Az európai uniós politikai diskurzusban gyakran visszatérő fogalom a „muddling-through”. Bár a magyar nyelvben nincs pontos megfelelője, az „átvergődés”, „átvészelés” vagy „átevickélés” közelíti meg legjobban a jelentését: a krízishelyzetekben nincs világos megoldás, de fennmarad a remény, hogy „valahogy majd csak megoldjuk”. Ez a szemlélet hosszú időn át kényelmes menekülőút volt a tradicionális politikai erők számára. Amíg az európai válságok nem sodorták közvetlen veszélybe a hatalmi pozícióikat, elég volt a status quo fenntartása és a látszat, hogy a problémák idővel maguktól megoldódnak.
Ennek a korszaknak azonban már vége.
Az inflációból, az uniós gazdasági versenyképesség látványos visszaeséséből és a több mint egy évtizede tartó migrációs nyomásból eredő társadalmi szorongás elérte a „mainstream” tradicionális pártok társadalmi bázisát és fokozatosan a jobboldali kihívó pártokhoz terelték az egyre elitellenesebb szavazókat.
A tradicionális pártok tudják, hogy krízisben vannak, tudják, hogy nincs világos megoldásuk, mégis a régi mantrát ismételgetik – „valahogy majd csak megoldjuk”.
Európa-szerte megfigyelhető trend, hogy
a jobboldali kihívó pártok – amelyeket gyakran euroszkeptikusnak vagy radikálisnak is neveznek – már nem pusztán számottevő politikai tényezők, hanem az eddig felettük lebegő „üvegplafont” áttörve egyre inkább komoly kormányzati aspiránsként jelennek meg.
A jelenlegi politikai erőviszonyok alapján reális esély mutatkozik arra, hogy a következő választásokat az Egyesült Királyságban Nigel Farage pártja, Franciaországban a Nemzeti Tömörülés, míg Németországban az AfD (Alternatíva Németországért) nyerje meg – hogy csak néhány példát említsünk.
A tradicionális pártok válasza az összefogás, a centrum bebetonozása, a tűzfal, és a remény, hogy valamilyen kompetens kormányzás majd kihúzza őket a krízisből – „valahogy majd csak megoldjuk”. Ez a stratégia bukásra van ítélve, amíg a centrumpártok minden rossz mozzanata hosszú távú szavazatvesztéshez vezet, pont a kihívó jobboldali pártok javára. Mert amire a jobboldali pártok képesek, és ami az erejüket adja, az annak a társadalmi szorongásnak a felismerése és politikai képviselete, ami ennek az új világrendnek a következménye.
Nem véletlen, hogy a migrációs válság vált a jobboldali pártok egyik fő témájává Európa-szerte. A választók jelentős része úgy érzékelte, hogy a társadalmi viszonyok a szemük láttára borulnak fel, és saját kultúrájuk folyamatos támadás alatt áll. Ez a probléma nem kezelhető tabuként.
A dán politikai tapasztalat régóta arra épül, hogy a stabil társadalom egyik alapfeltétele bizonyos fokú homogenitás, amely biztosítja az állampolgárok kölcsönös bizalmát egymásban és az intézményekben. Ennek felismerése tette lehetővé, hogy Dánia elkerülje Németország sorsát – miközben az országot aligha lehetne a liberalizmus hiányával vádolni, hiszen társadalma és politikai kultúrája kifejezetten nyitott.
