Amikor a megszállást kellett ünnepelnünk: április 4.

A szovjet hadsereg teljesen kifosztotta az országot.

kommunizmus diktatúra megszállás 2026. 04. 03. 15:41

Az ünnepek mindig fontosak az életünkben. A vallási ünnepek megerősítik hitünket, az állami ünnepek nemzeti identitásunk tartóoszlopai, míg a családi ünnepek egy-egy ember életének fontos állomását jelzik. A kommunisták, akik a világ számos pontján megpróbálták a társadalmat totálisan maguk alá gyűrni, pontosan tudták ezt, ezért megpróbálták kitörölni az emberek életéből a nemzeti, vallási és családi ünnepeket.

De a rafinált baloldali társadalommérnökök tudták, hogy az emberek lelkének szüksége van ünnepekre. Ezt az igényt a kommunista eszmeiségnek megfelelő pótlékokkal próbálták meg kielégíteni. Az egyházi ünnepek közül így lett a karácsonyból fenyőünnnep, a család ifjú jövevénye szempontjából fontos keresztelőből névadó, míg állami ünnepek esetében a Szent István-i államalapításból az 1949-ben megszülető szovjet típusú alkotmány ünnepe.

De a kommunisták nem elégedtek meg a hagyományos ünnepek tartalmának erőteljes átalakításával, új ünnepeket is életre hívtak. A magyar kommunisták legnagyobb találmánya a forradalmi ifjúsági napok voltak, amelyben két új kommunista ünnepet és egy régi igazi nemzeti ünnepet fűztek fel egy ideológiai láncra.

A láncszem első eleme a magyar történelem egyik legfontosabb eseményére, március 15-re történő megemlékezés. Ez adta a nemzeti mázat, amely arra volt hivatott, hogy részben eltakarja a kommunisták hamis, a nemzettől távolálló két kulcsfontosságú ünnepnapját.

Ezek közül az egyik március 21-e volt, az a nap, amelyen Kun Béla – aki Moszkvából érkezett, zsebét alaposan kitömve rubelokkal – végrehajtotta Lenin parancsát, és megpuccsolta a politikai analfabéta Károlyi Mihályt, amivel kezdetét vette az általuk dicsőséges 133 napnak nevezett kommunista diktatúra, amely valójában a terror tombolása volt.

A másik ünnep április 4-e volt, amelyen Magyarország felszabadításának napjára kellett emlékeznie a magyar nemzetnek. Óvodákban, iskolákban, egyetemeken és munkahelyeken kellett arra emlékezni, hogy a dicsőséges Vörös Hadsereg felszabadította a német uralom alól Magyarországot.

Ezeken az ünnepségeken megjelentek a régi elvtársak, akik száma 1944-től a 60-as évek közepéig bámulatos növekedésen esett át. Ezt a folyamatot a könyörtelen népi humor az alábbi gúnyos mondattal fogalmazta meg: „Kevesen voltak, de sokan maradtak.” Ezek a sohasem volt partizánok a tévéstúdióktól kezdve a kisdoboscsapatok őrsgyűlésével bezárólag könnyes szemmel emlékeztek arra, hogy az éhező családjuknak élelmet kereső anyák kenyeret, míg gyermekeik csokoládét kaptak a nagylelkű szovjet kiskatonáktól. A jóindulatú szovjet katonák képének a társadalom fejében történő sulykolása folyamatosan zajlott. Erre kiváló példa az 1955-ben mozikba került Budapesti tavasz című film egyik jelenete, amelyben az látható, ahogyan egy szovjet katona rátalál az óvóhelyen bujkáló emberekre, de elrakja fegyverét, amikor észreveszi, hogy ott nők, gyermekek és idősek vannak.

Nézzük meg, hogy ezen velejéig hamis kép mögött mi volt a szomorú valóság!

Három dolgot kell kiemelnünk.

Egyrészt az ország teljes kifosztását.

Ez értendő mind az állami szektorra, mind a magánemberekre. Az állami szektor esetében a Vörös Hadsereget kísérő speciális NKVD-alakulatok számos esetben előre elkészített listákkal érkeztek a bankokba, a múzeumokba, és vitték a pénzt, aranyat és műkincseket. De az ipart sem kíméltek: leszerelték és a Szovjetunióba szállították számos magyar gyár gépeit. Néhány szomorú esetben az ezeket működtető szakmunkásokat is elhurcolták. A következő években a gyárak áthelyezése a Szovjetunióba legálissá vált, a szovjetek a jóvátételnek nevezett legális folyamat keretei között folytatták a magyar gazdaság kirablását.

De a nagypolgárság értékei sem menekülhettek meg, nagy értékű festményeik és műtárgyaik később szovjet tisztek lakásában, illetve szovjet múzeumok raktáraiban végezték. De, pestiesen szólva, a Vörös Hadsereg katonái lehajoltak az apróért is. Erről tanúskodik a fosztogatásról szóló ikonikus mondat, a „Davaj csaszi” (Add ide az órát!), mely arról tanúskodik, hogy még a lakosság óráit is elkobozták.

Másrészt beszélnünk kell a nők ellen elkövetett tömeges nemi erőszakról, mely a front átvonulása, illetve a megszállás első éveiben történt.

Ennek mértékéről az elhallgatás miatt csak statisztikai becslések állnak rendelkezésünkre. Ezek szerint csak Budapesten 150-200 ezer nő jutott erre a sorsra, a vidéken elkövetett erőszakot ehhez hozzátéve nem túlzás, ha félmillióról beszélünk. A nemi erőszakok döbbenetes következményekkel jártak, megnövekedett a nemi betegségek (szifilisz, gonorrhea) és a nem kívánt terhességek száma. A kialakult helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy a frissen megszülető magyar államhatalom engedélyezte és ingyenessé tette az abortuszt. Szólnunk kell ezek lelki aspektusairól is. Mind az erőszakot elszenvedett nők, mind a egész nemzet lelkében súlyos trauma keletkezett, amelyet a kommunisták nem engedtek feldolgozni, ugyanis a Rákosi- és a Kádár-diktatúra korszakában szigorúan tilos volt erről beszélni. A hallgatás falát csak a rendszerváltás után kezdték a még életben lévő áldozatok a történészek segítségével lebontani.

Harmadrészt szólnunk kell arról, hogy a Vörös Hadsereg milyen súlyos humánerőforrás-veszteséget okozott az országnak.

Döbbenetes számokat kell rögzítenünk: a megszállás legsúlyosabb következménye az volt, hogy mintegy 700 ezer katona és a málenkij robotnak nevezett emberrablás következtében több mint 300-400 ezer civil került a korabeli, revideált 172 000 négyzetkilométeres Magyarországról a gulágra. Ezek 40 százaléka meghalt a táborokban. A megpróbáltatásokat túlélő emberek többéves fogság után, elképesztően leromlott fizikai állapotban tértek vissza. Gondoljunk bele, hogy a 40-50 kilóra lefogyott, lelkileg traumatizált állapotban lévő férfiak és nők vajon milyen mértékben tudtak bekapcsolódni az ország újjáépítésébe?

Amikor a kommunisták, akik csendben, lapítva végignézték, hogy a Vörös Hadsereg kirabolja az országot, több százezer magyar nőt megerőszakol, egymillió magyart (hadifoglyokat és civileket) málenkij robotra hurcol, megszerezték a hatalmat, mindezt elkezdték felszabadításnak nevezni. Rákosi és elvtársai április 4-ét nevezték ki a felszabadulás ünnepévé.

Ennek hivatalos indoklása az volt, hogy 1945-ben ezen a napon hagyta el az utolsó német katona Magyarország területét, azaz a Vörös Hadsereg felszabadította Magyarországot.

Arról persze hallgattak, hogy „ideiglenesen” maradtak Magyarországon.

Az utolsó szovjet katona, Silov tábornok 1991. július 19-én, Záhonynál hagyta el az országot. De nemcsak a „felszabadítás” mint fogalom volt hamis, maga a dátum is hazug volt, az utolsó német katona csak április 11-én hagyta el Magyarországot.

Április 4-e 1950-ben vált hivatalos állami ünneppé (bár már 1946-tól megemlékeztek róla), egy évvel később március 15-ét kivették a nemzeti ünnepek sorából és munkanappá nyilvánították. Ezzel szemben április 4. kötelező munkaszüneti nap volt, amelyet látványos katonai díszszemlével, felvonulásokkal és koszorúzásokkal ünnepeltek az elvtársak. Ennek 1991-ben szakadt vége, amikor a rendszerváltás egyik fontos állomásaként eltörölték. Ez fontos esemény volt a magyar nemzeti identitás helyreállításának folyamatában, a nemzet lelke megszabadult attól a tehertől, hogy kötelezően meg kellett ünnepelnie azt, hogy 1944–45-ben a szovjetek megszállták az országunkat.

A szerző történész, egyetemi tanár