Abban a világ történészei között széles körű szakmai konszenzus van, hogy a XX. század során a kommunisták körülbelül 100–120 millió embert pusztítottak el világmegváltó eszméjük megvalósítási kísérletei során. A világ számos pontján, elsőként Oroszországban rárontottak nemzetükre, és kegyetlenül megpróbálták annak gerincét megtörni, annak érdekében, hogy felépíthessék szép új világukat.
A magyar kommunisták elsőként csatlakoztak ezen emberkísérlethez, és a későbbiek során, például az 1930-as években a spanyol polgárháború során élen jártak az eszme valósággá formálásában. A „Rákosi Mátyás Sztálin legjobb tanítványa” mondat nem csupán a magyar diktátor önfényező mondata volt, hanem igen közel járt a valósághoz.
A XX. század folyamán a magyar kommunisták hét alkalommal követtek el bűnt nemzetünk ellen.
Először akkor, amikor Kun Béla és elvtársai 1918 novemberében több tízmillió rubellel felszerelkezve hazatértek Moszkvából, hogy Lenin parancsának eleget téve felszámolják a magyar államot és helyén létrehozzák a világ második proletárdiktatúráját.
1919 márciusában a kísérlet sikerrel járt. Akkor, amikor a magyar állam létét csehszlovák, román, szerb és francia megszállók fenyegették, ők fontosabbnak tartották az osztályharcot. Tomboló vörös terrort vezettek be, amely válogatás nélkül a magyar társadalom minden rétegét sújtotta. A vérözönt vizionáló Szamuely és terroristatársainak áldozatai a társadalom széles skáláját fogták át, amely a budapesti híd tövében fejbe lőtt arisztokratától a dunapataji felakasztott szegényparasztig terjedt.
Másodszor a kommunisták 1944–45-ben támadták meg nemzetüket.
Ismét Moszkvából tértek vissza, és csendben lapítva végignézték, hogy a Vörös Hadsereg kirabolja az országot, kétszázezer magyar nőt megerőszakol, több százezer hadifoglyot és civil személyt málenkij robotra hurcol, majd a szovjet szuronyok árnyékában felszámolták az éppen kibontakozó magyar demokratikus kísérletet. 1945 és 1948 között a demokrácia álarca mögé bújva, kék cédulákkal választást csaltak el, a bíróságból színházat csinálva politikai ellenfeleiket halálra ítélték, sőt politikust raboltattak el (erre emlékszünk a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján). A színjátszás, a választás előtt ígérünk valamit, majd a „győzelem” után az ellenkezőjét tesszük – a kommunisták egyik gyakran alkalmazott stratégiai fegyvere volt. Nagy Imre 1945-ben földet ígért, majd osztott a parasztságnak, így megteremtve magáról a „földosztó jó kommunista miniszter” képét. „A kommunisták valóra váltják a magyar parasztság ezeréves vágyát” – ordította a kommunista propaganda. Csakhogy néhány évvel később ugyanez a Nagy Imre padláslesöprő miniszterként a parasztoktól nemcsak a frissen kapott földjeit, hanem még a következő évi termelés alapját adó vetőmagot is elvette.
Harmadszor a hatalomra jutott hazaárulók az 1949-től 1956-ig tartó Rákosi-diktatúra keretei között nyomták el totálisan a magyar társadalmat.
Rákosi és elvtársai a társadalom és gazdaság minden területén terrorizálták az országot. Az alkalmazott módszerek széles skálán mozogtak: kitelepítés, deportálás, munkatáborok felállítása, koncepciós perek, kuláküldözés. Ha csak a vidéket nézzük, döbbenetes számokat kell megemlítenünk: 1950 és 1953 között 850 ezer büntetést szabtak ki a parasztságra. Ennek nagy része pénzbírság volt, de kiosztottak letöltendő börtönbüntetést is. Sőt százas nagyságrendben – általában árurejtegetés, feketevágás, gyújtogatás vádjával – sor került akasztásokra is. Ez utóbbi büntetést a kommunisták politikai ellenfeleikkel történő végső leszámolás fegyvereként is alkalmazták. Sőt sor került a koncepciós perek egy olyan vonulatára is, amikor az elvtársak egymást akasztgatták. Ennek legszimbolikusabb esete az volt, amikor a számos embert bitófára küldő keménykezű belügyminisztert, Rajk Lászlót – a későbbi jóságos Kádár János aktív közreműködésével – egy szál alsónadrágban és trikóban akasztották fel elvtársai.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!