Ahhoz, hogy könnyebben áttekinthessük ezeknek a döntéseknek a halmazát, érdemes megpróbálkoznunk egy vagy akár több tipológia felállításával. Ha operatív szemszögből vizsgáljuk a dolgot, akkor a Trump-adminisztráció kül- és biztonságpolitikai irányváltásaiban háromféle dinamikát azonosíthatunk be.

Az első a kilépés, lásd például a különböző ENSZ-ügynökségeket, klímaegyezményeket és nemzetközi bíróságokat. Az esetek egy részében, például az ICC és UNRWA esetében, a passzív kilépésen túl a Trump-adminisztráció aktív lépéseket is foganatosított az intézmények, illetve a vezető tisztviselői ellen. A második csoport az együttműködés feltételessé és tranzakcionálissá tétele, lásd például a NATO, az IMF és a Világbank. A harmadik csoport pedig a meglévő keretek megkerülése, illetve felcserélése bilaterális és esetenként multilaterális konstrukciókkal. Ebben a kosárban főleg kereskedelmi (WTO) és biztonsági egyezményeket találunk.

Egy másik ilyen lehetséges tipológia a konstrukció és a dekonstrukció dichotó­miája. 

Egy kisebb hányadukban ezek a reformok konstruktívak, új intézményes, szövetségi és szerződéses kereteket teremtenek. Ezek közül a leglátványosabbra, az alternatív ENSZ-nek szánt Béketanácsra később még kitérünk. A paritás hiánya a két kategória között egyértelművé teszi, hogy a Trump-féle világnézetben ezeknek a szervezeteknek a nagy része teljesen felesleges.

Egy harmadik ilyen tipológia a bilateralitás, illetve a multilateralitás tengelye. Az itt kialakuló mintázat igen egyértelmű. 

Ezek a tipológiák nem pusztán helyzetleírók, hanem útmutatást nyújtanak a Trump-adminisztráció jövőbeni lépéseit illetően, azokkal a konstrukciókkal kapcsolatban, amelyekhez eddig még nem nyúltak hozzá. Ilyen lehet például a Camp David-i egyezményt sámfázó, az Izraelnek és Egyiptomnak folyamatosított biztonsági segély. Az amerikai izolacionisták joggal kérdezhetik például, hogy miért kéne az USA-nak finanszíroznia egy olyan szövetséges biztonsági beszerzéseit, amelyiknek az egy főre eső nemzeti jövedelme meghaladja az Egyesült Királyságét?
Ahogy az az amerikai alelnök müncheni beszédéből kiderült, az értékekbeli, ideológiai közelség nem közömbös szempont az amerikaiak szemében, de ennél talán sokkal fontosabb az a válasz, amit a szövetséges, Marco Rubio külügyminiszter három kérdésre adni tud:

Egy további probléma, amivel érdemes foglalkoznunk a Trump-adminisztráció által generált változásokkal kapcsolatban, az egy episztemológiai kérdés. Honnan tudjuk, amit tudunk, és mennyire vagyunk biztosak a diagnózisunkban? Honnan tudjuk, hogy nem „árnyékra vetődünk”, a szakmai optimizmus vagy esetleg a szakmai pesszimizmus ősbűnébe esve? Mivel az elnök kommunikációja az egymásnak ellentmondó kijelentésekből képez harctéri álcázóködöt, ez a kérdés sokkal kevésbé banális, mint amilyennek első látásra tűnik.

Az eddig felsorolt változásokkal kapcsolatban a dolgok peremén, főleg az értelmezések terén lehet némi bizonytalanság, de a reformok lényegét illetően a kép igen egyértelmű. 

Függetlenül attól, hogy melyik értelmezést tesszük magunkévá, valószínűleg igen kevesen vitatják azt, hogy ez a NATO már nem pontosan ugyanaz a NATO, amit eddig ismertünk.

De van a Trump által generált változásoknak egy olyan csoportja, amivel kapcsolatban igen nehéz valami biztosat mondanunk. Az első ilyen bizonytalanság a nyugati szövetségen belüli hírszerzési együttműködés alappilléreinek a stabilitásához kapcsolódik. Mi az „egészségügyi” állapota például a „Két Szem” szövetségnek, ami 1941 óta a brit és az amerikai titkosszolgálatokat összekötő köldökzsinórként működik? És hogyan áll az „Öt Szem” szénája? Hogyan befolyásolták például az USA és Kanada közötti feszültségek ezt a hagyományosan intim együttműködést? Mennyire rendült meg a kölcsönös bizalom a NATO-n belül, és vannak-e ennek konkrét hatásai a szövetségen belüli hírszerzési együttműködésre? A történelmi mintázat ezen a téren nem túl optimista. A hírszerzési együttműködés képes túlélni rettenetes szakmai malőröket – lásd például a cambridge-i ötök vagy az iraki atomfegyver-fiaskó –, de nagyon megsínyli a szövetségesek közötti politikai töréseket, lásd például az 1956-os szuezi válság.

Kialakulhat-e a NATO-n belül egy intimebb belső kör azokból az államokból, amelyek követik az USA-t a Béketanácsba, lásd például Magyarország? Tekinthető-e Belarusz csatlakozása „kapu­drognak” az orosz csatlakozáshoz? Hogyan befolyásolná egy ilyen csatlakozás az orosz hajlandóságot egy tűzszünetre Ukrajnában, továbbá az új START-egyezmény jövőjét?

Egy harmadik ilyen ingatag talaj 

 Méghozzá egy gumiból készült tetraéderről, amiben bármelyik oldalt próbáljuk nyújtani vagy zsugorítani, az azonnal megváltoztatja a többi oldal formáját és méreteit. Olyan kérdés ez, amit ebben a pillanatban igen nehéz megválaszolni.

Összefoglalóul csupán annyit lehet mondani, hogy per pillanat legalább annyi a zaj, mint a jel. Ugyanakkor, ahogy a fent említett tipológiák mutatják, van mód rá, hogy rendszert, módszert és logikát találjunk ott, amivel szemben mások értetlenkedve állnak. Akár így, akár úgy, az ősi kínai átok utolért minket. A korszak, amelyben élünk, minden, csak nem unalmas.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai elemzője, lapunk főmunkatársa