Sokan és sokat írtak a Trump-adminisztráció által kezdeményezett vámháborúról, de igen kevesen voltak képesek arra, hogy megfogják a dolog lényegét. Ennek a lényegnek pedig igen kevés köze van a közgazdászszakma kánonban foglalt mítoszaihoz és azokhoz a rítusokhoz, amelyeken keresztül a felkentek a mítoszok üzenetét kommunikálják a laikusok felé.
Ma elsősorban nem ezzel szeretnék foglalkozni, de mielőtt a lényegre térnénk, fontosnak tartom, hogy megválaszoljunk egy zavarba ejtően primitív kérdést:
Mit adott az utóbbi évtizedekben az USA a világnak? A válasz erre az igen egyszerű kérdésre, meglepő módon, igen egyszerű. Biztonsági garanciákat és hozzáférést a világ legnagyobb piacához. Mit kért az USA mindezekért cserébe? Konformizmust, a stréberek esetében lojalitást.
Amint látjuk, a nemzetközi kapcsolatok tranzakcionális logikáját nem a Trump-toronyban találták ki, és ez a háromnegyed évszázados tranzakció remekül működött, amint a neve is mutatja – háromnegyed évszázadon át. Működött, dübörgött, annak ellenére, hogy az alapozása az évek folyamán egyre vékonyabbá és ingatagabbá vált. Először csak a Nagy Ellenfél bukott meg és állt be a sorba hajbókolni. Utána azonban egy ennél is súlyosabb dolog történt. Az amerikai gazdaság és az amerikai társadalom, amely Balzac szamárbőréhez hasonlóan minden külhoni kívánsággal egy fokozatot zsugorodott, hirtelen ráeszmélt, hogy nem áll módjában tovább zsugorodni.
Amit most „a NATO-szövetségesek kiárusításaként” és a „globális vámháborúként” észlelünk, az ugyanannak az éremnek a két különböző oldala. Trump elnök személyében az USA újra akarja tárgyalni a teljes, háromnegyed évszázados szerződést a világgal. Az adminisztráció jelenlegi vám- és biztonságpolitikája ugyanazt a célt szolgálja: nyomást gyakorolni a világ segélykirálynőire (welfarequeens) a kapcsolatrendszer igazságosabbá tétele érdekében. Az, hogy repülés közben átépíteni egy utasszállító gépet kockázatos dolog, egy elég banális megállapítás. A globalista média, a szaklapok és a megkérdezett szakértők szakajtószám ontják is a világvége-forgatókönyveket szorgalmasan, grafikonokba, statisztikákba bugyolálva. Mivel nem áll szándékomban beállni a polgárriogatók táborába, az általános szorongás szítása helyett inkább feltenném és megválaszolnám azt a kérdést, ami valószínűleg sokak fejében ott motoszkál az utóbbi napokban, a vámháborúk gerjesztette feszültség láttán.
Mik azok a körülmények és feltételek, amelyek megvalósulása a vámháborúkat fegyveres konfliktusokká eszkalálhatja? Mielőtt azonban belevágunk ennek a mindannyiunk számára releváns kérdésnek a megválaszolásába, érdemes tisztázni néhány alapfogalmat. Mi is az a vámháború?
A vámháború a gazdasági konfliktusok egy sajátos, feszült formája, amikor államok vámemelésekkel vagy új vámtarifák bevezetésével próbálják megvédeni hazai iparukat, megbüntetni riválisaikat, vagy politikai engedményeket kierőszakolni. Ez az adok-kapok játszma a külgazdasági nyomásgyakorlás kifinomult, mégis könnyen eszkalálódó eszköze. A konfliktus kizárólag a vámpolitikára koncentrál, célzott és precíz, akár egy mesterlövészpárbaj. Klasszikus példája a 2018-as amerikai–kínai vámháború, amikor az Egyesült Államok 25 százalékos vámot vetett ki a kínai acélra, mire válaszul Kína hasonló intézkedéseket vezetett be az amerikai szójababra.
És mi az, hogy kereskedelmi háború?
A kereskedelmi háború a gazdasági összecsapások „nagyágyúja” – nem csupán vámokkal operál, hanem kvóták, állami támogatások, árfolyam-manipuláció, exporttilalmak és szankciók révén igyekszik előnyt kicsikarni vagy károkat okozni. Ez a vámpolitikán túlmutató, többfrontos hadszíntér, ahol a cél a kereskedelmi áramlások megzavarása és a gazdasági dominancia megszerzése.
A modern példa erre az Egyesült Államok és Kína között zajló kereskedelmi háború: ez ugyan vámtarifákkal indult, de gyorsan kiterjedt a technológiai exporttilalmakra (mint a Huawei-ellenes intézkedések), befektetési korlátozásokra, sőt a szellemi tulajdon körüli jogi szkanderekre is. Ez már nem mesterlövészpárbaj – ez totális gazdasági hadviselés.
A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a vámháborúk igen ritkán buknak át közvetlenül fegyveres konfliktusokba.
A leggyakrabban felhozott példa, az első ópiumháború (1839–1842) inkább annak a közmondásos kivételnek tekinthető, ami valamilyen rejtélyes módon erősíti azt a bizonyos szabályt. Ez a szabály pedig úgy szól, hogy a vámháborúk általában kereskedelmi-gazdasági háborúkká fokozódnak, mielőtt a helyzet a fegyveres konfliktus szintjéig eszkalálódna.
Mik azok a körülmények, amelyek hozzájárulhatnak egy ilyen eszkalációs spirál kialakulásához?
Ilyen helyzet akkor állhat elő, amikor a gazdasági nyomás belpolitikai feszültségekkel, biztonsági dilemmákkal, a diplomácia tehetetlenségével és a szövetségi rendszerek egymást gerjesztő logikájával találkozik.
Az első forgatókönyvre a legjobb példa az amerikai függetlenségi háború előestéjén a lojalisták és a függetlenségpártiak között feszülő ellentét. Az újonnan kivetett brit vámok csupán az utolsó csepp szerepét töltötték be abban a bizonyos bostoni teáspohárban. Ha a második forgatókönyvre keresünk példát, akkor a mindig készséges Thuküdidész most is kisegít minket. Kr. e. 432-ben az úgynevezett megarai kiáltvánnyal Athén kitiltotta piacairól és kikötőiből Megara kereskedőit. A két görög szuperhatalom, Athén és Spárta közötti viszonyt meghatározó biztonsági dilemmákra rakódva ez a lépés elkerülhetetlenné tette a spártai hadüzenetet, és ez a görög világ hegemonikus háborújának a kitöréséhez vezetett.
Az erőforrásokért folytatott küzdelem nemcsak motivációt, de pénzügyi hátteret is biztosíthat a háborúhoz, különösen, ha a vitás erőforrások területhez kötöttek és könnyen kiaknázhatók. A második búr háború jól példázza, hogyan vezethetnek a természeti erőforrások – jelen esetben a witwatersrandi arany – feletti ellenőrzési törekvések fegyveres konfliktushoz. A Brit Birodalom stratégiai és gazdasági érdekeit követve indított háborút a Transvaal ellen, hogy biztosítsa befolyását Dél-Afrikában.
Különösen veszélyes képlet alakul ki, ha a felek egymást nemcsak gazdasági, hanem geopolitikai riválisként kezdik számontartani. Ha erről a képletről valakinek az USA és Kína a szemünk láttára rohamosan mérgesedő viszonya jut eszébe, akkor az igen közel jár a valósághoz.
Az elrettentés mechanizmusainak gyengülése, a közös biztonsági érdekek vagy a szabadkereskedelem normáinak megrendülése is valószínűbbé tehetik a konfrontációt.
A Biden-évek az afganisztáni kivonulástól kezdve semmi másról nem szóltak, mint az amerikai elrettentési mechanizmusok gyengüléséről. Ami a közös biztonsági érdekeket illeti, veszélyes dolog abba a népszerű közhelybe kapaszkodni, hogy „de hát senki sem akar háborút”. Ez egy olyan tévedés, ami az emberi természet és a nemzetközi kapcsolatok naiv értelmezésén alapul. Igenis vannak helyzetek, amikor a béke fenntartása egy szuboptimális alternatíva egyik vagy másik szereplő számára.
Az exporthasonlóság is robbanásveszélyes tényező: azok az országok, amelyek hasonló termékekkel versenyeznek a világpiacon, gyakran akkor is konfliktusba sodródnak, ha egyébként intenzív kereskedelmet folytatnak egymással. Példáért itt sem kell messzire menni. Oroszország és Ukrajna exportportfóliói meglehetősen hasonlók. Elég, ha a gabonára, a vas-, illetve acéltermékekre és a növényi olajokra gondolunk.
Végül, de nem utolsósorban ha egy nagyhatalom gazdasági hátrányba kerül, hajlamos lehet a fegyverekhez nyúlni, hogy más eszköz híján katonai úton próbáljon befolyást szerezni a kisebb szereplők fölött.
A háborúhoz vezető körülményeket lajstromba véve a legfontosabb konklúzió, hogy igen sok ok-okozati lánc létezik, amelyeken keresztül egy vám-, illetve kereskedelmi háborúból eljuthatunk a fegyveres konfliktusig. Ha úgy tetszik, a kereskedelmi háborúk a hadviselés Anna Kareninái. Hogy is mondta Tolsztoj? Minden boldog család hasonlít egymásra, minden boldogtalan család a maga módján az.
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa
