Hadd legyek hatásvadász: Hunyadi sem nyerte meg az összes csatáját a törökök ellen. (Talán még a filmben sem, de az eddig vetített epizódok alapján erre azért ne vegyünk mérget…) Sőt még fogságba is esett, ahonnan csak súlyos váltságdíj árán szabadult.
Kicsit sántít a történelmi párhuzam, de a magyar labdarúgó-válogatottnak is kiváló vezére van, s mindenképpen rátermettebb „királya”, mint anno Magyarországnak, a törökök ellen a Nemzetek Ligájában elbukott osztályozót pedig úgy is felfoghatjuk, a csapat a B osztály fogságába került, ahonnan megválthatja magát, hogy majd ismét a legjobbak ligájában szerepelhessen.
Vezér alatt természetesen Szoboszlai Dominiket értem, hiszen csapatkapitányként ő harcolt a társakkal együtt a küzdőtéren, vasárnap este történetesen nem játszott kiemelkedően, inkább hősiesen küzdött. A „király” pedig Marco Rossi szövetségi kapitány, aki bár tökéletesen felkészítette a csapatot a csatára, szembesült azzal, milyen nehéz pótolni az elesetteket, a legjobb harcosokat.
Egy 3-1-es, majd pláne egy hazai pályán elszenvedett 3-0-s vereség, összesítésben 6-1-re elbukott párharc után, tudom, veszélyes az elfogultság vádja nélkül mentegetni a vert sereget, mégsem vagyok hajlandó beállni azok táborába, akik most azt szajkózzák: itt az újabb ékes bizonyítéka annak, mennyit ér valójában, úgy általában a magyar futball, végre a helyünkre kerültünk.
Mennyit ér a Nemzetek Ligája?
Az ellendrukkerek szerint először is a Nemzetek Ligájában elért megannyi siker szemfényvesztés csupán, mondván, e sorozat semmit sem ér, a nagy csapatok nem is veszik komolyan. Az első kiírásra gondolva talán volt benne igazság, de aki még mindig e vélemény mellett törne lándzsát, annak melegen ajánlom, nézze meg a negyeddöntő vasárnapi visszavágóit: ádáz küzdelem mind a négy helyszínen, három mérkőzésen is hosszabbítással, köztük a spanyol–holland futballcsemegével.
Ennek ismeretében kell értékelni a magyar válogatott sikereit a mögöttünk hagyott három kiírásban, nem csupán az A osztályban aratott győzelmeket a futball nagyhatalmai ellen, hanem a feljutást is a B divízióból. Nem megfeledkezve arról, hogy a Nemzetek Ligájának köszönhetően jutottunk ki a 2021-es és részben – a kiemelésnek, az első kalapnak hála – a 2024-es Európa-bajnokságra is.
A törökök ellen párharcot e távlatban nem is nehéz elhelyezni: ahogy anno, 2022-ben Angliánál nem voltunk jobbak 5-0-lal, hasonlóképpen most Törökországnál sem vagyunk gyengébbek 6-1-gyel. Csak éppen három éve minden sikerült, most viszont semmi sem.
Két meccset, másként négy félidőt játszottunk a törökökkel. Ezek közül az utolsó, a visszavágó második játékrésze már értékelhetetlen, addigra eldőlt minden. A másik háromból viszont kettőn is a magyar válogatott volt jobb, Isztambulban és itthon is az első félidőben. Csak éppen nem rúgtuk be a helyzeteket, ami – ahogy Marco Rossi fogalmazott a budapesti találkozó után – balszerencse és minőség kérdése.
Balszerencse és minőség. Az előbbi, miként utaltunk rá, ugyanúgy forgandó, mint a szerencse, ezért nincs is értelme vele foglalkozni; nagy igazság, hogy hosszú távon az élet úgy is döntetlenre játszik. A minőség kérdése már izgalmasabb. Rossi nyilván arra gondolt, hogy nincsenek olyan támadóink, akik a helyzeteket gólra váltanák. A kapitány amúgy rendre szereti felmagasztalni az ellenfelek kiválóságait, mint ha ők sohasem hibáznának.
Hibázott-e Marco Rossi a válogatott összeállításakor?
Nehéz kérdés, hogy miért nem mentek be azok a fránya helyzetek. Az itthoni meccs után Rossit két játékos mellőzéséről kérdezték: az egyik kedvence, Nagy Ádám, akit ezúttal meg sem hívott, valamint a két meccsen egyetlen percet sem játszó Balogh Botond. Az olasz mester Nagy Ádámról elmésen azt mondta, eddig rendre azért ostorozták, miért hívja be a válogatott szürke eminenciását, most meg az lenne a baj, hogy kihagyta? De hiszen, folytatta, Nagy Ádám az elmúlt két hónapban egyetlen mérkőzésen szerepelt a klubjában, így lehetetlen felvenni a ritmust a válogatottban. Balogh Botond kihagyására indirekten felelt: Fiola Attila talán nem játszott jól? Nos, annyira azért nem, igaz, rosszul sem, de a török vezetőgólt megelőző büntetőt az ő számlájára írhatjuk, helyesebben talán a fáradtságával magyarázhatjuk. Egy apró ütem, ennyit tévedett Fiola, aki harmincöt évesen is nagy harcos, hasznos ember, csak éppen be kell osztani az erejét. Miként Loic Negóét, akinek viszont a két meccsen talán több is juthatott volna egyetlen félidőnél, mert láthatólag még mindig nagyon gyors és veszélyes, úgy is mondhatjuk, még mindig minőségi játékos.
Bár nyilván nem Negótól várjuk, vártuk a gólokat. Hanem mondjuk Szoboszlai Dominiktől. Még ha minőségről szólva Rossi aligha rá gondolt. Szoboszlai játékát ismét öröm volt nézni, ahogy lekezeli a labdát, kis területen is rendre pontosan passzol, ahogy lát a pályán, amennyit és amilyen sebességgel fut – csak éppen vasárnap ő is hadilábon állt a szerencsével.
Arra nincs épkézláb magyarázat, hogy Szoboszlai a mérkőzés elején tizenhat méterről miért nem találta el legalább a kaput, ha csak az nem, hogy ő is ember.
Majd akadt még egy hibája, azon is gól múlott, csak éppen azt kaptuk. Bennem az is megmarad, ahogy a gyepet csapkodva Szoboszlai ostorozza magát a második török találat után: amíg ilyen győzni akarással futballozik a válogatottban, addig nincs helye kritikának.
Említhetjük még Varga Barnabást is, akinek a visszavágón végképp semmi sem sikerült, nem érvényesült a fejjátéka, s megtartani sem tudta a labdákat. A forma kérdésén felül kínálja magát a magyarázat, túlzottan magára hagyatottan kellett küzdenie. Előre sejtettük, hogy így lesz és be is igazolódott: Sallai Roland nagyon hiányzott a csapatból. Isztambulban Nagy Zsolt még csak-csak helyettesítette, ugyanez a visszavágón Gazdag Dánielnek már kevésbé sikerült. Egyrészt a sebessége sincs meg hozzá, másrészt a helyzeteit is kihagyta. Gazdag, ki ne tudná, speciális eset. Egyrészt ő is Rossi egyik kedvence, még a honvédos időkből. Senki sem mondhatja, hogy ne szolgált volna rá. Ám Amerikából hazatérve, csakúgy, mint anno Nikolics Nemanjának, nehéz a dolga. Az első meccsek idején a jet lag miatt még azt sem tudja, hol van, s különben is inkább kiegészítő ember, csereként beállva hasznos igazán.
S hogy ne kerülgessük tovább a forró kását, van egy játékos, akinek a neve hallatán Marco Rossi ugyanúgy hideglelést kap, mint néhány éve Dzsudzsák Balázsén. Igen, Böde Dániel. Bödére természetesen már nem lehet a jövőt építeni, ám eseti jelleggel, olyan részfeladat megoldására, mint amilyen a törökök elleni párharc volt a bennmaradásért, talán hasznos lehetett volna. Úgy is fogalmazhatnánk, ha Fiola Attilának, aki szintén soha nem hagyta el az NB I-et, harmincöt évesen jut három félidő, akár harmincnyolc évesen Bödének is juthatna legalább egyszer húsz perc. Fölösleges latolgatni, a visszavágón mire mehettünk volna vele, arra azonban látatlanban fogadhatunk, Isztambulban annyit biztosan hozzátett volna a meccshez, mint Szabó Levente, ha ő áll be az utolsó húsz percre.
A régi nóta: szűkös a választék
Persze ez is a minőség kérdése. Hogy Bödére kell mutogatni, miközben azt próbáljuk számba venni, ugyan ki segíthetett volna a magyar válogatotton. Továbbra is vékony jégen táncolunk. Dibusz Dénes, Fiola, Nagy Zsolt, Varga Barnabás, két év után ismét Vécsei Bálint és újoncként Tóth Alex. Nagyjából ez a kínálat az NB I-ből. Ez a fő gond. Már az is súlyos probléma, ha az alapemberek közül egy kidől, ha pedig kettő (Sallai után Schäfer is), az már szinte orvosolhatatlan helyzet.
Mindenki tudja, mindenki látja. Fölösleges örökké démonokkal küzdeni, az ellendrukkerekkel foglalkozni. A példa ugyanis ragadós, miként most Szoboszlai nyilatkozata bizonyítja.
Ellendrukkerek mindig is voltak, a jelenleginél emberpróbálóbb időkben is. A törökverő Hunyadi János élete éppenséggel erre is bizonyság. A történelmet azonban nem ők írják, évszázadok múltán nem rájuk emlékezünk, hanem a hősökre, akik áldozatot hoznak értünk.
Manapság igazán könnyű a sorsunk. A lövés csupán kapura lövést jelent, a küzdelem pedig kilencven percen át tartó játékos erőfeszítést. S noha most alulmaradtunk, az elmúlt évtizedre visszatekintve panaszkodni igazán nincs okunk.
