Friedrich Merz Helmut Kohl óta az első katolikus német kancellár. XIV. Leó pedig az első észak-amerikai születésű pápa. Természetes, hogy egy főpapot már egyházfővé választása előtt is állandóan foglalkoztat a keresztény gondolat. De Merz magyarul is megjelent könyvéből, az Új idők – Új felelősségből az is világos, a német kancellár, egyben a Kereszténydemokrata Unió (CDU) pártelnöke is, keresi a kereszténység (és a másik két nagy monoteista vallás) helyét a saját politikai krédójában. (Kisebb érdekesség: Merz egyik minisztere, Karin Prien CDU-alelnökként az első zsidó származású női kormánytag az 1949 utáni Németországban.) De a két nap különbséggel megválasztott Merz és XIV. Leó mostani „együttállása” – háborús német és békés amerikai – mégiscsak újdonságot jelent az 1945 után inkább békés németekhez és kardcsörtető amerikaiakhoz szokott világunkban.

Van, aki Sztálinnak, mások Napóleonnak tulajdonítják a lekezelő szellemeskedést: ugyan már, hány hadosztálya is van a pápának? Ezzel együtt és elődje, Ferenc pápa igen gyakori békefelhívásai és „pozitív semlegessége” fényé­ben is feltűnő volt, ahogyan XIV. Leó rögtön a béke jelszavával debütált a világ és a város előtt, majd azt is bejelentette, megnyitná a Szentszék kapuit az orosz–ukrán béketárgyalások előtt. Kétséges persze, mi valósul meg ebből. 

Pavlo Szmicnyuk (Smytsnyuk), aki a vallásközi kapcsolatokat kutatja az Egyesült Államokban és Ukrajnában, azt mondja egy videóban: a vatikáni diplomácia a közelmúltban sokat tett az amerikai–kubai viszony helyreállításáért. Most persze nehezebb terepen mozog: sem Oroszországban, sem Ukrajnában nem olyan erősek a kapcsolatai, mint a tengerentúlon.

Az 1990-es években, a polgárháború idején Peruban szolgáló Robert Francis Prevostról feljegyezték, puszta reverendában szembeszállt a fegyveresekkel, akik katonának akarták vinni a rábízott novíciusokat. Az orosz–ukrán háború kitörése után már püspökként élesen elítélte Moszkva agresszióját. De érdemes felfigyelni arra, hogy pápasága első napjai­ban először telefonon, majd személyesen beszélt Zelenszkijjel; aligha csak udvariaskodtak egymással. XIV. Leó béketörekvésében eltökéltnek látszik – ez ritka kincs a nyugati világban –, és eljöhet az a pillanat, hogy a szembenálló felek egy erkölcsi tekintély égisze alatt könnyebben fanyalodnak rá a békére.

Az amerikai elnök türelme mindenesetre már fogytán, pedig eleddig ő volt a békeerőfeszítések motorja. A maga módján Trump is háborúzik, de fegyverek helyett vámokkal, újabb emberéleteket nem téve kockára. Természetesen az Amerika az első jelszavát a zászlajára tűző Trump lenne az utolsó, aki megfeledkezne országa nagy fegyvergyártói­nak érdekeiről, akiknek egy tényleges háború olyan, mint gyereknek a játékbolt. 

Jó esetben eláll a holmi az otthoni polcon.

Csakhogy az ukrajnai háború negyedik évében az árvák, az özvegyek és a földönfutóvá lett idősek a legkevésbé sem bármiféle boltban érzik magukat. Az ágyútölteléknek használt katonák sem. Becslések szerint 2022 februárja óta átléphette az egymilliós határt a halottak és rokkantak száma. A háború végéhez vezető utat még pár hónapja is egyszerűbbnek gondoltuk. De a nyugati fősodor harci zsivajából is szűrődnek ki józan hangok. Sir Roland Walker brit vezérkari főnök megmondta: az elhúzódó háborúnak nem lesznek győztesei, „ellenben teljes pusztulást jelent mindkét ország számára, és elveszített nemzedékeket”.

Ahogy örültünk annak – már pusztán a háború vagy béke dolgát nézve is –, hogy a kardcsörtető Joe Bident (pontosabban a kardcsörtetők kiérdemesült bábját) Donald Trump váltotta a Fehér Házban, akkora csalódás egyelőre a nem túl fényes Olaf Scholz után következő Friedrich Merz. Pedig kifejezetten jók lennének a képességei, amelyeket meg is mutatott, amikor Angela Merkel idején a nagypolitikából a gazdaságba szorult. Helyzete kényelmes: nagy politikai ellenfelei nem a fősodorban találhatók, hanem a jobboldalon, ám a berlini közhangulatban száznyolcvan fokos fordulatra lenne szükség ahhoz, hogy az Alternatíva Németországért bárkivel is partiképes legyen.

Talán Merz botladozó indulása – példátlan módon csak a második körben választották kancellárrá – is hozzájárult ahhoz, hogy hűbelebalázs módjára, hebehurgyán lépett ki a külpolitikai színpadra, ami nem természetes közege. Az Ukrajnának küldendő Taurus rakétákról és a hatótávolsági korlát nélküli mélységi támadásokról mondott szavai otthon, sőt hárompárti koalícióján belül is borzolták a kedélyeket. A CDU-frakcióban is morognak. Európa eddig a biztonságpolitikában visszafogott, az államháztartásban spórolós németekhez szokott, erre most beköszönt a kardcsörtető és költekező németek kora. Merz a vezetési válsággal küszködő Európa élére állna, miközben az Európai Bizottság elnöke körül egy potenciálisan sok milliárd eurós korrupciós botrányt igyekeznek már évek óta elsikálni, a francia elnököt pedig épp a saját felesége pofozza a repülőgépen (és a franciák 84 százaléka nem is szeretné, ha az ötéves szilenciuma lejárta után, 2032-ben Emmanuel Macron visszatérne a hatalomba).

Az előző amerikai kormányok stratégiája – Németország és Oroszország összeugrasztása – túlságosan jól sikerült. Csak éppen konfliktusuk kiélezése a mi fejünk felett megy végbe, és katonai, politikai, valamint gazdasági kockázataival is nekünk kell majd nyomban szembesülnünk. 

Még a Scholz-kormány idején bekövetkezett, hogy a kurszki ukrán betöréskor német páncélosok a második világháború óta először tapostak orosz földet. A történelmi előzmények – mint éppen Kurszk – tükrében nem kell kommunikációs zseninek lenni annak belátásához, hogy milyen mozgósító hatást válthat ki a német fenyegetés az oroszoknál. De a Hitler hosszú árnya elől már nyolcvan éve menekülő németeknek sem kell hosszasan magyarázni. 

Már említett könyvéből a Bundeswehr egykori tizedese újraolvashatná a következő sorokat, hátha így rálel a visszafogottság útjára: a kereszténydemokrata politika „tudatában van, hogy az ember nem hibátlan, tévedhet, és nem szabad morális értelemben sem túlterhelni, ez pedig kihat mások tiszteletben tartására, mások érdekeinek figyelembevételére is. Másoknak is igazuk lehet ugyanis abban, hogy az ő érdekeik is vannak olyan fontosak, mint a többieké.”

A világ józan fele már tényleg békét akar.