Ezzel szemben a tradicionális pártok mintha röghöz lennének kötve, és képtelenek alkalmazkodni. Történelmileg komoly társadalmi beágyazottsággal rendelkeztek, ám ezt fokozatosan elveszítik: a szociáldemokrata munkásosztály éppúgy, mint a liberális középosztály tömegei átpártolnak a jobboldali kihívó pártokhoz. A tradicionális pártok belső struktúráinak merevsége, a párton belüli érdekcsoportok rugalmatlansága szinte ellehetetleníti a valódi változást számukra. Helyi szinten ennek tipikus példája Kelet-Németország, ahol pont a kereszténydemokrata képviselőknek „alulról szerveződő” (grassroots) stratégiát kell alkalmazniuk, miközben az AfD jóval könnyebben mozgósítja a helyi szavazókat.
Európai szinten pedig megfigyelhető az a paradoxon, hogy éppen a kihívó pártok képviselői a legaktívabbak az Európai Parlamentben, és az ő vezetőik állnak ki közösen, hogy politikai irányt mutassanak választóiknak.
Ennek a politikai dinamikának van egy további kulcseleme: maga a konzervativizmus jelentése. Ma már korántsem beszélhetünk egységes konzervatív értelmezésről, a fogalom körüli konszenzus megszűnt.
A konzervativizmus új tartalmáért küzdeni kell – és miközben a jobboldali kihívó pártok ezt tudatosan meg is teszik, a tradicionális erők nem követik őket, így fokozatosan elveszítik arculatukat, ezzel együtt a választói bizalmat is.
A politika ugyanis legalább annyira az értékekről szóló küzdelem, mint a szakpolitikákról folytatott viták terepe – és a szavazói magatartásból levezetve jelenleg úgy tűnik, hogy csak a jobboldali kihívók képesek mindkét szinten koherens ajánlatot adni. Ki csodálkozik tehát, ha Európa-szerte a hatalom közelébe kerültek?
A szerző a Magyar Külügyi Intézet kutatója
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!