Mik azok a körülmények és feltételek, amelyek megvalósulása a vámháborúkat fegyveres konfliktusokká eszkalálhatja? Mielőtt azonban belevágunk ennek a mindannyiunk számára releváns kérdésnek a megválaszolásába, érdemes tisztázni néhány alapfogalmat. Mi is az a vámháború?
A vámháború a gazdasági konfliktusok egy sajátos, feszült formája, amikor államok vámemelésekkel vagy új vámtarifák bevezetésével próbálják megvédeni hazai iparukat, megbüntetni riválisaikat, vagy politikai engedményeket kierőszakolni. Ez az adok-kapok játszma a külgazdasági nyomásgyakorlás kifinomult, mégis könnyen eszkalálódó eszköze. A konfliktus kizárólag a vámpolitikára koncentrál, célzott és precíz, akár egy mesterlövészpárbaj. Klasszikus példája a 2018-as amerikai–kínai vámháború, amikor az Egyesült Államok 25 százalékos vámot vetett ki a kínai acélra, mire válaszul Kína hasonló intézkedéseket vezetett be az amerikai szójababra.

És mi az, hogy kereskedelmi háború?

A modern példa erre az Egyesült Államok és Kína között zajló kereskedelmi háború: ez ugyan vámtarifákkal indult, de gyorsan kiterjedt a technológiai exporttilalmakra (mint a Huawei-ellenes intézkedések), befektetési korlátozásokra, sőt a szellemi tulajdon körüli jogi szkanderekre is. Ez már nem mesterlövészpárbaj – ez totális gazdasági hadviselés.
A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a vámháborúk igen ritkán buknak át közvetlenül fegyveres konfliktusokba. 

A leggyakrabban felhozott példa, az első ópiumháború ­(­1839–1842) inkább annak a közmondásos kivételnek tekinthető, ami valamilyen rejtélyes módon erősíti azt a bizonyos szabályt. Ez a szabály pedig úgy szól, hogy a vámháborúk általában kereskedelmi-gazdasági háborúkká fokozódnak, mielőtt a helyzet a fegyveres konfliktus szintjéig eszkalálódna.

Mik azok a körülmények, amelyek hozzájárulhatnak egy ilyen eszkalációs spirál kialakulásához?

Az első forgatókönyvre a legjobb példa az amerikai függetlenségi háború előestéjén a lojalisták és a függetlenségpártiak között feszülő ellentét. Az újonnan kivetett brit vámok csupán az utolsó csepp szerepét töltötték be abban a bizonyos bostoni teáspohárban. Ha a második forgatókönyvre keresünk példát, akkor a mindig készséges Thuküdidész most is kisegít minket. Kr. e. ­432-ben az úgynevezett megarai kiáltvánnyal Athén kitiltotta piacairól és kikötőiből Megara kereskedőit. A két görög szuperhatalom, Athén és Spárta közötti viszonyt meghatározó biztonsági dilemmákra rakódva ez a lépés elkerülhetetlenné tette a spártai hadüzenetet, és ez a görög világ hegemonikus háborújának a kitöréséhez vezetett.

Az erőforrásokért folytatott küzdelem nemcsak motivációt, de pénzügyi hátteret is biztosíthat a háborúhoz, különösen, ha a vitás erőforrások területhez kötöttek és könnyen kiaknázhatók. A második búr háború jól példázza, hogyan vezethetnek a természeti erőforrások – jelen esetben a witwatersrandi arany – feletti ellenőrzési törekvések fegyveres konfliktushoz. A Brit Birodalom stratégiai és gazdasági érdekeit követve indított háborút a Transvaal ellen, hogy biztosítsa befolyását Dél-Afrikában.

Különösen veszélyes képlet alakul ki, ha a felek egymást nemcsak gazdasági, hanem geopolitikai riválisként kezdik számontartani. Ha erről a képletről valakinek az USA és Kína a szemünk láttára rohamosan mérgesedő viszonya jut eszébe, akkor az igen közel jár a valósághoz.

Az elrettentés mechanizmusainak gyengülése, a közös biztonsági érdekek vagy a szabadkereskedelem normáinak megrendülése is valószínűbbé tehetik a konfrontációt. 

Az exporthasonlóság is robbanásveszélyes tényező: azok az országok, amelyek hasonló termékekkel versenyeznek a világpiacon, gyakran akkor is konfliktusba sodródnak, ha egyébként intenzív kereskedelmet folytatnak egymással. Példáért itt sem kell messzire menni. Oroszország és Ukrajna exportportfóliói meglehetősen hasonlók. Elég, ha a gabonára, a vas-, illetve acéltermékekre és a növényi olajokra gondolunk.

Végül, de nem utolsósorban ha egy nagyhatalom gazdasági hátrányba kerül, hajlamos lehet a fegyverekhez nyúlni, hogy más eszköz híján katonai úton próbáljon befolyást szerezni a kisebb szereplők fölött.

A háborúhoz vezető körülményeket lajstromba véve a legfontosabb konklúzió, hogy igen sok ok-okozati lánc létezik, amelyeken keresztül egy vám-, illetve kereskedelmi háborúból eljuthatunk a fegyveres konfliktusig. Ha úgy tetszik, a kereskedelmi háborúk a hadviselés Anna Kareninái. Hogy is mondta Tolsztoj? Minden boldog család hasonlít egymásra, minden boldogtalan család a maga módján az.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa