A baloldal forradalomra kér felhatalmazást

A Junckerek, Merkelek, Timmermansok, Weberek, Gyurcsányok és Gyurcsánynék mind-mind a legrosszabb értelemben vett forradalmárok, akiknek semmiféle tudásuk, tervük nincs a jövőre nézve.

Dobrev Klárának még jól jöhet a brüsszeli mandátum Fotó: Mirkó István

Az elmúlt években egy régen elfelejtett emberfajta tűnt fel tömegesen az európai politikában: a hivatásos forradalmár. Ezek az emberek persze nem minden jellegzetességükben felelnek meg az eredeti „forradalmár” képének, a személyes bátorság például teljesen hiányzik belőlük. Ők az intézményi forradalmárok, akik a polgári demokrácia és az európai társadalmak struktúráiban forradalmárkodnak, és sikeresen elérték, hogy radikális társadalomátalakító programjuk a politikai fősodor részévé, sőt mostanra már a kizárólagos alkotójává váljon.

A régi időkben, a XIX. század vége felé és utána is egy rövid ideig a hivatásos forradalmárokat a tannal rokonszenvező kisemberek, őrült gazdagok fizették, főleg amíg nem vált teljesen magától értetődővé, hogy bármely nekünk nem szimpatikus ország destabilizálásának, lezüllesztésének, meggyengítésének legjobb eszköze a helyi hivatásos forradalmárok pénze­lése, kiképzése. A Szovjetunió létezése idején szinte minden forradalmi mozgalmat, őrült forradalmárt a KGB pénzelt és tartott ki. A módszer annyira sikeressé vált, hogy az amerikaiak is rákaptak, csak ők demokratikus erőknek nevezik a számukra hasznos ideológiai csoportokat, hiába mészárolják le a lakosságot a demokratizálási folyamat során ezek az elhivatott, csillogó szemű demokraták.

Minden társadalom és kultúra kitermeli a maga őrültjeit, akik a változás és a változtatás elkötelezett fanatikusai. Bármilyen állapotban is legyen az adott ország és társadalom. A forradalmárok halálos ellensége a jólét, a nyugalom, a konszolidáció, ha az emberek megtehetik, hogy hátradőljenek és elégedettek legyenek. A forradalmár nemcsak a káoszból, a nyomorból, az elnyomásból születik, hanem egyéni pszichiátriai tünet is, amelyet az táplál, hogy az adott személy nem érzi jól magát az adott helyzetében, és a világot kívánja átrendezni maga körül. Ezért van az, hogy eddig nem volt olyan jólétben élő társadalom, amely ne termelte volna ki a maga őrültjeit, akik a meglévő lerombolására és a képzeletükben élő tökéletes társadalom illúziója érdekében mindenen és mindenkin képesek átgázolni.

A forradalmár nem érti a világot és nem is akarja megérteni, ő csak arra törekszik, hogy tegye valamilyenné: csak a képzeletében élő kép számít, semmi más. Ezért aztán a forradalmár nem tárgyalóképes, nem lehet vele megegyezni, mert a világképében nincsenek benne olyan emberek, csoportok, közösségek, amelyeket figyelembe kellene vennie.

A második világháború után Európában lecsengett a forradalmak kora, soha nem látott jólét köszöntött be, a nyolcvanas évekre még Dél-Európa korábban forrongó országaiba is beköszöntött az anyagi javakon nyugvó látszólagos társadalmi béke. Az emberek nyugalmat akartak, a forradalmárok, a társadalommérnökök, a komplett 1968-as nemzedék pedig munka nélkül maradt. Úgy tűnt, hogy a 68-as hullám legfontosabb, mondhatni, forradalmi újítása is csődöt mond, vagyis az, hogy a forradalmárokat beköltöztették az intézményrendszerbe, és a továbbiakban a saját államuk fizette őket, azért, hogy csak mérsékelten rombolják tovább a saját országukat.

Közben nem vettük észre, hogy ezek az emberek, bekerülve az intézményrendszer kulcspozícióiba, ugyanolyan forradalmárok maradtak, mint voltak.

Látszólag megtartották és fenntartották a nyugati intézményrendszereket, de valójában csak a forradalom eszközévé tették őket. Ám nincs közöttük egyetértés arról, hogy mi a forradalmuk tárgya, célja, csak abban tudtak és akartak megegyezni, hogy az intézményrendszert felhasználva a társadalmat a forradalmakban szokásosnál egy kicsit lassabban pusztítják el, így készítik elő a terepet az újnak.

Klasszikusan és a történelemben szokásos módon a forradalmárok mindig felhasználják a régi intézményrendszert vagy újra valami hasonlót építenek ki, mert a forradalom utáni romokon állva is kormányozni kell valahogy. Napjainkra a fantaszták az intézményi szerepekben megjelenve bíróként, tanárként, tudósként, centrumpolitikusként, sőt legújabban már jobboldaliként magukat szakembernek, bürokratának maszkírozva, az állam és a nemzet lojális szolgálóiként jelentek meg, különösebb zaj és felfordulás nélkül kényszerítve ránk az akaratukat.

Egy lassú forradalomban élünk, rejtőzködő álruhás forradalmárok között, akik nem hasonlítanak a létező szocializmus tehetetlen apparatcsikjaihoz, mert hatékonyan dolgoznak, és mert más a munkájuk, mint amit hiszünk róluk.

De a társadalomboldogítók látszólagos sikerei ellenére ők nem egy értelmes egész részei, hanem inkább vírusfertőzéshez hasonlatos módon fejtik ki a hatásukat. A rajtunk élősködő, őket felhasználó Soros-hálózat, a technológiai globális vállalatok is csak a profit megszerzése miatt használják fel ezt a betegséget. A forradalmár ugyanis lényegét tekintve korrupt, a maga jellemtelenségében és erkölcstelenségében bármilyen fizetséget igazolhatónak vél a nagy cél érdekében. Igazából egy végletekig motivált buzgómócsing, általában álértelmiségi, aki a rombolást úgy éli meg, hogy az maga az építés, a tökéletes rombolás végeredménye már maga a nagy mű, a tökéletes társadalom. Ennyi és nem több.

A Junckerek, Merkelek, Timmermansok, Weberek, Gyurcsányok és Gyurcsánynék mind-mind a legrosszabb értelemben vett forradalmárok, rombolók, akiknek semmiféle tudásuk, elképzelésük, tervük nincs a jövőre nézve, csak szavaik, üres szavaik vannak. A „liberális demokrácia” elsődlegesen nem egy összeesküvés, hanem sokkal inkább egy betegség. A lehető legszélsőségesebb értelemben vett liberális forradalom zajlik éppen, csak ezek a forradalmárok sokkal jobban megtanultak rejtőzködni, mint hasonlóan szörnyű elődeik.

A trükkjük az, hogy az európai parlamenti választásokon egy forradalomra kérnek felhatalmazást. Olyan radikális változásokhoz kérik a becsapott emberek szavazatát, amelyekhez képest a Vörös Hadsereg általi megszállás, a kommunista diktatúra kiépítése vagy az ország rendszerváltás utáni kirablása jelentéktelen esemény volt.

A szerző szociológus