De a gazdaságban is komoly bűnöket követtek el a nemzet ellen. „A vas és acél országa leszünk” alapjaiban hibás iparpolitika a működőképtelenség szélére vitte az országot.
Negyedszer a kommunisták akkor sebezték meg nemzetüket, amikor a nép 1956 októberében felkelt ellenük.
Előbb a Magyar Rádiónál, két nappal később a parlament előtti Kossuth-téren lövettek a tömegbe, a következő napokban, hónapokban több tucatnyi sortűz dördült el a vidéki városokban. Például Salgótarjánban, ahol 1956 decemberében negyvenhat halott maradt a megyei tanácsháza előtti tér kövezetén. A legsúlyosabb bűnt, a hazaárulást azonban Kádár János és elvtársai – ahogy akkoriban a nép nevezte őket: Kádár, Apró, Dögei – akkor követte el, amikor 1956 novemberének elején behívták a szovjet Vörös Hadsereget. A forradalom leverését pedig egy Haynaut megszégyenítő mértékű megtorlás követte. 1961-ig összesen 367 főt ítéltek halálra, ezek közül 229 fő esetében végre is hajtották az ítéletet.
Ötödik támadásnak a Kádár János által a magyar társadalomra ráerőszakolt hamis alkut tekintjük, melynek lényege azt volt, hogy „ti nem politizáltok, mi meg hagyunk élni benneteket”.
Ezen alku jegyében a magyarok lehetőséget kaptak a kommunistáktól, hogy a második gazdaságban halálra dolgozzák magukat. Döbbenetes adat, hogy a szintén tízmilliós és szintén kommunista Csehszlovákiában a férfiak átlagéletkora tíz évvel volt magasabb, mint magyar kortársaiké. Ez volt az ára a „legvidámabb barakk” létnek. Tegyük hozzá, bármilyen vidám is a barakk, mégiscsak börtön a gulágon belül. De a magyar nemzet határon túlra került részei még rosszabbul jártak. Kádár a „ne sértsük meg a szomszéd népek érzékenységét” felkiáltással magára hagyta, kiszolgáltatta a többségi nemzet önkényének a magyar kisebbséget. Tegyük hozzá, hogy a magyar kisebbség akkori sanyargatói szintén kommunisták voltak, de legalább nemzeti kommunisták.
Hatodszor a rendszerváltás során fosztották ki a nemzetet az idejében ébredő elvtársak.
A spontán privatizáció során a pártelit egész gyárakat, szállodákat kezdett ellopni a nemzeti vagyonból. Az ezt követő államilag vezényelt privatizáció során tovább folyt a magyar nemzet kifosztása. Az elvtársak politikai hatalmukat gazdasági hatalommá transzformálták – mondják a szikárul fogalmazó politológusok. A kommunistából kapitalistává válók ezt az alábbi arcátlan mondattal magyarázták: „jókor voltam jó helyen”. A nép ezt sokkal markánsabb szókinccsel fogalmazta meg: „A rohadt kommunista gazemberek elloptak mindent, ami nem volt lebetonozva és könnyebb volt egy mázsánál”. De a nemzet kifosztása nem állt meg ezen a ponton, amit nem tudtak ellopni, azt gátlástalanul kiárusították a külföldieknek. Stratégiai ágazatokat (víz, gáz) és kulcsfontosságú iparágakat (élelmiszeripart) kótyavetyéltek el. Persze ehhez is megtalálták az újabb bicskanyitogató jelszót, mondván, hogy az „állam rossz gazda”. Ennek jegyében vette meg a francia állam a magyar gáz- és vízszektort.
Hetedszer a kommunisták 2004-ben rontottak rá a nemzetre.
A hivatalban lévő Gyurcsány-kormány a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kampányában az anyaországban élő magyarokat arra buzdította, hogy tagadják meg határokon túl élő kisebbségi nemzettársaikat. Az alantas ösztönökre – irigység, szociális félelmek – építő kampány sikerrel járt, a népszavazás érvénytelenül zárult. Ez mély politikai és érzelmi sebeket hagyott a határon túli magyar közösségekben, megrendítette az anyaországba vetetett bizalmukat. A nemzet megosztása a haza elárulása mellett a legnagyobb bűn, amit politikus saját nemzete ellen elkövethet. A népszavazási sebet a 2010-ben hivatalba lépő második Orbán-kormány orvosolta azzal, hogy országgyűlési többségének birtokában bevezette az egyszerűsített honosítási eljárást.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!