nemcsak nevet vívott ki magának, hanem igazi egyéniségnek is számított. Mi a magyarázata annak a hírnévnek, amely még százesztendős korában is övezte őt? Miben különbözik Kissinger az Európai Unió jelenkori politikusaitól, mondjuk Herman Van Rompuytól, aki hiába volt az Európai Tanács elnöke 2009 és 2014 között, semmi maradandót nem hagyott maga után, és akiben legfeljebb az a tehetség volt meg, hogy tökéletesen belesimuljon korunk alapszínébe, a szürkébe?

A válasz többtényezős, amelyek közül most csak egyet emelünk ki, ez pedig az indíttatás és a korai hatások területe. Mint ismeretes, a zsidó származású Kissingernek családjával együtt, 1938 őszén kellett elmenekülnie a náci Németországból az Egyesült Államokba, alig két hónappal a kristályéjszaka előtt. Katonai szolgálata idején, az amerikai hadseregben találkozott azzal az emberrel, aki egész későbbi életét erősen befolyásolta. Az illető Fritz Kraemer volt, egy előkelő származású porosz család sarja, aki gyűlölte a Hitler-rendszert, és 1939-ben önként lépett be az amerikai hadseregbe. (Aki az igazi porosz szellemiséget azonosítja a náci szellemmel – s erre főleg a baloldalról hozhatunk fel példákat –, az szellemi földönfutó.) Kraemer egyrészt az európai (és német) kultúra jelentős alakjainak (Dosztojevszkij, Kant, Spengler stb.) tanulmányozására hívta fel katonatársa figyelmét, másrészt pedig felismerte benne a történelem iránti kivételes érzéket. Kissingernek, mondta később,

belső hallása van a történelem zenéjéhez. S ez nem olyasvalami, amit meg lehet tanulni, legyen bármilyen értelmes is az ember. Ez Isten adománya.

Spengler ismerete és a történelem szeretete: ezt a szellemi muníciót kapta Kraemertől.
Ugyancsak Kraemer volt az, aki azt tanácsolta neki, hogy egyetemi tanulmányait a Harvard Egyetemen folytassa. Itt nemcsak olyan professzorokkal találkozott, akik látóterét Kant irányába tágították tovább, hanem olyan kutatók, politikai tanácsadók munkásságával is megismerkedett (ilyen volt például Hans Morgenthau, az amerikai külpolitika úgynevezett realista iskolájának megalapítója), akik szintén behatóan foglalkoztak Spengler történetfilozófiájával.

1950-ben Kissinger egy olyan terjedelmű szakdolgozatot nyújtott be, amelyhez foghatót azóta sem írtak; a 388 oldalas értekezés címe: A történelem értelme. Elmélkedések Spenglerről, Toynbee-ról és Kantról. Ez volt a belépője a szellem világába.

Mire taníthatta Spengler Kissingert? Először is arra, hogy a történelem értelme sokkal mélyebben húzódik annál, semhogy azt az egyszerű ok-okozati viszonyok alapján fel lehetne tárni. A történeti értelem fő hordozói az egyes kultúrák; ebben pedig az is benne foglaltatik, hogy amikor egy adott kultúra a hanyatló korszakát éli – mint ahogy ezt a mi korunkban a civilizációba hajló fausti kultúra oly meggyőzően mutatja –, akkor az értelem is megfogyatkozik benne.

Az a felismerés is Spengler nyomán fogant meg a fiatal Kissingerben, hogy a történelem nem tisztán racionális konstrukció, amelyet úgymond eszes emberek hoznak létre, hanem sokkal inkább egy organikus képződmény, amelyben állandóan arra vagyunk kényszerítve, hogy az egész életünkre kiható, egzisztenciális döntéseket hozzunk, és ezeknek megfelelően cselekedjünk. Jellemző, hogy a politika világát illetően még egyik elődje, mestere, a realista elveket valló Morgenthau is úgy fogalmazott, hogy „a politikát racionális emberek csinálják, akik bizonyos racionalista érdekeket racionális eszközökkel valósítanak meg”. Kissinger nem osztotta ezt a véleményt, s ezen a ponton meg kell állnunk egy pillanatra.

Arról van szó, hogy az amerikai külpolitikát uraló szemléletet korábban általában a politikai idealizmus jellemezte, amely a külpolitikát bizonyos ideológiai, morális, sőt vallási elveknek rendelte alá. Egy szakértő megállapítása szerint Kissinger közvetlen elődei,

J. F. Dulles és D. Rusk csaknem vallásos hevülettel hirdették azt a politikát, hogy az amerikai demokrácia képe alapján alakítsák újjá a világot.

(Ez a politikai idealizmus, a maga negatív hatásaival együtt, az Obama- és a Biden-adminisztráció külpolitikáját is jellemezte és jellemzi, gondoljunk az „emberi jogok” védelmezésének szinte kultikus, de éppannyira álságos politikájára vagy a „demokrácia exportjának” katasztrofális következményeire a Közel-Keleten.)

Amikor Kissinger irányította az amerikai külpolitikát 1969 és 1977 között, szakított ezzel a rosszízű politikai idealizmussal, és egy olyan külpolitikai realizmust honosított meg, amely sokkal nagyobb szerepet juttatott a történeti és kulturális összetevőknek.

S ezen a téren is tanult valamit Spenglertől, aki a maga korában szintén realista nézeteket képviselt akkor, amikor a pacifista wilsonizmus formájában a virágkorát élte a politikai idealizmus. Ennek gyászos politikai következményei pedig ismertek.

Az elmélyült történeti ismeretek hiánya gyakran tapasztalható az amerikai külpolitika irányítóiban, akik többnyire jogászok vagy üzletemberek; ők igen jártasak bizonyos elszigetelt kérdések technikai kezelésében, de érzéketlenek a mélyebb történeti összefüggések iránt. Talán a spengleri hatások is ott működtek Kissingerben, amikor az 1960-as évek végén így vélekedett:

Az amerikai vezető csoportok magas technikai kompetenciát mutatnak, amikor technikai kérdésekkel foglalkoznak. Ám sokkal kisebb virtuozitásról tesznek tanúbizonyságot akkor, amikor történeti folyamatokat kell uralniuk.

S hozzátehetjük: olykor hasonló történeti-kulturális értetlenség tapasztalható, akár regionális szinten is, a jelenkor amerikai külpolitikájában.

Spengler Kissingerre gyakorolt hatása bizonyos konkrét elemzésekben is tetten érhető, például abban, ahogyan az amerikai politikus Bismarck alakját ábrázolta nagy diplomáciai műveiben.

Spengler rendkívül nagyra tartotta Bismarckot, hiszen részben az ő alakjából véste ki az eljövendő cézár figurájának körvonalait. Kissinger pedig épp a XIX. század másik nagy politikusával, Metternichhel szemben, akit végső soron politikai idealistának tartott, domborítja ki a szintén realistának tekintett Bismarck államférfiúi érdemeit.

Ő éppúgy Bismarck „forradalmi konzervativizmusáról” beszélt, mint ahogyan Spengler válik majd a német „konzervatív forradalom” egyik kulcsfigurájává az 1920-as évek elejétől. S a német kancellár munkásságának utóhatásairól mindketten csaknem egybehangzóan azt állítják, hogy Bismarck egyik fő mulasztása az volt, hogy nem gondoskodott politikájának értő továbbfolytatójáról, azaz megfelelő politikai utódról. Ennek pedig később súlyos következményei lettek.