1990-et írtunk, hárman álltunk, felvidéki magyar gimnazisták a pozsonyi Hviezdoslav téren egy ötszáz fős szlovák ultranacionalista tömegben. A rendszerváltás után elkezdtek az országba visszaszivárogni a második világháborús fasiszta szlovák állam képviselői, kiszolgálói, hóhérai. Viszonylag kicsi, de annál lelkesebb hallgatóságra találtak a szlovák főváros körüli települések lakói között, akiket buszokkal hoztak fel a volt elnököt, Jozef Tisót éltető és a magyarok ellen durván uszító rendszeres tüntetésekre. Egy ilyen alkalom során, eleinte nem tudván, miről lesz szó, mi is beálltunk a hallgatóság közé. Az összejövetel befejeztével valami rendkívül észszerűtlen késztetésből megszólítottam a közvetlen közelemben álló első idegent, legyen olyan kedves megmagyarázni, hogy ezt a magyarok Dunába fojtását pontosan hogyan is gondolták.
Hárman álltunk a hitetlenkedő tömeg közepén, tizenöt éves fejjel ugyan esélyünk sem volt arra, hogy a dühödt hazafiakat érvekkel meggyőzzük, de fiatalos lelkesedésünk és idealizmusunk azért annyira elégséges volt, hogy valahogy meggátolja a tüntetőket abban, hogy tettlegességig fajuljon a vita, ahogy ezt többen a bekiabálók közül javasolták. Vagy egy órát vitatkoztunk velük az utcalámpák alatt, végül hátat fordítottunk a tömegnek, és elindultunk kollégiumunk felé. A hírhedt hidegháborús kémtanya, a Carlton Hotel mellett valaki megállított minket, bemutatkozott. Imrének hívták, magyarországi újságíró volt. Kezet fogott velünk, majd ezt mondta: gratulálok, fiúk, ez több mint hőstett volt.
Tinédzser fejjel, kissé akadozó szlováknyelv-ismerettel akkor valahogy mégis tudtam, mit mondjak a minket Dunába fojtani szándékozóknak, de Donáth Anna momentumos EP-képviselő közelmúltban elhangzott meggondolatlan kijelentései kapcsán felnőttként alig jutok szavakhoz. Felvidéken – vagyis Szlovákiában, hogy ő is képben legyen – a fentebb leírt eseményektől hosszú utat tettünk meg addig, hogy ne legyőzöttekként kezeljen a minket körülvevő többségi társadalom, ne elmagyarosodott szlovákokként jelenjünk meg a történelmi és társadalomtudományi tankönyveikben, hanem két európai nemzet kölcsönös tiszteleten alapuló együttélését alakítsuk ki egy történelmi traumákkal tűzdelt, de közös léttérben. Hogyan is gyűlölhetnék egy olyan népet, amely ugyanazt a szent földet szereti és ápolja, mint én? És ugyanezt nekünk kellett kiharcolnunk, de mégis, a szlovák nemzetnek megvolt az a belső potenciálja, hogy végül európai szellemben fogalmazza meg a velünk való együttélés törvénybe foglalt alapszabályait, kitegye magyar településneveinket, elfogadja, hogy mi magyarul tanuljuk a történelmünket, és főleg megtanulja azt, hogy mi nem szlovákok, hanem szlovákiai magyarok vagyunk.
