Nézzük meg, hogy ezen velejéig hamis kép mögött mi volt a szomorú valóság! 

Három dolgot kell kiemelnünk. 

Ez értendő mind az állami szektorra, mind a magánemberekre. Az állami szektor esetében a Vörös Hadsereget kísérő speciális NKVD-alakulatok számos esetben előre elkészített listákkal érkeztek a bankokba, a múzeumokba, és vitték a pénzt, aranyat és műkincseket. De az ipart sem kíméltek: leszerelték és a Szovjetunióba szállították számos magyar gyár gépeit. Néhány szomorú esetben az ezeket működtető szakmunkásokat is elhurcolták. A következő években a gyárak áthelyezése a Szovjetunióba legálissá vált, a szovjetek a jóvátételnek nevezett legális folyamat keretei között folytatták a magyar gazdaság kirablását.

De a nagypolgárság értékei sem menekülhettek meg, nagy értékű festményeik és műtárgyaik később szovjet tisztek lakásában, illetve szovjet múzeumok raktáraiban végezték. De, pestiesen szólva, a Vörös Hadsereg katonái lehajoltak az apróért is. Erről tanúskodik a fosztogatásról szóló ikonikus mondat, a „Davaj csaszi” (Add ide az órát!), mely arról tanúskodik, hogy még a lakosság óráit is elkobozták.

Ennek mértékéről az elhallgatás miatt csak statisztikai becslések állnak rendelkezésünkre. Ezek szerint csak Budapesten 150-200 ezer nő jutott erre a sorsra, a vidéken elkövetett erőszakot ehhez hozzátéve nem túlzás, ha félmillióról beszélünk. A nemi erőszakok döbbenetes következményekkel jártak, megnövekedett a nemi betegségek (szifilisz, gonorrhea) és a nem kívánt terhességek száma. A kialakult helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy a frissen megszülető magyar államhatalom engedélyezte és ingyenessé tette az abortuszt. Szólnunk kell ezek lelki aspektusairól is. Mind az erőszakot elszenvedett nők, mind a egész nemzet lelkében súlyos trauma keletkezett, amelyet a kommunisták nem engedtek feldolgozni, ugyanis a Rákosi- és a Kádár-diktatúra korszakában szigorúan tilos volt erről beszélni. A hallgatás falát csak a rendszerváltás után kezdték a még életben lévő áldozatok a történészek segítségével lebontani.

Döbbenetes számokat kell rögzítenünk: a megszállás legsúlyosabb következménye az volt, hogy mintegy 700 ezer katona és a málenkij robotnak nevezett emberrablás következtében több mint 300-400 ezer civil került a korabeli, revideált 172 000 négyzetkilométeres Magyarországról a gulágra. Ezek 40 százaléka meghalt a táborokban. A megpróbáltatásokat túlélő emberek többéves fogság után, elképesztően leromlott fizikai állapotban tértek vissza. Gondoljunk bele, hogy a 40-50 kilóra lefogyott, lelkileg traumatizált állapotban lévő férfiak és nők vajon milyen mértékben tudtak bekapcsolódni az ország újjáépítésébe?

Amikor a kommunisták, akik csendben, lapítva végignézték, hogy a Vörös Hadsereg kirabolja az országot, több százezer magyar nőt megerőszakol, egymillió magyart (hadifoglyokat és civileket) málenkij robotra hurcol, megszerezték a hatalmat, mindezt elkezdték felszabadításnak nevezni. Rákosi és elvtársai április 4-ét nevezték ki a felszabadulás ünnepévé.

Ennek hivatalos indoklása az volt, hogy 1945-ben ezen a napon hagyta el az utolsó német katona Magyarország területét, azaz a Vörös Hadsereg felszabadította Magyarországot. 

Az utolsó szovjet katona, Silov tábornok 1991. július 19-én, Záhonynál hagyta el az országot. De nemcsak a „felszabadítás” mint fogalom volt hamis, maga a dátum is hazug volt, az utolsó német katona csak április 11-én hagyta el Magyarországot.

Április 4-e 1950-ben vált hivatalos állami ünneppé (bár már 1946-tól megemlékeztek róla), egy évvel később március 15-ét kivették a nemzeti ünnepek sorából és munkanappá nyilvánították. Ezzel szemben április 4. kötelező munkaszüneti nap volt, amelyet látványos katonai díszszemlével, felvonulásokkal és koszorúzásokkal ünnepeltek az elvtársak. Ennek 1991-ben szakadt vége, amikor a rendszerváltás egyik fontos állomásaként eltörölték. Ez fontos esemény volt a magyar nemzeti identitás helyreállításának folyamatában, a nemzet lelke megszabadult attól a tehertől, hogy kötelezően meg kellett ünnepelnie azt, hogy 1944–45-ben a szovjetek megszállták az országunkat.

A szerző történész, egyetemi tanár