1950-ben Kissinger egy olyan terjedelmű szakdolgozatot nyújtott be, amelyhez foghatót azóta sem írtak; a 388 oldalas értekezés címe: A történelem értelme. Elmélkedések Spenglerről, Toynbee-ról és Kantról. Ez volt a belépője a szellem világába.
Mire taníthatta Spengler Kissingert? Először is arra, hogy a történelem értelme sokkal mélyebben húzódik annál, semhogy azt az egyszerű ok-okozati viszonyok alapján fel lehetne tárni. A történeti értelem fő hordozói az egyes kultúrák; ebben pedig az is benne foglaltatik, hogy amikor egy adott kultúra a hanyatló korszakát éli – mint ahogy ezt a mi korunkban a civilizációba hajló fausti kultúra oly meggyőzően mutatja –, akkor az értelem is megfogyatkozik benne.
Az a felismerés is Spengler nyomán fogant meg a fiatal Kissingerben, hogy a történelem nem tisztán racionális konstrukció, amelyet úgymond eszes emberek hoznak létre, hanem sokkal inkább egy organikus képződmény, amelyben állandóan arra vagyunk kényszerítve, hogy az egész életünkre kiható, egzisztenciális döntéseket hozzunk, és ezeknek megfelelően cselekedjünk. Jellemző, hogy a politika világát illetően még egyik elődje, mestere, a realista elveket valló Morgenthau is úgy fogalmazott, hogy „a politikát racionális emberek csinálják, akik bizonyos racionalista érdekeket racionális eszközökkel valósítanak meg”. Kissinger nem osztotta ezt a véleményt, s ezen a ponton meg kell állnunk egy pillanatra.
Arról van szó, hogy az amerikai külpolitikát uraló szemléletet korábban általában a politikai idealizmus jellemezte, amely a külpolitikát bizonyos ideológiai, morális, sőt vallási elveknek rendelte alá. Egy szakértő megállapítása szerint Kissinger közvetlen elődei,
J. F. Dulles és D. Rusk csaknem vallásos hevülettel hirdették azt a politikát, hogy az amerikai demokrácia képe alapján alakítsák újjá a világot.
(Ez a politikai idealizmus, a maga negatív hatásaival együtt, az Obama- és a Biden-adminisztráció külpolitikáját is jellemezte és jellemzi, gondoljunk az „emberi jogok” védelmezésének szinte kultikus, de éppannyira álságos politikájára vagy a „demokrácia exportjának” katasztrofális következményeire a Közel-Keleten.)
Amikor Kissinger irányította az amerikai külpolitikát 1969 és 1977 között, szakított ezzel a rosszízű politikai idealizmussal, és egy olyan külpolitikai realizmust honosított meg, amely sokkal nagyobb szerepet juttatott a történeti és kulturális összetevőknek.
S ezen a téren is tanult valamit Spenglertől, aki a maga korában szintén realista nézeteket képviselt akkor, amikor a pacifista wilsonizmus formájában a virágkorát élte a politikai idealizmus. Ennek gyászos politikai következményei pedig ismertek.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!